
*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A VöRöS DARU ***


FERENCZI SÁRI

A VÖRÖS DARU

BUDAPEST,

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1919

A BORÍTÉKOT BATÓ JÓZSEF RAJZOLTA.

9616. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




I. FEJEZET.  Milyen is az a daru?

1814 októberében beteljesedett az ország legbuzgóbb, legfőbb óhajtása és
egy hétfői nap estéjén, I. Ferenc császár megérkezett Budára.

Másnap már reggeltől fogva audienciát tartott. Saját huszárezredének
egyenruhájában, kegyesen fogadta hű magyarjainak hódolatát. Valamennyit
elbűvölte szíves mosolyával, apró igéreteivel, elragadó kedvességével,
mindmegannyi jutalmával annak a sok-sok áldozatnak, mit a hosszú
napóleoni háborúk alatt hozott az ország vérben, pénzben.

Pest ujjongva fogadta a császárt és lelkesedve készült az orosz cár, meg
a porosz király megérkezésének ünneplésére. Másnapra várták őket,
izgatott türelmetlenségben égtek a szívek, és kis polgárasszonyok
megmámorosodva álmodtak arról, hogy holnap császárok veszik észre őket.
A sorsnak minden lehetősége ott izzott a levegőben. Napoleon Elba
szigetén van és eljött a béke. Eljött a béke, hogy ezer csudával árassza
el Európát, eljött a béke, hogy visszahozza az elvesztett vagyonokat, és
elpusztítson jogtalanul szerzett kincseket, eljött a béke, hogy
letörölje az özvegyek könnyeit és dédelgető apja legyen az árváknak.
Eljött a béke, mindent fölülmuló boldogságot igérő jóltevője a világnak,
eljött és elhozza majd biztosan minden igért kincsét Pestre is, hiszen
itt a császár, itt a magyar király és a Magyar Kurir november 1-én
megjelenő számában mindenki olvashatta széles e hazában, hogy: „Az
atyáskodó fejedelem mindjárt az első nap azzal mutatta meg kegyelmes
gondviselésének indulatját, hogy reggeltől fogva délután két óráig, a
hozzá folyamodó hív alattvalóit hallgatta“.

Zsúfolva is volt a nagy terem, hatalmasok és kicsinyek, szegények és
gazdagok lesték a pillanatot, hogy szemtől-szembe lássák a császárt és
előadhassák kéréseiket. Csataképek díszítették a palota várótermének
falát, de minden ütközetnél nagyobb ütközetet készültek vívni sorsukkal
a jelenlevők, akik izgatottan köhécselve ismételték magukban
mondanivalójukat. Nagy devócióval gyönyörködtek közben, a falmelletti
díszes asztalok üveglapján álló porcellánfigurákban, melyek ilymódon
teljesítették hivatásukat, minthogy a bécsi gyárból azért kerültek ki a
császári család apró, színes szobrocskái, hogy finoman hódoló
tiszteletet ébresszenek az alattvalók szívében.

Délután két óráig mindenki bejutott a császárhoz. Nem egy díszmagyarba
öltözött hazafi lépte át zord arccal a fogadószoba küszöbét és hagyta el
néhány perc mulva ragyogó mosollyal. Ferenc nagyon jól értette, hogyan
kell megpuhítani egyéniségének varázsával az elégedetleneket.

Az alakokkal díszített teremben, melynek falait németalföldi kárpit
borította, a vörös bársonytrón előtt, fekete karosszékben ült a császár,
kin sötétkék, zsinórozott, feszes huszárruha volt.

Hosszú, sovány, borotvált arcán kisimult minden ránc, magas, keskeny
homlokáról eltüntek a történelemben annyit emlegetett híres redők és
szétálló zöldesszürke szemébe mosoly költözött.

Az ilyen népszerű audienciákat élvezte a császár, csak az államügyeket
nem szerette, a nagy eszmék és mélységek iránti érzék hiányzott belőle.
Titkos óráiban talán egy kicsi, politikai gondolatoktól alig érintett,
német fejedelemségről álmodott, ahol mint igazi Landesvater, íróasztala
mellől, maga intézi országa ügyeit, ahol mindenről értesülhet, ami
birodalmában történik és a legutolsó asszonyi pletyka szálait is ő
gombolyítja fel fehér, karcsú, fejedelmi ujjaival. Egy ilyen országban
glóriát is font volna homloka köré népének hálája és egyenként
boldogított alattvalói sohasem egyesültek volna ordító tömeggé, hogy
jogot és alkotmányt követeljenek tőle.

Két óra felé azért nagyon elfáradt Ferenc császár. Annyi idegen arcot
látott, annyiféle panaszt hallott, hogy belekábult. Hosszú ujjú keskeny
keze vértelenül, lankadtan pihent a szék karfáján. Egy pillanatig senki
sem jelentkezett, már azt hitte, nincs is több kérelmező, midőn az ajtó
ismét megnyilt és egy nagyorrú, feketekabátos, különös fiatalember
borult lábaihoz, olyasformán, mint színpadi királyok elé, véres
drámákban a halálraítéltek.

A császár elnevette magát és az ifjú előadta kérelmét. A pesti német
színház hősszerelmese volt, az udvari színházhoz való szerződtetéséért
könyörgött és hogy bebizonyítsa művészetét: nagyon szeretett volna
valamit szavalni. Ferenc kegyes hangulatban volt és azt mondta neki,
hogy csak szavaljon.

– _Ibikus darvai_ – harsogta a színész.

Az első tizenhat sort türelmesen végig is hallgatta az uralkodó, de
aztán intett, hogy elég. Mindent megígért a fiatal nagyorrúnak és az
audienciának vége volt.

A császár átment dolgozószobájába, végigfeküdt kerevetén és lehúnyta a
szemét.

Gróf Sickingen, kedvence és belső kamarása, az ablaknál állt. Bizalmas
barátja volt a császárnak és míg a várkert októberi köntösét nézte, a
fejedelem rendes, gúnyos, száraz megjegyzéseire várt. A császár azonban
ezúttal furcsa kérdéssel lepte meg:

– Milyen az a daru?

Sickingen közelebb lépett a császárhoz:

– Hogy jut eszébe felségednek most ez az állat?

– Szóval, azt sem tudja, hogy madár? – nevetett Ferenc.

A gróf nem jött zavarba, azért is szerette őt a császár, mert igazi jó
barátja tudott lenni.

– Ha eddig nem tudtam, most már tudom és köszönöm felségednek a
tanítást. Majd megnézzük valami könyvben, hogy milyen madár. A kis
főhercegek preceptora biztosan tud róla felvilágosítást adni, mindjárt
átküldök József nádor őfenségéhez, addig kérem felségedet, kegyeskedjék
türelemmel lenni.

Sickingen ezzel kilépett a mellékszobába, melyben két fiatal
szolgálattévő kamarás unatkozott.

– No mi újság gróf, hova sietsz? – kérdezte egyik, egy fiatal
huszártiszt.

A gróf előadta a császár kívánságát és a szőke főhadnagy elnevette
magát:

– Láttam én darut eleget életemben, tudom jól, milyen. Lőttem is nem
egyet.

– Nagyszerű, pompás, akkor azonnal gyere őfelségéhez.

Most már megszeppent a szőke Hardenegg Rudolf gróf. Csendes, szerény fiú
volt, önérzetes, becsületes és érzékeny lelke került minden feltünést.
Azonban hiába szabadkozott, egy perc mulva már ott volt a császár előtt,
és merev, katonás tartásban, lángvörös arccal adta elő, amit a darvakról
tudott.

Ferencnek tetszett a világoskék dolmányos szép palatinus huszár,
tetszett előkelő tartása, nyugodt modora és talán még jobban tetszett,
hogy az izgalomtól annyira nekipirult az arca, míg császárjával beszél.
Ma fogékony volt az ilyesmi iránt. Türelmesen hallgatta végig őt, aztán
halkan nevetve jegyezte meg:

– De hiszen akkor láttam már darut, van a schönbrunni állatkertben. –
Aztán gondolkozott kissé:

– Szóval, márciusban és októberben vonulnak át az ország egyes vidékein?

– Parancsára, felség.

– Most október van, úgy-e?

– Október, felség.

– Akkor mutasson nekem egy olyan madarat.

– Istenem, felség…

– Hát erre nem vonulnak?

Hardeneggnek felderült az arca:

– Hogyne, felség, két éve egy barátommal Óbuda határában vadásztam
darura; a darvak pedig évről-évre rendesen betartják vonulásuk útját és
pihenő helyeiket.

– Októberben vadászott Óbudán?

– Október végén, felség.

A császár vidáman állt fel, ideges, vézna alakja egyszerre ismét
ruganyos lett és örömmel eltelve jelentette ki:

– Akkor gyerünk. Ön velem jön, Hardenegg. Csak ketten megyünk. Fogjanak
be. Sickingen, valamit szeretnék enni. Aztán a szürke köpenyemet. Csak a
kocsis jön velünk, der Nepomuk. Két vadászfegyvert a kocsira.

Szeszély volt, de fejedelmi szeszély, tehát teljesült és így két óra
mulva, már a bécsi-úton túl, Óbudán, a solymosi mezőknél szálltak le a
kocsiról.

Gyönyörű idő volt. A lemenő nap nyomában rózsaszínű maradt az ég és
aranyosszegélyűek a felhők, a távoli hegyek pedig sötéten rajzolódtak a
halványodó vörös fényben.

Hardenegg átvette a kocsistól a fegyvereket és indulásra készen állt a
császár előtt.

– Mehetünk – mondta Ferenc, aztán elkérte saját fegyverét. – Csak semmi
teketória. Estig nem vagyok császárja. Két egyszerű vadász, jó barátok.
Érti, lieber Hardenegg?

– Felséged nagyon kegyes – mondta a fiatal tiszt és megigazította
uralkodója vállán a fegyvert.

Nekivágtak a mezőnek. A császár óvatosan lépkedett, mindig jól megnézte,
hova teszi le keskeny fejedelmi lábát, és Hardeneggnek melege lett az
aggodalomtól. Nem könnyű mesterség vadászatra vinni egy uralkodót, mikor
az ember még azt sem tudja biztosan, hogy meg is jelenik-e majd a ritka
vad.

– Na mit gondol, szerencsések leszünk-e? – szólalt meg a császár.

– Reménylem, mert ha itt, Magyarországon, nem sikerül felségednek darut
látnia, akkor sehol. Ezt az országot nem kerülik el. Az apám birtokán,
Sopron megyében, gyakran lőttem darut. Mikor pedig Galiciában állomásozó
ezredemhez vonultam be és végig kellett utaznom az egész országon:
láttam, hogy a falvakban mindenfelé darutollat viselnek kalapjukon a
legények.

– Érdekes – mondta a császár, de látszott, hogy ezt inkább merészségnek
tartja a magyar legények részéről.

Énekelnek nótákat is a darvakról, – folytatta a gróf. – „A süvegem
darutollas, virágos…“

– Hát ön tud magyarul? – kérdezte Ferenc.

– Tudok, felség.

– Fölösleges. Ön német fiú, minek tanult meg magyarul?

Hardenegg elpirult:

– Magyarországi birtokunkat még Mária Terézia legkegyelmesebb
császárnőnktől kaptuk. Itt születtem, itt nőttem fel, felség.

– Az nem ok – jegyezte meg a császár, de aztán ismét derüs és barátságos
lett. – No, hol a daru? – kérdezte.

– Azonnal, felség, most jobbra térünk, aztán amott a két fűzfa mellett a
nádasban meghúzódunk és…

– Nem szeretem a bujkálást, nem léphetnénk föl inkább nyiltan?

– Felséged engedelmével a Geheimpolizei sem lép fel nyiltan és mégis sok
érdekes madárra tett már szert.

– Sehr gut, lieber Hardenegg – nevetett a császár – valóban, ha arra
gondolok, amiket báró Hager mesél nekem az uralkodókról… sehr gut, sehr
gut. No és a cár szerelmes levelei… Egy kis szünetet tartott, mert kissé
göröngyös volt az út, aztán bizalmaskodva folytatta:

– Azért fárasztó a kongresszus, higyje el. Ludovika azt állítja, hogy
tíz évet rabol el életéből. Bájos, mi?

A császár mindig megilletődött, ha harmadik, legkedvesebb és
legtörékenyebb feleségének csak nevét is említette.

– Fő, hogy felséged vitézsége és bölcsessége győzedelmeskedett a
franciák fölött – mondta Hardenegg.

– Ja, ja, jetzt sein’s ruhig – sóhajtotta elégedetten a császár.

– Megérkeztünk, felség – mondta a fiatalember és megállt a rét
völgyszerű mélyedésében.

Kisebb-nagyobb nádasok susogtak itt-ott az esti szélben, melyeken
sarjúkaszálás óta többször végiggázoltak a legelő nagy gulyák és
búvóhelynek való sikátoros mélyedéseket tapostak bennük. Egy ilyen
keskeny nádasban húzódtak meg a császár és kísérője.

Hardenegget elfogta lassan a vadászszenvedély, végre sikerült
megfeledkeznie a császárról és komolyan oktatgatta tapasztalatlan
társát:

– A daru nagyon félénk, mozdulnunk sem szabad, még a lélekzetvétellel is
óvatosan kell bánnunk.

Soká vártak, az őszi este már fehér ködöket telepített a rétekre, már
kezdtek meggémberedni tagjaik, mikor különös hang törte meg a csendet:
krú, krú.

A császár összerezzent, Hardenegg boldogan kapta fel fejét és az előttük
levő tisztásra mutatott. A szemben fekvő nádasból hosszúlábú, cingár
nyakú, hegyes csőrű, kecses madár lépkedett elő. Egy daru! De milyen
daru? A század faunájának eddig sohasem látott csudája. Szürke madarat
igért Hardenegg a császárnak és egy vörös daru finom formái rajzolódtak
az alkonyi égre. A fiatal darvak szárnyaszéle szokott ilyen lenni, de
ezt az egyet egész vörhenyesre csókolta az ifjúság hajnala.

Megdöbbenve, ijedten bámultak a tüneményre, azt képzelve egy pillanatig,
hogy valami csudálatos vízió, melyet földöntúli hatalom varázsolt
elébük.

A vörös daru előbb méltóságosan sétálgatott ide-oda, büszkén, magasra
tartva fejét, majd egyszerre hajtogatni kezdte nyakát, felkapott egy
kövecset, a levegőbe dobta és azon volt, hogy újra elfogja. A játék
tetszett neki, jókedvű lett, sietve szaladgált a tisztáson és…

– Lőjjük le, i’ muss ihn haben – mondta fegyveréhez kapva a császár.

A daru figyelni kezdett, megijedt és pár ugrással fölkapott a levegőbe.
Egyszerre lőttek, a császár és Hardenegg, de nem találták el.

A fegyverdördülésre egész darucsapat szállt fel a nádasból és V-betűben
rendezkedve, nyakukat, lábukat elnyújtva, erős szárnycsapásokkal, halk
kurrogással, elrepültek nyugat felé.

A császár és Hardenegg dobogó szívvel bámultak a tündérmesék madara
után. Vártak, egy percig, visszavárták a darut, aztán halkan, keserűen
kacagott a császár:

– Elment.

Szomjasan vágyó szomorúság égett fáradt szemében.

– Én megszerzem felségednek azt a madarat – mondta Hardenegg fellobbanó
önérzettel, mely a lehetetlent is könnyűnek tünteti fel az élet egy-egy
ritka pillanatában.

Ferenc halvány asszonyának, Ludovikának fáradt szépségére gondolt. Há
egyetlen ilyen vörös tollat tudna vinni neki, aki most az esti ködön át
mosolyog feléje. Csipkék reszketnek mellén, milyen csudás virág, fiatal
és ő…

– Már késő – felelte és lemondón legyintett fehér kezével.

Az éjszaka sötét madárként bontogatta felettük szárnyait.

– Menjünk – mondta a császár. Ismét a kegyesen leereszkedő, tréfálkozó
uralkodó volt, mosolygó arccal, elzárt érzelmekkel.

– A saját darujára vigyázzon, lieber Hardenegg, – mondta – az enyém már
elszállt örökre.

Szótlanul mentek vissza a kocsihoz, mintha valamit elmulasztottak volna,
mintha kincset veszítettek volna el, mely már-már az övék volt…

Hideg lett, Ferenc kabátjába burkolódzva, fázva húzódott össze a hintó
szögletében. Csalódottnak, tehetetlennek érezte magát, kicsinek és
szomorúnak.

A híres szürkék szinte repítették hazafelé, már az angyali üdvözletről
elnevezett templomhoz értek, oda, ahol a Bécsi-út balra tér, elhagyva
jobbra Óbudát, mikor a hintó egyszerre nagyot zökkent. A lovak
megálltak, Nepomuk leugrott a bakról és megdöbbenve látta, hogy kiesik
egy kerék.

A császár felriadt álmodozásából, leszállt ő is, a kocsis
szemrehányásokat várt, de a császár nem haragudott; elvesztette
fogékonyságát az apró kellemetlenségek iránt, türelmessé tette nagy
csalódása.

– Wo sama, Nepomuk? – kérdezte, aztán körülnézett.

Kis ház állt az úttól balra, valami magány után vágyó polgár lakhatott
itt egyedül, Buda és Óbuda között. Jobbra egy kocsma volt, mellette
kovácsműhely, de minden az est csendjébe burkolódzott és elhagyottnak,
kihaltnak látszott a világ.

Hardenegg épen azon törte a fejét, hogy nincs a földnek nálánál
sorsüldözöttebb teremtménye, mikor megszólalt Ferenc és rendelkezni
kezdett:

– Nepomuk, megcsináltatod a kocsit, mi addig betérünk valahova, lássuk,
mit csinálnak a jó budaiak. Hardenegg, mi a keresztneve?

– Rudolf, felség.

– Semmi felség, lieber Rudi, csak Franz, tegezni fogsz. Szigorú
inkognitó. Nepomuk, egy bécsi úr vagyok, érted?

– Ja, ja, i’ was schon. – Nepomuk már sokszor állt ilyen bizalmas lábon
uralkodójával.

A császár a rácsos ablakú kis földszintes házra mutatott:

– Oda megyünk – mondta. – Kopogj be Rudi.

Hardenegg meghúzta a barna kapu csengőjét. Kis vártatva léptek zaja
hallatszott a kapualjban, a kulcs fordult a zárban és egy karcsú leány
állott a küszöbön.

Gyertyát tartott kezében, a gyertya megvilágította sötét ruháját, fehér
vállkendőjét, vörösesszőkén ragyogó haját és fényt gyújtott szemébe,
melyet kérdőleg emelt az idegenekre.

A császár meg akarta veregetni arcát, de a leány büszkén kapta el fejét.

– Jó, jó, – nevetett Ferenc – nem bántom, ne féljen. Kis baleset érte
kocsinkat és míg elkészül, remélem itt maradhatunk. Úgy-e, bebocsájt?

Nagyon kedves volt és barátságosan karonfogva Hardenegget, bemutatta őt,
hogy saját személyéről elterelje a figyelmet:

– Barátom, Hardenegg Rudolf gróf. Kinek a háza ez?

– Müller Hiláriusz órásmesteré.

– Kegyed a leánya, szép gyermekem?

A leány illedelmesen meghajolt:

– Müller Franciska vagyok – mondta könnyedén elpirulva.




II. FEJEZET.  Hiláriusz mester vacsorája.

Alacsony ebédlőbe vezette be vendégeit Franciska. Nagy, zöld huzatos
kanapé állt a fal mellett, előtte asztal, az asztal körül zöld párnázott
székek és az asztal közepén magas talapzatú állólámpa égett.

A kanapé felett arany rámában, sárgaruhás nő képe mosolygott a
belépőkre, a kép alatt üveg falitartóban néhány őszirózsa virított.

Franciska az ajtóban elfujta gyertyáját, mellyel a sötét kapualjban és a
még sötétebb előtéren át világított, megfordult és utólérhetetlenül
bájos mozdulattal intett be a szobába:

– Parancsoljanak!

A nagy, zöld kályha mellett fekete bőrkarosszékben egy őszülő vörös fej
és egy sötét barna kabát mozdult meg. Most arra felé fordult Franciska:

– Atyám, vendégeink érkeztek – mondta.

Müller Hiláriusz mester felállt, egyet simított homlokába hulló nagy
haján, hátraszegte fejét, hogy hegyes álla merészen emelkedett ki a
magas gallérból, ragyogó, mélyen fekvő, aprólékosan vizsgálódó szemét
úgy jártatta az idegeneken, mintha valami bonyodalmas óraművek lennének,
melyeknek szerkezetét kellene egy pillantással megértenie. Végre
megszólalt halkan, óvatosan:

– Köszöntöm az urakat.

A császárnak végtelenül tetszett a helyzet és mosolyogva közeledett a
házigazdához. Ferenc különben is rendesen mosolygott, ha hű
alattvalóival beszélt, szétálló zöldesszürke szúrós szemében jóságosan,
előreálló alsó ajka körül gúnyosan. De azért ebben a fölényesnek tetsző
gúnyban is sok volt a gyámoltalanság, és duzzadt, melankólikus
Habsburg-ajka körül örökre ott révedezett valami gyerekes
bizonytalanság.

– Kaiserstein Ferenc gróf vagyok – mutatkozott be – és ez itt barátom,
Hardenegg Rudolf gróf. A császár kíséretéhez tartozunk. Vadászni jártunk
és most hazafelé menet eltörött a kocsink kereke. Míg a hibát
helyrehozzák, szeretnők igénybevenni vendégszeretetét, uram. Bájos
leánya kedvesen bebocsájtott, remélem, ön sem űz el.

Hiláriusz mester kezet fogott vendégeivel:

– Szerencsémnek tartom, ha a gróf úr és igen tisztelt barátja,
megpihennek házamban. Foglaljanak helyet.

Míg az órás megismerkedett az idegenekkel, azalatt Franciska az
ünnepélyes alkalomra való tekintettel, az olajlámpa helyett, nagy ezüst
karosgyertyatartót helyezett az asztal közepére és a gyertyák szelíd,
sárgás fényében, tágranyilt, kíváncsi szemekkel várta, hogy mit hoz még
számára a változatos este.

A vendégek leültek, a császár kényelmesen elhelyezkedett egy
karosszékben és Franciska mosolyogva kérdezte:

– A köpenyét nem veti le gróf úr?

– Nem, szép gyermekem; hűvös volt az este és kissé átfáztam, így
hamarabb átmelegszem, – és a császár védekezve vonta összébb nagy
felöltőjét.

– Akkor jól fog esni egy pohár bor az uraknak – mondta a fiatal leány és
egy üveg bort, meg poharakat vett elő a faliszekrényből.

Kecsesen mozgott, gyorsan, könnyedén. Magas, nyúlánk leány volt és
nagyon emlékeztetett az apjára. Vörös haja volt, mint neki, alacsony
homloka, különös hajlású orra, keskeny metszésű szája és szeszélyes,
egyéni oválisú arca, úgy hogy néha gyermekdeden kerek arcból bámultak
elő fényes sötét szemei, máskor egy érett nő kifejezése jelent meg
minden vonásában és türelmetlenül égő tekintetében.

Hardenegg nézte őt, sohasem látott ilyen leányt, Franciska olyan volt a
nők között, mint a darvak világában az a csudamadár, melyet épen aznap
délután hozott elébe a sors szeszélye. A vörös daru, a vörös Franciska,
mintha ifjúságának képe, vágya lenne mind a kettő.

Hiláriusz mester bort töltött vendégeinek, aztán leányának szólt:

– Vacsora kellene Franciska. Reménylem, az urak nem vetik meg szerény
estebédünket?

– Sőt, köszönettel fogadjuk, – mondta a császár. – Megéheztünk a
vadászaton és még soká tarthat, míg hazajutunk.

– Nézz hát utána gyermekem, hogy hamarosan kapjunk valami harapnivalót,
– szólt Hiláriusz.

– Igenis atyám, majd beszélek Nánival.

Franciska kilebbent a szobából és Hardenegg szentül meg volt győződve,
hogyha aranyhaja nem világít körükben, egyszerre sötétebb lesz.

Hiláriusz mester felemelte poharát:

– Az urak egészségére.

Óvatosan ivott néhány kortyot, aztán érdeklődve kérdezte:

– Tehát ő császári felségével jöttek az urak Bécsből?

– Tegnap este érkeztünk, – felelte Ferenc.

– Mondjon hát valamit a kongresszusról, perillustris domine Comes. Ennek
a gyűlésnek tárgyait, folytatását és kimenetelét tudni, a legnagyobb
boldogság a világ történetét ismerni kívánó embernek.

– Majd rendet teremtünk valahogyan – jegyezte meg a császár.

– Rendet! – Hiláriusz mester bólintott. – Jó is lesz, hogy most már sok
esztendőkig békességben éljen Európa. A status sekretariúsok és külső
dolgokra ügyelő miniszterek majd csak megegyeznek a sok rendbéli ínség
elháritásában. Ebben a gyűlésben kell a közönséges békességnek erős és
mozdíthatatlan fundamentumát megkészíteni. Kinek-kinek birodalmát úgy
intézni, hogy senkinek panaszkodásra és villongásra oka ne lehessen.
Ennél az időpontnál nevezetesebb sohasem volt a világon.

Igy beszélt Hiláriusz mester, beszélt, ahogy az óra ketyeg, kiformáltan,
egyformán, hangsúly nélkül, mintha gép beszélne, de a gondolatok,
melyeket fejtegetett, bonyolultak voltak, eszejárása komplikált, mint
egy finom szerkezet. Ha valami olyat mondott, amit különösen fontosnak
talált, akkor bólintott hozzá a tárgyhoz mérten egyszer, kétszer,
háromszor, négyszer, amint az óra üt, tizenkettőt is bólintott, de annál
többet soha.

Ferenc mosolyogva hallgatta, Hardenegg pedig szólni sem mert, remegve
leste házigazdájuk minden szavát, szerette volna tudtára adni
valahogyan, hogy úgy beszéljen ezzel a Kaiserstein gróffal, mintha
uralkodóval beszélne.

– Ej, az urak nem isznak, – szólalt meg újra Hiláriusz mester. – Na a
kongresszus jó kimenetelére – mondta és koccintott vendégeivel.

– Most nagy ünnepségek készülnek Budán is, Pesten is – jegyezte meg
Ferenc.

Az órás bólintott:

– Úgy bizony. Hallom, jő a prusszus király és Sándor, orosz császár.
Megérdemli a magyar nemzet, hogy ellátogassanak ide is. A háború alatt
sok fogyatkozást szenvedett a két magyar haza. Megvan a maga
legszerencsésebb éghajlata, kövér és gazdag földje, számos munkása és
szorgalmas népei és mégsem jutott el a boldogságnak arra az állapotjára,
amelyre különben eljutnia kellett volna… De most vidám ábrázatban tűnik
szemembe a jövendő.

A beszélgetésnek ez a hazafias fordulata már nem tetszett Ferencnek,
szigorú, idegenkedő ráncok jelentek meg homlokán és összébb húzta szürke
köpenyét.

Szerencsére belépett Franciska.

– Na, jó vacsorát kapunk? – kérdezte Hiláriusz mester.

– Remélem atyám, hogy vendégeink mindent rendben találnak.

Közelebb jött és kedvesen, kacérkodva állt meg az asztal mellett. A
császár arca újból felderült és lovagiasan jegyezte meg:

– Előre is esküszöm, hogy jó lesz a vacsora, ha kegyed főzte, szép
gyermekem…

Hiláriusz méltatlankodva vágott közbe:

– Az én leányom nem főz, az én leányomnál királykisasszonyok sem
lehetnek különbek, szebbek. Kinek van még ilyen haja a világon?

– Neked atyám – mondta Franciska.

– Vörös! – mondta Ferenc.

– Arany! – mondta Hardenegg.

Franciska édes mosolyt küldött a szép huszárnak, aztán a császárhoz
fordult:

– Vörös, bizony vörös. Úgy-e, még nem látott ilyen vörös leányt? – A
faliszekrényhez ment, tányérokat vett elő, teríteni kezdett és tovább
csacsogott: – Tudom, csúnya, tudom azt is, hogy szégyen. Más leány is
születik vörös hajjal, de az anyjuk addig keni dióolajjal, míg
megbarnul. Nekem senki sem kente, nincs anyám és apámnak tetszett, mert
olyan, mint az övé.

Hiláriusz gyönyörködve nézte, hallgatta leányát, az ő szemében a
teremtés remeke volt Franciska és az övé, csak az övé. Úgy nevelte fel a
kis óbudai házban, mint egy nagyúri kisasszonyt. Maga tanította, maga
ápolta, ha beteg volt, maga választotta ki ruháit, maga szabta és együtt
varrták hosszú téli estéken, napos nyári délutánokon.

Most barna selyemszoknya volt rajta, hóna alatt megkötve, mint akkor
viselték. Hozzá piros bársony mellényke és piros cipellő könnyed lábán.
Művészi kezek tervezték a ruhát, mintha az ősz utolsó georgináit szórták
volna már barnuló lombra, mesteri kezek szabták, kicsit távol a
divattól, egy különös világ légkörében.

Franciska tányérokat tett a vendégek elé és miközben az asztal fölé
hajolt, a gyertyafény mind a hajára hullott.

Hiláriusz lányára mutatott:

– Hát nem volt igazam? – Ritkán emelte fel kezét, rendesen úgy pihent
mélyen a barna kabát ujjában, mint bársony dobozában a finom műszer.

– Szegény feleségem szőke volt, láthatják az urak, itt a képe felettünk.
Meghalt, mikor ez a gyermek született. Még látta őt, a karjában fogta,
de aztán sírva halt meg: „Egy vöröshajú leány.“ Ezek voltak utolsó
szavai, pedig el lehetett készülve rá, mikor hozzám jött feleségül, hogy
megesik vele ez a szégyen. Szégyen! – nevetett halkan, elégedetten –
nem, nem, gyönyörűség! Az én leányom nem lehetett olyan, mint más
leányok, ő egyetlen a világon, a vöröshajú Müller Franciska, az enyém
egészen és még ránézni se merjen senki.

Franciska egy-egy kis csokor őszirózsát tett minden teríték elé s aztán
megsimította az apja fejét:

– Ez a rögeszméje, nem is mehettem férjhez, vénleány vagyok, már
huszonkét éves.

Hiláriusz mester majdnem haragos lett:

– Te nem vagy sem huszonkét éves, sem tíz, sem harminc, sem fiatal, sem
vén, Franciska vagy, az én leányom.

– Ó, apám te elhiteted az urakkal, hogy valami különös kincset őrzöl
olyan nagyon és rejtegetsz a világ elől. El sem hiszik az urak, még
sohasem vitt el sehová. Azért van báli ruhám és néha esténként
fölveszem, de csak ketten vagyunk, tudok táncolni is, van egy óránk, az
muzsikál, mikor muzsikál, táncoló párok libbennek ki egy kis ajtón és
akkor én is táncolok apámmal, menuettet, meg valcert. A valcer nagyon
szép, ó, nagyon szép. Ha elfáradtam, leülünk és apám elmondja, milyen
egy bál. Mindent elmond, elmondja, hogy udvarolnak a férfiak, hogy
viselkednek a nők. Mesél, és én hallgatom… Apám azt mondja, a valóság
nem szép, csak akkor szép, ha már emlék lett. Nekem ő emlékeit adja,
mert emlékekkel kezdeni az életet, az finom, gyöngéd és sohasem éri az
embert csalódás. Apám így tanította, de én azért mégis…

– Nézz a vacsora után, Franciska – mondta Hiláriusz.

– Bolond dolog ez, – jegyezte meg Ferenc – egy szót sem értek belőle. –
Armes Kind.

Hardenegg azt hitte, hogy egy mesevilág kellős közepébe került, hol az
aranyhajú Csipkerózsika alszik, hol a zord apa tüskés sövényt font
leánya körül és ő a sors kegyeltje, ki áttörte a bozótot, hogy életre
ébressze a királykisasszonyt.

Franciska, az elvarázsolt tündér, eközben borjúsültet kínált
vendégeinek, aztán jó vaniliás borlevest, az est tiszteletére.

Mikor a tálat a borlevessel az asztalra tette, ruhája kivágásából egy
arany medaillon csúszott ki és odakoppant tányérjára. Vékony láncon
viselte nyakán. A császár kezébe vette a medaillont, enyelegve közelebb
húzta Franciskát és tréfálkozni kezdett:

– Ej, ej, talán mégsem vagyunk egészen elzárkózva, talán mégis őrzünk
már valakit kis szívünkben? Lássuk, van-e olyan szép, mint az én Rudi
barátom?

Kinyitotta óvatosan a kis ékszert, mosolyogva nézett bele, de egy
pillanatra rá már ráncba szedte magas homlokát, hátradőlt karosszékében
és sápadt mosollyal, alig hallhatóan mormogta: – Napoleon!

Franciska becsukta a medaillont, a zár csattant és ez a kis, mindent
bebörtönöző csattanás, mintha megnyugtatta volna Ferencet is. A lány
keblébe rejtette kincsét, aztán kezét szívére szorította és gyönyörűen
rajongó arccal mondta:

– Igen, Napoleon. Én imádom őt. Nem olyan szép és fiatal, mint uraságod
barátja, de a leghatalmasabb, a legvitézebb, a világ ura és az enyém.
Igen, itt ebben a kis házban nálam van, eljön Óbudára hozzám, mert senki
sem szereti úgy, mint én.

– Úgy, úgy, – szólalt meg Ferenc – ő a leghatalmasabb, a legvitézebb! És
akik legyőzték, szép kisasszony?

Franciskának piros volt az arca, odaadás csillogott szemében és
haragosan remegett a hangja:

– Nem győzték le, senki sem győzte le, mindnyájan egyesültek ellene,
hálót szőttek, úgy fogták meg, mint a sast, akit senki sem tud röptében
utólérni.

– Sehr gut! – mondta Ferenc. – Ezt is az édesapjától tanulta, kis
boszorkány?

Hiláriusz mester tiltakozott:

– Ezt már nem, én igen örülök, hogy a zsarnok végre Elba szigetén van.
Ott sétálhat szürke kabátjában, fején híres kalapjával, de a háromszínű
rózsa helyett, fehér mezőben egy kis méh ül most, Elba sziget címere.

Ezen ismét nevetett a császár:

– Szép örökség az ajacciói ügyvéd fiának.

– Azért mégis Ferenc császár veje! – Csak ennyit mondott Franciska.

Az urak ittak a győzők egészségére, Franciska pedig szobájába ment,
leült zongorája mellé és egy Mozart-menüettet kezdett játszani.

Ferenc felállt:

– Soká jön Nepomuk, – mondta.

Hardenegg buzgó szolgálatkészséggel ajánlotta, hogy a kocsi után néz.
Elsietett és Hiláriusz mester egyedül maradt a császárral. A különös
órásnak nagyon tetszett a szürke köpenyeges, magas homlokú idegen,
kegyes volt hozzá és ritka élvezetül felajánlotta, hogy megmutatja
műhelyét. A császárnak is tetszett házigazdája, ő is kegyes volt és
barátságosan egyezett bele a műhely megtekintésébe.




III. FEJEZET.  Az órák.

Hiláriusz mester gyertyát gyújtott és egy sötét helyiségen át nagy
udvari szobába vezette a császárt. Hosszú asztal állt az ablak előtt,
rajta ezer kerék, rugó és mindenféle szerszám. A falak melletti polcokon
pedig sok-sok óra fogadta hangos ketyegéssel a szürkeköpenyes idegent,
kit mint uralkodó, úgy vezetett be magateremtette birodalmába Hiláriusz.

Rejtélyek, titkok pihentek a félhomályban és az órák mélyében elzárt
tündérmesék világát tárta fel vendégének a mester.

A császár nagyon érdeklődött, kisimult arcából minden ránc, világos
szemével szaporán pislogott és duzzadt ajkát úgy csucsorította, mint egy
kiváncsi gyermek. Nagy fekete ébenfa-órát állított az asztalra
Hiláriusz, öt gyertyát gyújtott köréje, aztán nyolc órára tolta a
mutatót és meghúzta a zöld selyemzsinórt. Kékre festett kis medencében,
tiszta víz csillogott az óra oszlopai között. A víz fenekén színes kövek
ragyogtak ezer színben és amint mélyen, csengőn elsőt ütött az óra, egy
ezüst hattyú úszott ki a fekete szekrény mélyéből, minden ütésre egy-egy
ezüst madár és így adta tudtul nyolc zengő hang kíséretében, nyolc
karcsú hattyú, hogy este lett.

A császárnak tetszett az óra:

– Hogy lehet, hogy ezt még senki sem vette meg öntől? – kérdezte.

– Mert nem adom el – felelte Hiláriusz.

– Miért?

– Nem adom, amint nem adom a leányomat. Van nekem pénzem, amiből éljek
és pesti műhelyemben csinálnak órákat legényeim, elárúsító helyem is van
a nagy vásártéren, ott vehet mindenki óráimból. Azokat az embereknek
készítem, ezeket magamnak, ezeket nem adom.

Kegyesen mosolygott a császár:

– Nekem sem adna el egyet?

– Nem uram, önnek sem. Ön kedves ember, önnek sok mindent adnék, csak az
óráimat és Franciskát nem. De ha akarja, mutatok ennél még szebbet is.
Ide nézzen. Csak hozzányúlnia nem szabad, álljon félrébb.

Ferenc engedelmesen helyet adott és Hiláriusz mester egy talapzaton két
faragott, zöldkoronás fát tett elébe az asztalra. A fák lombjaiban óramű
volt elhelyezve és a fák között zsinór kifeszítve, a zsinóron pedig
fejjel lefelé, rózsaszínruhás, apró baba csüngött.

Hiláriusz mester felhúzta a szerkezetet és a babát felállította a
kötélen. A pici hölgy csipkenapernyőt tartott kezében. Az óramű járni
kezdett és a baba megmozdult, szoknyácskája libbent és végigtipegett a
kötélen.

– Bravó – tapsolt a császár.

– Várjon még – mondta Hiláriusz és az apró nőcske folyton tökéletesebb
és csudálatosabb mutatványokkal bájolta el a szürke köpönyeges idegent.
Lefeküdt a kötélen, felugrott, letérdelt, megfordult maga körül sebesen,
sokszor, kecses mozdulattal kinyitotta napernyőjét, orra hegyére
helyezte, még egyszer végigszaladt a selyemzsinóron, aztán leesett a kis
csipkejószág, az óramű már nem működött és a rózsaszínű kis művésznő is
élettelenül lógott a kötélen.

– Ha ezt Ludovika láthatná – mondta a császár elragadtatva és kezébe
vette a babát.

– Gondolja, gróf úr, hogy mulattatná a császárné ő felségét? – kérdezte
az órás.

– Talán, nem tudom. Nála sohasem lehet tudni. – Ferenc sóhajtott egyet.
– De ön nagy művész, az biztos. Miért nem megy fel Bécsbe, az udvarhoz
és mért nem mutatja be ott tudományát?

Hiláriusz kicsit mosolygott, pislogott, bólintott, két ujja közé fogta
hegyes állát, aztán fölényesen, halkan beszélni kezdett:

– Nézze, uram, én magamnak dolgozom. Nekem mindegy, hogy más mit szól
hozzá, még az is mindegy, tetszik-e a császárnak, vagy nem? Önt
mulattatni akartam, ez az egész. Egyszer már volt nálam egy idegen,
régen, több mint tíz esztendeje, egy német ember, utazó, minden iránt
érdeklődött, Leyerernek hívták, könyvet is írt Pest városáról, elküldte
nekem, abban szó van rólam, leírta a műhelyemet, meg ezt a kis
kötéltáncost is. De milyen tökéletlen volt még akkor. Meg akarta venni
minden áron. Lássa, milyen jó, hogy nem adtam. Ha akkor odaadom, az
marad örökre, ami akkor volt. Kis tákolmány, semmi, én is elfeledtem
volna már régen. De így, hogy szemem előtt maradt, mint az én gyermekem,
az én teremtményem, tökéletesednie kell a kicsi nőnek mindennap. Nekem
ma sem elég ügyes, ma sem elég kecses. Sohasem találtam késznek még,
amit csináltam, mindig van módosítani való mindenen; minél jobban
tetszik nekem, annál inkább kívánok rajta javítani. Ezért nem adom el,
ami az enyém, aminek én adtam életet.

A császár egy barna oszlopokon nyugvó órára mutatott, mert észrevette a
gyertyák halavány fényében is, hogy az órának arany oroszlánkörmökkel
díszített talapzatán kis Napoleon-szobor áll. Lóháton volt az imperátor,
fehér nadrágjában, lakkcsizmában, szürke köpenyében, fején a híres
kalappal.

– Ez biztosan a Franciska kisasszony órája? – szólott méltatlankodva a
császár.

– Hiláriusz mester nevetni kezdett:

– Mulatni fog, gróf úr, ha megmutatom, mivel foglalkozik ez az óra
délben és éjfélkor. Várjon csak.

Az óra nehéz volt, vendége segítette levenni a polcról, és az asztalra
helyezték. Hiláriusz éjfélre igazította a mutatót és a vörös zsinórt a
császár kezébe adta. Ferenc meghúzta a selyemszálat és izgatott
kíváncsisággal leste, hogy mi fog történni. Merészen működött már
fantáziája, a félhomályos műhely csudái ledöntötték képzelete korlátait
és a valószínűtlent is elérhető közelbe hozták. Mintha már nem is érezné
a padlót lába alatt, megszabadult volna teste súlyától és bizonytalan
viziók felé úsznék, zöld fények között, egy álomvilágban. Amit azonban
ez az óra tudott, az fölülmult minden várakozást és diadalmasabb volt,
mint a népek csatája Lipcsénél, mert amint felhangzott a kísérteties
éjfél első ütése, kis ablak nyilt meg Napoleon feje fölött és apró
aranykalapács egyet koppintott kalapján. Tizenkettőt koppintott a
kalapács és a tizenkettedik ütésre leesett a zsarnok fejéről nevezetes
kalapja. Hangosan kacagott a császár:

– Das ist was für die Marie Luis.

Szürke szeme fénylett, ajka remegett és tapsolt, mintha színházban
lenne:

– Még egyszer!

Ilyen jól még nem mulatott. Megfeledkezett a kocsiról, meg Nepomukról és
megfeledkezett Hardeneggről is. De Hardenegg is megfeledkezett a
császárról, mert míg urát Hiláriusz óráinak varázsa tartotta fogva, őt a
mester leánya bűvölte el finom lényének bájával, szavainak zenéjével,
melyek mint ezüst hattyúk úsztak feléje, a különös est hangulatának ezer
színben csillogó tükrén.

Mikor visszajött a hírrel, hogy a hintóra várni kell, Franciska még
mindig zongorázott. Az ebédlőből látni lehetett, amint a zene hangjára
elandalodva kicsit félrehajtotta fejét. Arany haja fénylett, ujjai
lassan babráltak a billentyűkön, az est csendje beburkolta már a házat
és semmi nesz nem hívta vissza, nem gátolta őt abban, hogy elmerüljön a
vágyak világában.

Lassan, óvatosan ment az ajtóig Hardenegg, aztán megállt, lélekzetét is
visszafojtva, mint mikor a darura lesett. Egy csudamadár játszott vele
most is, és ezt nem volt szabad elriasztania.

Franciska észrevette, hogy valaki odajött melléje, de egyáltalán nem
szállt el, hanem abbahagyva a játékot, rózsás mosollyal fordult a huszár
felé:

– No jöjjön be, lássa, ez az én szobám.

Az ő szobája! Hardenegg boldogan nézett szét, aztán belépett mint egy
büszke, fiatal madár aranykalitkájába, önkéntes fogságra, örökös
rabságra.

Szép kis szobája volt Franciskának. Fehér falai között kedvesen
elrendezett, fényes, fekete, sötétlila huzatokkal borított bútorok
állottak. Ez a szín illett ide és a szobát, a bársonyos, sötétlila
violák hangulatával, illatával töltötte meg. Himzőráma volt a virágos
ablak előtt, ahhoz lépett Hardenegg:

– Mit dolgozik? – kérdezte.

– Ruhát hímezek magamnak.

– Milyen alkalomra?

– Ó, Istenem, csak úgy, mert szép.

– Sokat kell még bibelődnie vele?

– Nem, már egészen kész, ma délután fejeztem be!

Franciska kivett a fiókos-szekrényből egy meghímzett darabot és
odaterítette egy székre Hardenegg elé. Halvány rózsaszín különös kelme
volt, mintha virágszirmokból lett volna szőve és tündérujjak hímezték
volna bele a fehér selyem rózsaszirmokat, melyek ragyogtak, mint
megannyi ezüst lehellet.

A fiatal huszár megérintette óvatosan, egy ujjal:

– Én nem nagyon értek hozzá, de tudom, hogy ez gyönyörű. Mondja, minden
ruhája ilyen különös kegyednek, mint amilyet most visel és mint ez a
rózsaszín lesz?

Franciska nevetett:

– Különös, miért különös? Együtt gondoljuk ki apámmal, ő rajzolja,
szabja, én hímzem és varrom.

– De hogy tudják kitalálni, hogy jut eszükbe? Ilyet senki sem visel más
a világon.

Nagyon tetszett a dolog Franciskának, nevetett is csengőn, kedvesen:

– Hogy találjuk ki? Hát a virágok, a fák, a levelek, a madarak juttatják
eszünkbe.

– Madarak is? – mondta örömmel eltelve Hardenegg – tudja, hogy én ma
láttam egy madarat, amilyet eddig még nem látott soha senki sem? Egy
vörös darut láttunk, én és a csá… egy vörös darut. A fiatalság, a
szerelem madarát. Gyönyörű volt. Szerettük volna lelőni, hogy egy tollát
elvihessük Ludovikának, a császárné őfelségének, de nem találtuk el.

A lányt ebből csak egy érdekelte és türelmetlen kíváncsisággal kérdezte:

– Ön ismeri a császárnét? Látta? Mondja milyen? Üljön ide mellém és
meséljen róla.

Belesimult egy karosszékbe és összekulcsolt kezekkel leste a mesét.

– A császárné? – Hardenegget gyengéddé tette a reá való emlékezés. – A
császárné szép, szomorú, csendes, előkelő, finom és el fog hervadni a
bécsi udvar zajában, mint egy virág, akit idegen földbe ültetnek, ahol
nem ápolják kellő gyengédséggel.

– De hisz a császár szereti őt.

– Szereti, nagyon szereti, szerette, azért hozta el a fehér Milanóból.
De nem értik meg egymást, Bécs igen szürke és hangos a császárnénknak.
Mária Ludovika, úgy hívják most, régen Estei Beatrice volt a neve:
csendben nőtt fel, magányban, halvány keze van és súlyos nagy haja,
keskeny kis arca körül. A császár őfelsége kedveli az egyszerűen vidám
mulatságokat, Mária Terézia, boldogult uralkodónőnk illett hozzá, akkor
zajos volt a királyi palota. Minden este négy muzsikus jött a
császárhoz, azokkal zenélt késő éjszakáig. A felséges asszony pedig néha
megjelent összes udvarhölgyeivel, jelmezbe öltözve, vidáman, mulatságra
készen és a császár, a császárné, adjutánsok, udvarhölgyek, zenészek
pajzán jókedvben táncoltak, szórakoztak egymással. Így volt régen, de a
Ludovika világa más világ, az ábrándok, a csendes vágyak világa.
Esküvőjén táncolta az első menüettet. Én láttam, addig sohasem táncolt
és elbájolták mégis egész Bécset könnyű, suhanó léptei.

Franciska ragyogó szemmel, égő arccal hallgatta Hardenegget és
szenvedélyes vággyal suttogta:

– Ó, be szeretnék én is egyszer ott lenni és menüettet, meg valcert
táncolni a hercegekkel.

Hardenegg szomorúan nézett a leányra és fájdalmas sóhajjal kérdezte a
sorstól, miért nem tudja ugyanilyen sugárzó szemmel mondani: Szeretem
önt, gróf Herdenegg Rudolf!

Bánatos volt a hangja, amint megszólalt:

– Miért kívánja, Franciska kisasszony? A császárné is vágyott oda
egyszer, úgy mint most kegyed és szomorú lett, szerencsétlen. Az udvar,
Bécs, a nagyvilági élet, minden álmodozás, nyugalom és minden érzés
gyilkosa. A hiúság bilincsei tartják ott fogva az embereket, akik azt
akarják bizonyítani, hogy övék a diadal, az öröm, a siker. Higyje meg
szép, aranyhajú Franciska, sehol sem tud olyan igazán vágyó szemekkel
nézni a fájdalom, mint ott, ahol az élet zajosan ünnepel, mint a
tánczene, a pohárcsengés, a tolongás, az illatok világában.

– És én mégis oda akarok menni – mondta dacos ajakkal Franciska.

– Lehet, hiszem, de ez az akarat nem lehet olyan nagy, amilyen óriásira
nőne kívánsága, hogy néhány hónap, pár óra, vagy tán egy perc mámora
után meneküljön onnan. Ott nem lehet a virágoktól, a madaraktól lopni el
ruhájukat, ott nem szállnak csodadarvak, hogy…

– És én mégis oda megyek, mert én látni akarom, tudni akarom… Atyám
bezárva tart és én nem bírom tovább rabságomat. Élni szeretnék én is,
itt nem látok senkit, itt nem történik semmi…

Egy óra kezdett ütni a fekete fiókos szekrényen, mélyen, halkan, ezüst
csengésű lágy hangon és az óra tetején ülő aranysas minden ütésre
meglibbentette szárnyát.

Franciska felállt és az órára mutatott rajongó mosollyal:

– Lássa, ez az én órám, ez az én sasom, így vergődöm én is, mint ez a
fogoly madár, repülésre készen, leláncolva. Így szeretnék szállni én is…
én is… mint Napoleon…

– Napoleon! Kegyed úgy bámulja Napoleont, Franciska kisasszony?

– Bámulom és szeretem. Egyetlen egy nőt irígyeltem a világon, Mária
Lujzát. Mindenki sajnálta és én majdnem belepusztultam a vágyba, hogy
cserélhessek vele.

– Mária Lujza is szerencsétlen – mondta Hardenegg.

Franciskának most már lángolt a szeme:

– Szerencsétlen? Szerencsétlen, mert nem érdemelte meg boldogságát. A
férfi számára egy dolog van, hogy a világ ura legyen, egy nő számára,
hogy a világ urát szeresse.

Hardenegg szerelmes szeme gyengéd pillantással simogatta a leány haját,
égő arcát, karcsú alakját:

– Istenem, szép kisasszony, a nagyság és boldogság olyan messze járnak
egymástól.

– Az én számomra pedig boldogság csak a nagyság lehet. Az emberek ma már
nem értik meg, hogy régen a nők a harcból visszatérő győztes hadvezér
lába elé terítették hajukat a porba, de én értem és ha Napoleon
visszatérne Elba szigetéről, én szívesen adnám oda hajamat, diadalmas
lépteinek szőnyegül.

Szeme fénylett Franciskának, sötéten ívelt szemöldökét összehúzta,
tekintete a távolba veszett és Hardenegg gyönyörűséggel eltelve nézte
őt, aztán gyengéden fogta meg ökölbe szorult kezét:

– Én pedig nem engedném; a kegyed izzó aranyhaja, ragyogó haja, szebb
korona minden koronánál, nagyobb kincs a dicsőségnél, egyetlen szála
birodalmaknál többet ér, Franciska kisasszony, én…

Léptek zaja hallatszott a szomszéd szobából. Nepomuk jött, a kocsi
előállt, a mesének vége szakadt. Franciska piros arccal húzta ki kezét a
Hardenegg kezéből és ellágyulva suttogta:

– Szóljunk barátjának, apám műhelyében vannak.

Az aranykalapács még egyet koppintott a Napoleon fejére, aztán búcsúzva
álltak mindnyájan a kapualjban. Hiláriusz az egyik gyertyát tartotta,
figyelmesen világítva vendégeinek, a másik gyertya Franciska kezében
remegett, aki végtelen fájó izgalommal simult a falhoz. Meg akarta fogni
a perceket, mert úgy hitte, a mai estével szabadulásának utolsó
lehetősége múlik el életéből. Hardenegg búcsúzásra készen, szomorúan
lépett szerelme elé és akkor vonagló ajakkal suttogta Franciska:

– Elmennek, sohasem jönnek vissza és én csak itt maradok.

Két nagy, fényes könnycseppel játszott a gyertya világa és Hardenegg
reménykedve hajolt közelebb:

– Mit tehetnék kegyedért, kisasszony?

– Szabadítson ki innen.

– És mit ad érte?

– Hálás leszek.

– Egy mosolyt adjon.

– Mi értéke van az én mosolyomnak?

– Az életét adja.

– Mi értéke van az én életemnek?

– A szívét adja.

– A szívem nem az enyém.

– Ne játszunk egymással, Franciska. Szeretem. Adja nekem a kezét, mind a
két kezét és én elviszem magammal, legyen a feleségem.

Franciska egy pillanatig hallgatott, édes borzongással járta át egész
lényét az első szerelmi vallomás. Hardenegg már feléje nyújtotta kezét,
de akkor megszólalt a leány, halk, elfogult hangon:

– Nem lehet, nem adhatom oda azt, aminek nem ismerem az értékét. Én még
nem tudom, ki vagyok, nem ígérhetem, hogy a felesége leszek.

– No, lieber Graf, gyerünk, búcsúzni kell – szólalt meg a császár.

Hardenegg kezett fogott Franciskával:

– Isten önnel – mondta elfojtott hangon. – Kiszabadítom, bízzék bennem.
Semmit sem kérek. Hírt küldök magamról.

– Mikor? – suttogta Franciska.

– Hamar, nemsokára, holnap.

Hardenegg már a kapuban állt, Ferenc még egyszer kezet fogott Hiláriusz
mesterrel:

– Köszönjük a szíves vendéglátást. Ha egyszer Bécsbe jönne, látogasson
meg.

Aztán Franciskához lépett:

– Kegyed is jöjjön el szép kisasszony és ne szeresse Napoleont, nem
érdemli meg, higyje el nekem.

Kezét nyújtotta a leány felé, Franciska hirtelen el akarta rejteni
zsebkendőjét, amellyel könnyeit törülte le és akkor földre hullott a
fehér csipkejószág.

A császár lehajolt, hogy felemelje, de amint udvarias mozdulattal
átnyújtotta Franciskának, hirtelen támadt légvonat széttárta már nem jól
őrzött felöltőjét és egyszerre ott állt huszáregyenruhájában, nyakán a
vörös szalagon ragyogó aranygyapjas renddel.

Minden megváltozott ebben a pillanatban, mintha az alakját elleplező
szürke köppeny uralkodói méltóságának lett volna börtöne, úgy
egyenesedett ki a császár.

Hardenegg tisztelettel és hódolattal telt hangon rebegte:

– Felség.

Hiláriusz megdöbbenve bámult a jelenetre, szürke vendége hirtelen
végtelen nagyra nőtt előtte:

– A császár! – motyogta meglepetten, reszkető szájjal.

Nepomuk is más arccal ült egyszerre a bakon. Ferenc menekült, meg akarta
menteni az egyszerű este kedves emlékét, gyorsan szállt fel kocsijába,
kegyesen intett a bámuló órásnak és halvány leányának, Franciskának,
aztán elindult a hintó haza, a budai várba.

– Érdekes ember – szólalt meg a császár.

– Nagyon, felség – felelte Hardenegg.

– Szép a leánya.

– Gyönyörű, felség.

– Vörös a haja, különös, – mélázott a császár – a vörös daru és a vörös
leány. Az én madaram elszállt és ön… Vigyázzon, lieber Hardenegg. Csak
semmi tächtl-mächtl.

Sokáig hallgattak, már a budai Fő-utcában robogott a hintó, mikor újra
megszólalt a császár, egész más hangon, mintha régen elmult volna
mindaz, amit együtt éltek át:

– Igaz, gróf, ön jó katonának látszik, azt hiszem megérdemli bizalmamat
és azért egy üzenettel Bécsbe küldöm. Metternich herceghez megy, olyan
gyorsan, amint csak lehet. Holnap reggel jelentkezzék nálam.

Aztán halkan tette hozzá:

– Kár, hogy nem vihet magával egy vörös darutollat üdvözletül
Ludovikának.




IV. FEJEZET.  A vörös daru.

A királyi palota széles, fehér, kőkorlátos lépcsőjén, alig huszonegy
éves, karcsú kis kapitány szaladt le szörnyű buzgalommal. Nagy köpenyeg
takarta el egyenruháját és meglátszott rajta, hogy valami kellemes
küldetésben siet annyira. Már a lépcső aljába ért, mikor a királyi
lakosztály ajtaján Hardenegg rohant ki és a kapitány után iramodott:

– Jósika, Jósika – szólította izgatott hangon.

Báró Jósika Miklós, a Colloredo Jeromos-gyalogezred sokszor kitüntetett
kapitánya, császári és királyi kamarás, megfordult:

– Ni, ni, Hardenegg. Mit parancsolsz? – kérdezte és bevárta a grófot.

Hardenegg vállon ragadta Jósikát:

– Téged valami fontos megbizatásban küldött el Őfelsége, úgy-e?

– Erre nem felelhetek – mondta Jósika.

Hardenegg türelmetlen lett:

– Kérlek, ne titkold. Mindenről tudok. Óbudára kell menned, hogy Müller
Hiláriusz mestertől egy órát végy. Úgy-e, így van?

– Ah, – érdeklődött Jósika – hát te voltál tegnap Őfelségével? Mit
csináltatok, milyen volt a császár? Mesélj, mesélj.

– Most lehetetlen, – mondta halkan, sietve Hardenegg – nem érek rá,
mennem kell. Valamit szeretnék kérni tőled. Müller Hiláriusznak van egy
leánya is, Franciska.

– És te természetesen beleszerettél, – szólt közbe Jósika.

– Ne tréfálj, a dolog komolyabb, mint hiszed.

– Máris?

– Jósika! – könyörgött Hardenegg – hallgass meg nyugodtan. Hírt kell
vinned tőlem Franciska kisasszonynak. A Vízivárosban, az
Ötpacsirta-utcában, lakik egy ötvösmester, tegnap éjjel ott jártam, egy
kis aranylapot vettem nála. Vörös darumadarat készítenek rá emailból, ma
délig meg lesz, azt ígérte. Menj el érte és vidd magaddal, add át
Franciskának és mondd meg, hogy el kellett utaznom, de bízzék bennem.
Csak annyit mondj. Megteszed, úgy-e?

– Kérlek, örömmel. Szerelmes vagy belé?

– Dehogy, csak egy szívességre kért, azt intézem el.

– Selyma ember legyen, aki ezért valamely rosszat gondol. Honny soit qui
mal y pense – nevetett Jósika.

– Isten veled, sietnem kell – mondta Hardenegg.

– Viszontlátásra, szerencsés utat.

Kezet fogtak és aztán ment ki-ki a maga útján. Hardenegg Bécsbe, egy
utazókocsi bús szögletében, Jósika pedig vágtató lovon az
Ötpacsirta-utcába.

Az aranylap elkészült délre, úgy, amint Pfisterer Kristóf ötvösmester
Hardeneggnek becsületszóra megígérte. Be is csomagolták szépen, Jósika
eltette belsőzsebébe, újra felült lovára, a ló vitte őt Óbudára, ott
megtalálta Müller Hiláriusz házát és paripáját a kísérő lovászra bízva,
várakozón húzta meg a barna kapu csengőjét.

A Gellérthegyen épen durrogtak az ágyúk, a porosz király és az orosz
császár jövetelét jelezte számtalan lövés, de az eső, a végnélküli,
hűvös őszi eső szakadt már reggel óta és az ég szürkén borult az ünneplő
városra. Jósika is meglehetősen átázott a hosszú út alatt és
türelmetlenül várta, hogy végre valaki bebocsássa.

Az öreg Náni nyitott kaput és nagy főkötője alól gyanakodó
kíváncsisággal bámult az idegen katonára.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte, szigorú ráncokba szedve homlokát.
Közben ugyan az is eszébe jutott, hogy talán jó lenne meghajolni szépen,
hátha ez az úr is valami királyi herceg, a tegnapi látogatás óta minden
lehetséges, de az öreg Náni épen olyan keveset törődött a világgal és
nagyjaival, mint gazdája, azért elmaradt a meghajlás.

– Müller Hiláriusz órásmester úrral szeretnék beszélni. Fontos dologban
jöttem – felelte a rideg tudakozódásra Jósika, aztán büszkén tette
hozzá: – A császár küldött.

Várta a hatást, de a különös öreg asszonynak egy arcvonása sem változott
meg erre a kijelentésre, tudomásul vette, hogy ilyenformán legfeljebb
egy udvari tányérnyalóval van dolga és nyugodtan, egyforma szigorral
mondta:

– Tessék beljebb jönni. Majd megnézem, hogy gazdám mit csinál.

Bevezette a vendéget a zöldbútoros ebédlőbe, aztán otthagyta egyedül.
Jósika széttekintgetett, nézte, hogy nem látja-e meg valamerre a híres
leányzót, akinek a titokzatos ajándékot hozta. Fehérkötényes, fürge,
takaros, tűzrőlpattant, csinos kis polgárleányt keresett, amolyan budai
mesterkisasszonyt, aki gömbölyű karjával, kacsintó szemével hódította
meg Hardenegget.

Keresés közben bepillantott a Franciska szobájába és akkor mégis
megdöbbent kissé: a síma, fényes kis zongora, a lila bútorok, a könyvek,
zöld szalagon a gitár, a himzőráma az ablak előtt és a sok virág, ez a
lakás mégis különös fészek volt egy kis budai madárnak. Azonban nem az
az ember volt, aki soká foglalkozik valami problémával, különösen ha
nőről van szó. Nem is nagyon ért rá fejét törni, mert jött Hiláriusz
mester barna kabátjában és vizsgálódó pillantással köszöntötte Jósikát.

A csinos, karcsú báró udvariasan hajolt meg a budai polgár előtt:

– Jósika Miklós báró – mutatkozott be. – Legkegyelmesebb urunk, a
császár őfelsége megbízásából jöttem. Felséges urunk kegyesen emlékszik
vissza a tegnap itt eltöltött estére és emlékül egy órát szeretne öntől
venni, uram.

Hiláriusz nyugodtan fogadta a hírt, a császári kegy nem kábította el,
hegyes állát simogatta, pislogott, bólintott és tartózkodva mondta:

– Foglaljon helyet báró úr. Tegye le köpenyét és megbeszélhetjük a
dolgot.

Jósika csodálkozva vetette le felöltőjét, aztán leült egy karosszékbe.

– Milyen órát óhajt Őfelsége? – kérdezte mindjárt a dologra térve
Hiláriusz.

– Őfelségének megvan a határozott kívánsága – felelte Jósika.

– Kegyeskedjék közölni velem és én igyekezni fogok parancsa szerint
elkészíteni az órát.

– Nem kell fáradnia uram, Őfelsége egy kész órát akar, egyet azok közül,
melyeket tegnap önnél látott. Barna oszlopok, Napoleon-szobor, kis arany
kalapács. Igy izente legkegyelmesebb urunk, a császár őfelsége.

Hiláriusz mester felállt:

– Lehetetlen. Lehetetlen, – mondta száraz, hideg hangján és szája körül
kínosan mélyek lettek a ráncok – azt az órát nem adhatom.

Jósika is felugrott, kisimította homlokából a nedves levegőtől sűrű
hullámokban göndörödő szép, barna haját, egyet pödörintett katonás kis
bajuszán és határozottan felelte:

– Már pedig adnia kell uram, a császár óhaja parancs.

– A császár óhaja parancs – ismételte Hiláriusz. – Parancs! – A hangja
keserű lett: – Miért is mutattam meg? Most elrabolják tőlem. Ilyen a
császári kegy. Az uralkodói jóság parancs… Elveszik a legszebb órámat! –
Keserűen nevetett egyet:

– Ej mit, még jó, hogy nem Franciskát követeli a felséges úr. Hiszen a
legnagyobb kincsemet akarja elvenni tőlem. – Kicsit elhallgatott, aztán
kiegyenesedett és egyetlen pislantás nélkül, büszkén tette hozzá:

– Holnap estére becsomagolom az órát és vigyék innen, vigyék, hogy ne is
lássam többé.

– Reménylem, engem ér a szerencse, hogy érte jöhessek – mondta Jósika. –
Különben pedig legyen meggyőződve uram, Őfelsége kegyes jóindulatáról és
bőkezűségéről.

Hiláriusz mester felkapta fejét, hegyes álla haragosan remegett a nem
titkolt indulattól:

– Tudja meg báró úr, hogy semmit sem fogadok el az óráért. Ajándékba
adom, ha kell; pénzért soha, soha, érti báró úr, soha! Fogadja Őfelsége
kegyesen, bánjék jól vele, mintha gyermekemet küldeném neki, de pénzt ne
kínáljon érte, nincs annyi kincse három uralkodónak együttvéve sem, hogy
ezért engem megfizethetnének.

Ilyen csodabogarat, mint ez az órás, még sohasem látott, azt biztosan
tudta Jósika, de azért komolyan hajolt meg újra Hiláriusz mester előtt:

– Tudomásul veszem uram és kellő formában közölni fogom Őfelségével.

– Köszönöm, báró úr.

Szemben álltak egymással, a házigazda elintézettnek tekintve a dolgot,
várta, hogy Jósika búcsúzzék, Jósika azonban nem mehetett, míg át nem
adta Hardenegg ajándékát Franciskának. Merre is lehet az a titokzatos
lény? Minden pillanatban várta, hogy belép és véget vet a kínos
helyzetnek, mert ettől a szigorú apától nem igen mert holléte iránt
érdeklődni.

Végre is Hiláriusz szólalt meg:

– Van még valami óhaja a báró úrnak?

– Jósika igyekezett nagyon elragadó, nagyon kedves lenni:

– Igen uram, van még egy forró óhajom, szeretném kifejezni tiszteletemet
Franciska kisasszonynak is. Őfelsége róla is kegyes volt megemlékezni és
a császári jóság biztosan kellemesen érintené a kisasszonyt, ha hírül
adnám neki.

– A leányom nincs itthon, – felelte fagyosan Hiláriusz mester. Majd én
megmondom neki, ha hazajön. Templomba ment, aztán vásárolni valója is
van, csak estefelé tér vissza.

Nem volt mást mit tenni Jósikának, mennie kellett, de azért elhatározta,
hogy megkeresi Franciskát, nem olyan nagy ez az Óbuda és mindenesetre
könnyebb lesz vele négyszem között beszélnie bárhol is, mint ebben a
házban, melyet ez a fehérkötős asszonyság és ez a zord apa őriznek.

Elbúcsúzott Müller Hiláriusz mestertől, el is lovagolt egy darabon,
nehogy gyanut keltsen, de aztán egy korcsmában hagyva lovászát és a
lovakat, maga visszatért arra, amerről jött. Szétnézett, jobbra tőle
csendes magányban állt a Müller Hiláriusz háza, kicsit távolabb pedig az
angyali üdvözletről elnevezett kolostor és templom. A templom felé
indult Jósika: Ha szerencsém van, ott találom, – gondolta bizakodva.

Az eső is elállt, úgy látszik, fedél alá értek a fejedelmek és így rövid
szünetet tarthatott.

Jósika belépett a templomba, már vége volt a vecsernyének. Csalódottan
állt meg a küszöbön, néma, szürke boltozat… aranyos oltárok… barna
padok, színes szentek… tömjénszag… nyugtalan levegő, mintha benne sírna,
susogna még a hívők hangja: „Mária, Isten anyja, imádkozzál érettünk.“

A sok könyörgés ott kísértett az őszi alkonyatban, de a templom már üres
volt.

Jósika menni készült, aztán hirtelen megállt:

„Mária, Sion rózsája, imádkozzál érte…“ gyöngéden, mélyen ért el hozzá a
fohász, egy női hang susogása volt.

A fiatal ember szíve megdobbant; mint ismeretlen hangszer hívó zenéje
csendült feléje az imádság, balra fordult, ahol kopott Mária-kép alatt,
elrejtett oltár előtt, egy fiatal leányt látott térdepelni. Sötétzöld
kendő omlott le válláról és odasimult melléje az oltár fehér lépcsőjére,
magas tetejű fekete bársony kalap árnyékolta be arcát, csak az álla
látszott ki és alatta a kalapját tartó rózsaszínű szalagcsokor. Szorosan
összekulcsolt kezét szűz Mária felé emelte és esdekelve suttogta újra:

– Mária, rózsakoronás szűz asszony, könyörögj érette, add vissza neki,
amit elvettek tőle és engedd, hogy én meglássam életem királyát…

Müller Franciska Napoleonért imádkozott. Keresztet vetett, megcsókolta
az oltár fehér csipketerítőjét, aztán felállt.

A templomajtóban Jósika várt reá. Hátha barátnője ez a fiatal leány
annak, akit keres és nyomra vezeti őt?

– Jó estét – köszöntötte halkan, mikor közel ért hozzá a zöld kendő, a
fekete kalap és a rózsaszínű szalagcsokor.

A karcsú ismeretlen megállt, elutasító mozdulatot tett a fiatal ember
felé, de mielőtt szólhatott volna, Jósika tisztelettel meghajolt és
majdnem könyörögve mondta:

– Ne ijedjen meg kisasszony, nem akarom bántani, kérdezni akartam
valamit, bocsásson meg…

Amint a leányt jobban megnézte, megijedt merészségétől. Ugyan honnan
ismerné ez a gyönyörű, finom teremtés az órásmester gyermekét?

De a leány ellenkezése is lecsendesedett. A fiatal tiszt nagyon csinos
volt, finom, udvarias és neki is kedvesen kellett válaszolnia:

– Ha idegen Óbudán uram és szolgálatára lehetek, csak kérdezzen bátran.

– Kisasszony ismétlem, bocsásson meg. Valakit keresek, azt hittem
megmondhatja, hol találom. Tévedtem tudom, de most már be kell vallanom,
miről van szó, különben nem hinne nekem és az elszomorítana, nagyon
elszomorítana. Müller Hiláriusz mestertől jövök, órás, a háza itt van az
út mellett, báró Jósika Miklós a nevem, a császár küldött hozzá, de egy
üzenetet hoztam leánya számára is, őt keresem, Müller Franciska
kisasszonyt keresem.

– Üzenetet hozott? – A leány hangja remegett. – Kitől hozott üzenetet? Ó
mondja kérem. Én vagyok Müller Franciska, báró úr.

Ő Müller Franciska! Hihetetlen, csudálatos álom, mert valóságnak igen
szép. Jósika egy pillanatig nem hitte a dolgot, aztán megértette
Hardenegg hirtelen ébredt rajongását és belenyugodva, hogy mindez
valóság, végig akarta élni a gyönyörű kalandot.

– Hardenegg Rudolf gróftól hoztam izenetet – felelte halkan.

– Mit izent?

– Szereti kegyedet.

– Azt izente?

– Nem, nem azt izente, de én azt hiszem, kegyedet látni és szeretni, az
egy lehet.

Ez már vallomás volt, Jósika maga is megijedt tőle. De volt-e már
vallomás a világon, amely igen merész és igen gyors lett volna egy
fiatal leánynak? Franciska elpirult, aztán nevetett:

– Azt hiszem, a gróf nem olyan lobbanékony – felelte. – Báró úr én
nagyon szeretném tudni, hogy mit izent nekem?

– Igyekezni fogok pontosan ismételni szavait, de könyörgök, parancsolja
meg szépségének, hogy ne foglalja le minden gondolatomat.

Finom vidámsággal beszélt Jósika, aztán elővéve a gondosan becsomagolt
ékszert, folytatta:

– A grófnak hirtelenül Bécsbe kellett utaznia, császári parancsra. Ma
reggel beszéltem vele, azt üzeni kegyednek szép kisasszony, hogy bízzék
benne. Csak ennyit üzent és küldi ezt a kis emléket.

Jósika átnyújtotta Hardenegg ajándékát Franciskának, aki remegő ujjakkal
bontotta ki a csomagot. Vékony láncon függő kis aranylap pihent a
tenyerében és az aranylap közepén hosszú nyakú, hosszú lábú, vékony
csőrű, vörös madár fénylett.

– A vörös daru, a fiatalság, a szerelem madara – susogta Franciska,
aztán keblébe rejtette a gyengéd emléket, a Napoleon képe mellé, a szíve
fölé.

– Nagyon romantikus ember ez az én Hardenegg barátom – szólalt meg
Jósika.

Franciska ránézett a báróra. Nem volt olyan szép és előkelő, mint
Hardenegg, de a szeme gyönyörűen, kéken ragyogott, a haja selymesen,
sötéten hullott homlokába, kis merész bajuszt viselt, milyet csak a
katonák hordhattak a borotvált világban és egyenruhájának fényes,
gombos, fehér frakkja, lányosan üde, rózsás arca játékosan könnyeddé
tették megjelenését, mintha úgy faragták és festették volna ki a nők
örömére szép kis katonának.

A kis katona mellén érdemrendek csillogtak, de mintha az is csak tréfa
lenne, Franciska tekintete úgy pihent meg mosolyogva a háborús
kitüntetéseken, és keskeny orra tövét finom ráncokba vonva, kíváncsian
kérdezte:

– Mondja báró úr, hány éves?

– Huszonegy – felelte Jósika.

– És már kapitány?

– Nagyon sok csatát küzdöttem én végig szép kisasszony.

– Az érdemrendjeit hogy szerezte?

– Megvertük az ellenséget, véletlenül én is ott voltam, szerencse dolga,
higyje el.

– Napoleon ellen harcolt?

– Ellene.

– Az nem szép! – mondta meggyőződéssel Franciska. – Én imádom Napoleont.

– Ó mely forradalmi nyilatkozat a mai világban – nevetett Jósika. –
Lássa én eddig örültem, hogy legyőzhettük őt, de ha kegyed parancsolja
kisasszony, rohanok Elba szigetére, bocsánatot kérek tőle, mert valaha
merészeltem ellene harcolni, ide hozom a kegyed lábához és hogy akkor
örökre biztos rabságban fog sínylődni, arról kezeskedem.

– Önnel nem lehet komolyan beszélni, – mondta Franciska, aztán lement a
templom lépcsőjén. Jósika követte őt és szomorúan gondolt a közeli válás
pillanatára.

Szótlanul lépkedett hazafelé Franciska.

– Nos, szép kisasszony, mit izen a grófnak? – kérdezte Jósika.

– Meddig lesz a gróf Bécsben?

– Nem tudom, csak annyit izent, hogy kegyed bízzék benne.

– Várni, bízni, megint csak várni, várni, hiába várni, biztosan hiába, –
mondta keserűen a leány. – Pedig én már menni szeretnék, el innen,
messze el… Bécsbe… Élni akarok, élni a fényben, ragyogásban és mindez
olyan elérhetetlen messze van éntőlem.

Franciska megállt, a kolostor szürke falához támaszkodott, szenvedélyes,
piros tűzben égett az arca, egész szemében vad vágyakozás izzott és
Jósikának kezdett igazán nagyon tetszeni. Őszinte lelkesedés csengett
hangjában, amint közelebb lépve a kis órásleányhoz, melegen szólt hozzá:

– Igaza van kisasszony, ha Bécsbe vágyik, Bécs most nagyon szép. Soha
annyi szép hölgyet, olyan választékos népet, olyan beláthatatlan
színvegyületét az egyenruháknak, annyi fejedelmet, annyi híres, annyi
érdekes embert még nem látott együtt a világ. Bécs most Európa fővárosa.
Két császár, négy király, két császárné, egy királyné, és sok-sok
fejedelem kocsikázik mindennap a Práter fái alatt. Európa sorsát jöttek
intézni, de gazdag örömökkel hímezik tele a politika szőnyegét. A
napoleoni háborúk megrázták a világot és most a fiatal béke karjában,
örömök mámorában el akarja felejteni mindenki az utolsó évtized
borzalmait. „A kongresszus táncol“, oh és hogy táncol, szép kisasszony.
Valcert táncol, kegyednek is ott kellene táncolnia, hogy elkábítsa a
férfi szíveket.

Szomjasan szívta magába Jósika szavait Franciska:

– Oh meséljen, meséljen tovább.

– Nem tudom én azt elmondani, nem lehet azt leírni, látni kell mindazt,
kisasszony.

Az eső ismét csepegni kezdett, nem törődtek vele, Franciska úgy maradt a
falhoz támaszkodva és a halkan szitáló őszi esőben, az égő arcú óbudai
leánynak a bécsi élet gyönyöreiről beszélt Jósika:

– Aki nem élt ott, az nem tudja, mi az élet, aki ott nem táncolt, az nem
tudja, mi a tánc. Oh, ha láthatná a sok gyönyörű asszonyt virágok és
gyémántok pompájában, amint elragadja őket a zene ellenállhatatlan
varázsa és tovasuhannak táncosuk karjában. Az első lépések után
boldogabb lesz ajkukon a mosoly, nagyobb fény gyúl szemükben és édes
remegésben piheg fehér keblük. Oh be szép ott Franciska kisasszony,
milyen csudaszép.

– Hogy szeretnék egyszer én is úgy táncolni – susogta Franciska.

– És én, hogy szeretnék én kegyeddel táncolni szép kisasszony. Átfognám
a derekát, magamhoz ölelném és…

Jósika közelebb lépett a leányhoz, úgy amint mondta, dereka köré fonta
karját, magához ölelte erősen és hirtelen gyengéden, lágyan csókolta meg
kezében pihenő kezét.

– Oh istenem – rebegte ijedten Franciska.

– Ne haragudjék, kérem – könyörgött Jósika. – Kegyed olyan szép, olyan
nagyon szép, szeretném elvinni innen, el a nagyvilágba, Bécsbe,
szeretném…

Hirtelen elhallgatott, ebben a pillanatban nagyon, igazán tetszett neki
Franciska, olyan nagyon, olyan igazán, mint minden nagyon, igazán csinos
nő. Szeretett volna tenni érte valamit, szeretett volna örömet szerezni
neki, ennek a remegő kis jószágnak sok szépet adni.

– Nézze Franciska, drága Franciska – szólalt meg egy kis gondolkodás
után, ha már rászánja magát, hogy itthagyja édesatyját és feljön Bécsbe,
akkor most tegye. – Kegyed bizonyosan tudja, hogy ma érkeztek Pestre az
orosz cár és a prusszus király, holnap estére nagy bál lesz az
országházában Budán, elvinném oda kegyedet édes, szép kis leány.

Franciska majdnem sírt az izgalomtól:

– Apám sohasem engedné meg.

– Nem engedné meg? Hát Bécsbe elengedi? Oda is csak titokban mehet…
szökve… Úgy-e eljön?

Franciskát még fogva tartotta az elmult este emléke, csábította a mának
regényes varázsa. Két nap alatt több történt vele, mint eddig egész
életében. Most ütött a sorsdöntő óra, most cselekednie kell. Az apja!?
Életének huszonkét esztendejét neki adta, neki adta első gyengéd
gyermekmosolyát, első gügyögő szavát, neki adta a növendék leány
önkéntelenül melegebb ölelését, öröme, gondja ő volt eddig, mindent,
mindent az apjának ajándékozott és az apja gazdaggá, széppé, finommá
tette cserébe. Csak… igen, igen, csak azt nem kérdezte soha, hogy
nincsenek-e titkolt vágyai? Hogy nem hívja-e az élet, amelyről mindent
tudott és amelyből nem látott még semmit? Hiláriusz mester önző apai
jóságával mindazzal elhalmozta, amit egy szülő adhat gyermekének, de
jósága rablánc volt, a kis budai ház kalitka, ahol fogva akarta tartani
magának Franciskáját örökre. Bezárta, száz lakattal őrizte karcsú
leányát, de a lelkét nem tudta leláncolni, a lelke messze elment
Óbudáról és bejárta az élet minden lehetőségét. Nem volt semmi
határozott kívánsága, nem tudta mit akar, csak egy vágy élt benne
követelődző keserűséggel, el innen, el innen minél előbb.

A dívánján feküdt alkonyatkor és várta, hogy történjék valami; kis
kertjük virágaival feldíszítette szobáját, tavasszal, mert most már csak
jön a nagy esemény és minden új ruháját azzal az érzéssel varrta, hogy
ez már csak biztosan életének ünnepére készül.

Hány év telt el így, mindig egyformán? Tegnap este végre megszólalt a
barna kapú csengője és ez a sors jeladása volt biztosan. Tétlen életében
nagyra kínzott tettvágya most cselekvésre hívta. Tegnap Hardenegg
nyújtotta feléje megszabadító kezét, ma Jósika! Hardenegg azt izente
várjon, Jósika hívta, hogy jöjjön azonnal. Hardenegg, Jósika! Nem
mindegy-e? Hiszen nem akart ő semmi véglegest egyiktől sem, csak az élet
nagy kapuját nyissák ki számára, amelyen túl ezer gyönyörű
bizonytalanság és ezer lehetőség vár reá.

– Nos, Franciska kisasszony, eljön a bálba? – kérdezte újra Jósika és
biztatón fogta meg a merengő leány kezét.

– Megyek, mennem kell! – tört ki Franciskából ujjongva a reszkető
válasz.

– Nemzeti viseletben kell megjelennie mindenkinek.

– Oh, ruhám lesz, szép ruhám, rózsaszínű, hozzá pillangós lengyelke. –
És most már új gond foglalta el szívében a lelkiismeretfurdalás, a
tépelődés helyét.

Jósika még mindíg fogva tartotta a leány kezét:

– Hallgasson rám Franciska, én holnap alkonyatra eljövök az óráért,
amelyet a császár rendelt édesatyjánál, kegyed készen vár, a báli ruhát
becsomagolja, a többit pedig bízza rám.

– És aztán mi lesz? – Franciska arra gondolt, hogy haza többé sohasem
jöhet apjához.

– Aztán? – Jósika megcsókolta a leány kezét. – Aki mindig a
következményekre gondol, az sohasem lehet bátor, Franciska. Aztán?… Majd
meglátja, minden nagyon szép lesz. Higyje el nekem, édes Franciska.




V. FEJEZET.  Az arany kalapács.

Ferenc császár dolgozószobájában ült és fáradtan, unottan hallgatta
Sickingent, aki a napi beosztást terjesztette elő:

– Az orosz császár őfelsége és őfelsége a prusszus király lóra ülve
megnézegetik a várost, a kaszárnyát, a Nemzeti Múzeumot, a bibliotékát.
Felséged és József nádor főhercegsége a bibliotékában kegyeskednek várni
őfelségeket. Ez elvégződvén, mindnyájan kocsikon Budára méltóztatnak
menni díszebédre, felkelvén az ebédtől, a Szent Gellérthegyre
kegyeskednek elfáradni, megtekinteni az obszervatóriumot, onnan pedig…

– Szüretre, a Margitszigetre – vágott közbe a császár. – Tudom, lieber
Graf. Este bal paré, holnap díszszemle a Vérmezőn. Megöl ez a
kongresszus. Mennyi idő mulva kell most indulnom?

– Egy pár perce van még felségednek. Azalatt talán kegyeskednék
elintézni néhány fontos iratot. De a császár eltolta magától az
aktacsomót:

– Most nem irok alá semmit.

Sickingen szemrehányó pillantást vetett szeszélyes uralkodójára, aztán
szerény, de intő hangon jegyezte meg:

– Többen jelentkeztek kihallgatásra is, gróf Majláth Miklós, a
Geheimpolizei megbízottja, gróf Sándor, gróf Szapáry, a nádor őfensége
főudvarmestere, Jósika Miklós báró, akit felséged tegnap…

– Küldje hozzám a bárót azonnal – szólott a császár és arca egyszerre
felélénkült. – A többi urakat délután fogadom. Jósikával azonnal
beszélnem kell. Fontos ügyek. Államérdek – tette hozzá tréfás mosollyal,
mikor Sickingen tekintetével találkozott.

– Parancsára, felség – mondta a gróf mélyen meghajolva és kilépett a
szomszéd terembe, hol a sok fényes nagy úr várakozott.

Amint Sickingen megjelent a küszöbön, mozgolódás támadt a díszmagyarok
és tábornoki egyenruhák között, Majláth gróf egy lépést tett előre, de
megdöbbenve állt meg, amint a gróf ajkáról halkan, tartózkodva hangzott
el egy semmitmondó név:

– Báró Jósika Miklós.

Meglepődve, önkénytelenül nyitottak neki utat a jelenlevők. Ki ez a
fiatalember, akire a császári kegy gazdag sugarai hullanak? Miért
hivatja Őfelsége? Mely nagy dolgokra van kiszemelve ez a gyermekarcú kis
kapitány, aki hetyke tartással tűnt el a dolgozószoba függönyös ajtaja
mögött.

Vajjon mit szóltak volna ezek a hatalmas főurak, ha hallják, hogy egy
óbudai órásmesternél tett látogatásáról számol be Jósika? Vajjon mekkora
méltatlanság tör ki közöttük, ha tudják, hogy miért mellőzték fontos
jelentéseiket? Hátha még látták volna, hogy milyen igazán jól mulatott a
hatalmas császár!

A vitéz kis kapitány akkor még nem írt regényeket, de elmondani annál
jobban tudott és elbeszélése igen szórakoztatta a császárt.

– Szóval, nehezen adta ide az óráját? – kérdezte nevetve.

– Nagyon nehezen, felség.

– No, aztán mit gondol, kedves báró, mit adjunk neki érte?

– Előre kijelentette, hogy nem fogad el pénzt, felség.

– Ein lustiger Kerl, der Alte. Hát majd kap valami ordót – mondta a
császár.

– Ma estére becsomagolja az órát Müller Hiláriusz mester. Parancsolja
felséged, hogy elmenjek érte? – kérdezte merészen Jósika.

– Felesleges önnek fáradnia – mondta a császár. – Különben sem olyan
sürgős. Majd kiküldünk érte talán holnap. Köszönöm a szívességét. Ma
délután a margitszigeti szőlőjében szüreti mulatságot rendez az öcsém,
remélem elkísér, kedves báró?

Mit is mondott Hiláriusznak a császári kegyről?

Azt ismételte most a megdöbbent Jósika: – Felséged jósága parancs.

Aztán sokkal kevésbé biztos tartással hagyta el az uralkodó szobáját,
mint ahogy belépett volt oda. Szóval, nem küldik Óbudára és délutánja
elveszett? Hogyan mehet el most Franciskáért? A helyzet csaknem
kétségbeejtő. Valami új haditerven kell gondolkoznia. Neki el kell
jutnia Óbudára, ha törik, ha szakad. De hogy? A szerencsére bízta a
dolgot, sorsának arra a hagyományosan kegyes tündérére, ki még sohasem
hagyta cserben.

Egy szekeret fogadott mindenesetre, odarendelte Budára a
Kapucinus-térre, aztán elment, császári parancsra szüretelni.

A Gellérthegyről Pestre hajtottak az uralkodók és a Viza-tanyánál
díszes, vitorlás hajókon keltek át a Szent-Margitszigetre, ahol régi
kolostor romjaihoz támaszkodva állott József nádor nyári palotája.

Gyönyörű park volt az egész sziget, nagy hatalmas fák között
gyepszőnyegeket terített és csudálatos virágpompát teremtett a királyi
gazdagság.

A palota közelében volt a főherceg híres szőlőkertje, melyben a szüretet
tartották Sándor cár és Frigyes Vilmos porosz király tiszteletére.

Már egy órája sétáltak az uralkodók a sziget tekervényes utain és Jósika
türelmetlenül kérdeszte Blasovics Antal Cameralis Ingrossistától, aki a
szüreti délután főrendezője volt:

– Az Isten szent szerelmére, meddig fog még tartani ez a mulatság?

– Meddig fog tartani? – csudálkozott Blasovics. – Hiszen csak most
kezdődik. Eddig a természet és mesterség plántálta gyönyörű fák, az
idegen csudálatos növények látása, a klastromok, templomok düledékei
hozták bájoló andalgásba érzékeny szíveiket.

Jósika nagyot sóhajtott, a szőlőskertben pedig felhangzott a török
muzsika és gróf Szapáry, a nádor főudvarmestere, jelt adott a szüretelés
megkezdésére.

Csudálkozva bólogattak nagy fejükkel a sziget öreg fái. Már sárgult a
lombjuk, a természet olyan volt, mint egy utolsó útjára felékesített
szomorú halott és fáradt levelek halkan hullottak a császárok fejére és
a szüretelő menet tarka útjára.

Tizenhat kis leány, meg tizenhat fiúcska lépkedett legelől, világoskék
magyar ruhában, ezüst zsinórosan, gyámoltalanul bámulva a koronás
vendégekre. Gyenge, félénk éljen hangzott el ijedten mosolygó ajkukról
és Ferenc császár meghatottan intett nekik kezével:

– Die guten Kinder.

A gyerekek elvonultak és nyolc deli legény kezén nyolc hajadon lejtett
utánuk, bájos, piruló, nyolc fiatal leány, a legszebbek Pest-Budán.

– Nagyon csinosak, sőt gyönyörűek – mondta az orosz cár és elragadtatva
simogatta szemével a leányokat.

– Parasztruhába volt öltözve mind a nyolc pár, magyar, székely, tót,
horvát, rác, szász, bosnyák, oláh nemzeti viseletben lejtettek tova:
puttonnyal a legények, kosárkával karjukon a hajadonok.

Nagykalapos pásztorleányok zárták be a menetet, szalagos, virágos
díszben.

– De sok szép leány – sóhajtott Sándor cár és szemét le nem vette róluk,
míg a tarka csapat ellepte a szőlőskertet, hogy dalolva szedjék le az
érett fürtöket.

A hajadonok előbb teleszedték szalagos kosárkáikat, aztán hamvas, friss
gyümölcsöt hoztak a vendégeknek.

Egy piruló pásztorleány állt meg az orosz cár előtt és lesütött szemmel
kínálta a szőlőgerezdeket.

Sándor kivett egy fürtöt, megízlelte a gyümölcsöt, tréfálkozva
megborzongott, aztán mosolyogva mondta:

– Jaj de savanyú.

A leány felkapta ijedt pillantását és a szőke cár arcába nézett.

A minden oroszok uralkodója a kis pesti leány szemébe mélyesztette
szemét, úgy suttogta:

– Most már édes.

– Danke, mein Fräulein – mondta hidegen a porosz király, Ferenc császár
pedig atyai jósággal veregette meg a leányok arcát.

A császár mögött állt Jósika Miklós báró és türelmetlenül várta az
indulás pillanatát. Nem érdeklődött a szüreti mulatság iránt egy cseppet
sem, unottan nézte a menetet, csúnyának találta a leányokat, savanyúnak
a szőlőt, hamisnak a nótát. Parancsszóra jött el és itt volt, mert nem
tehetett másként, de lelke már Óbudán járt Franciskánál, hozzá szeretett
volna menni minél előbb. Senki sem törődött nyugtalanságával, az
uralkodóknak tetszett a mulatság, megvárták a szüreti koszorút is,
megvárták a táncot és mikor az utolsó nóta végetért, az orosz cár
magához intette Blasovicsot:

– Énekeljenek még egyet a fiatal hölgyek – mondta kegyesen.

A műkedvelő szőlőpásztor, Blasovics, egyszeriben a szüretelők között
termett és harsány hangon mondotta:

– Ifjak és leányok halljátok, őfelsége Sándor cár azt rendeli, hogy még
dudolnátok.

A nóta tovább zengett a gyorsan leszálló alkonyatban és a Jósika
keserűsége mérhetetlen nagyra nőtt.

Franciska vár, gondolta kétségbeesetten és azt, hogy Franciska vár,
mindennél fontosabbnak érezte ebben a pillanatban.

Meg kellene szöknöm innen, törte fejét tovább és amint ez eszébe jutott,
menten el is határozta, hogy megszökik. Meg ő, még ha kamarási kulcsába
és kapitányi rangjába kerülne is a fejedelmi meghívás semmibevétele.

Egyet rántott mentéjén, aztán mintha valami felsőbb megbizatásról lenne
szó, nyugodt léptekkel, büszke fejtartással, megindult a part felé. Így
ment fölényesen, méltóságosan, amíg láthatták, de alig takarta el az
első bokorcsoport, hirtelen futni kezdett és nyílsebesen szaladt a
tekervényes utakon a Dunához.

– Gyorsan át Budára – kiáltotta és beugrott az első csónakba.

Az evező loccsant, a csónakos munkához látott és Jósika boldogan gondolt
a gyönyörű viszontlátásra, míg átúszták a folyót.

A nap épen eltűnt a budai hegyek mögött, aranyosra szegve a hullámokat
és az esti szél vidáman lengette a lobogókat az uralkodók ünnepi hajóin,
melyek ott várták őket a sziget budai oldalán.

Mit bánta Jósika a díszes hajókat, mit bánta az alkonyatot, mit bánta a
világ összes uralkodóit, az ő szívében díszesebb ünnep volt, minden
ünnepnél bíborosabb türelmetlenség dobogott benne, mint az őszi alkony
pírja, hatalmasabb volt a császároknál, mert ő, a fiatalság boldog
uralkodója, szerelmes találkára sietett, hogy elraboljon egy gyönyörű
leányt, egy egész ragyogó birodalmat.

Franciska, az aranyhajú Franciska vár reá!

Franciska valóban várt, nyugtalanul várt. Egy nagy dobozba rakta báli
díszét, utazózsákba apró kincseit és szobája ablakánál állva,
türelmetlenül bámult ki az alkonyatba.

Hiláriusz mester már korán délután becsomagolta az órát, kitette a
kapualjába, ott ketyegett Napoleon szobros remekműve bezárva, egyedül
egy nagy ládában. Nem akarta látni, mikor érte jönnek, nem akarta látni,
amint elviszik. Visszahúzódott műhelyébe, árva óráit mind megállította
és ott a szokatlan mély csendben elmerült lázadó, busongó gondolataiba.

Náni is haragudott, Náni mindig haragudott, ha gazdájának bánata volt és
ő is visszavonult műhelyébe, a konyha mélyébe, hogy megsirassa a nagy,
titokzatos ládát, melyet nemsokára elvisznek tőlük örökre.

Franciska lassan türelmetlen lett, amint az alkonypir eltűnt az égről, a
reménység is tünedezett szívéből, úgy mint a rózsás fény a láthatáron.

Évek óta várt már, a világpusztító háborúk felforgattak mindent, épen
csak őt nem zavarták ki a kis ház csöndes szögletéből. Órák ketyegtek
körülötte egykedvűen, hogy színtelen járásuk jelezze sorsának mulását,
ma megálltak az órák mind, most a néma házban kellett ütnie élete nagy
pillanatának.

Ha nem jön el Jósika?

Kétségbeesetten keresett választ a kínzó kérdésre. Ha nem jön el, akkor
mindennek vége, többé sohasem lesz ereje elmenni. Még egyszer nem bírna
végigszenvedni egy olyan napot, mint a mai volt, nem tudná elviselni
újra apja kutató, szomorú pillantását, amellyel nyugtalanságának nyitját
kereste. Az óra! Ma itt volt a nagy ok, ma végighurcolta a kegyes
hazugságot, de még egyszer nem volna képes rá, nem, ezerszer nem.

A szürkület lassan beszökött az ablakon sötét ruhájában, ott ült a
karosszékben, ott hevert a pamlagon, belefeküdt fehérfüggönyös ágyába,
ellopta virágainak színét és elborította a Franciska szívét is, mint
összes reményeinek szemfedője.

Egyszerre kocsizörgés verte fel az est csendjét. Franciska szíve nagyot
dobbant.

– Most jönnek érte – gondolta keserűen Hiláriusz mester.

– A latrok, a gonoszok, elviszik legnagyobb kincsünket – sírta Náni.

Franciska pedig felkapta dobozát, meg az útizsákját, melyre már olyan
régen ráhímezte titkos várakozással: „Járj szerencsével“ és kisurrant
szobájából.

A nagy barna kapuban szemben állt Jósikával.

– Jó estét, Franciska. Bocsásson meg, hogy várattam – mondta a
fiatalember.

– Hamar az órát – suttogta a leány.

– Nem visszük el. Holnap küld érte a császár.

– Hát akkor mi lesz?

– Semmi. Kegyed azért velem jön. Siessünk, Franciska.

Gyorsan a szekérre segítette a leányt, lábához rakta a dobozt, a hímzett
zsákot, aztán felugrott maga is és néhány perc mulva vágtató lovak
vitték el Óbudáról Franciskát.

A műhely mélyében megremegett Hiláriusz mester és vörös hajába
mélyesztve ujjait, keserűen nyögte:

– Elvitték!

Náni kötényébe rejtette arcát, úgy zokogta szipogva:

– A tolvaj, a betyár, a gonosz!

– Hová megyünk? – kérdezte Jósikától Franciska.

– Pfisterer Kristóf ötvösmesterhez, nála átöltözik a bálra. Megegyeztem
vele. Ő csinálta kegyednek a vörös darut. Van két leánya is. Úgy-e, meg
van elégedve, édes Franciska?

– Köszönöm a jóságát – susogta a leány.

Jósika megfogta kezét:

– Édes szép galambom – mondta szerelmes melegséggel.

– Hagyjon, báró úr, kérem, hagyjon – könyörgött Franciska és sírásra
készen vette elő kis kendőjét.

– Mi baja, egyetlenem? – kérdezte Jósika és átölelte a leányt. Ő már
elhatározta, hogy gyönyörűen összebujva teszik meg ezt az utat és íme,
most Franciska kibontakozott karjából.

– Az apámra gondolok – mondta komoly hangon.

– Pedig most nem szabad rá gondolnia, Franciska. Most gondoljon a bálra,
gondoljon szerelmünkre, gondoljon a jövőre, a fényes, ragyogó jövőre –
biztatta Jósika, de valójában maga sem volt tisztában azzal, hogy milyen
is lesz az a jövendő.

Tizenhét éves kora óta háborúban volt mindig, huszonegy esztendős
fejével sejtelme sem volt egy komoly, mély érzelemről. Csak kalandokat
ismert, heves, gyors, muló szerelmeket, melyeket a folyton leselkedő
halál tesz édesebbé és melyekből a változékony hadi élet eleve kizárja a
hűséget. A leány azé, aki meghódítja, és övé addig, míg lehet, míg a
sors tovább nem viszi katonáját új harcokba, új veszélybe. Hány leányt
ölelt ő már; hánynak igért örök hűséget, hány után repedt meg a szíve?
Ki tudja azt! Franciska egy a sok közül, ebben a percben a legédesebb,
az egyetlen, az övé és bolond ember, ki a pillanat örömein túl is
gondolkozik.

Gyengéden kereste meg a leány kezét, kihúzta nagy, sötét gallérja alól,
megcsókolta forrón, sokszor és fülébe suttogta csábító szavait:

– Ne gondoljon az édesapjára, szerelmem. Ne gondolj rá drága galambom.
Neked el kellett hagynod őt. Te egy szép, tarka pillangó vagy, aki a
fényt keresi és ő nem engedte, hogy meglásd a világosságot. Gyönyörű
rózsa vagy és ő elrejtve tartotta ezt a pompás virágot, hogy ne érezze a
nap forró sugarait. Mit szólna a világ hozzá, ha Mozart bezárkózva, úgy
verte volna a fortepianót, hogy senki se hallja? Mi lenne, ha az írók
nem engednék, hogy olvassák, amit írtak, és az aktorok nem hagynák, hogy
lássák őket játszani? Az apád irígyen rejtette el műveit, az órákat és
irígyen rejtett el téged is. Azért a császár elvette legszebb óráját és
én elraboltam a pillangóját, elraboltalak téged, gyönyörű galambom.
Szeretsz, úgy-e, szeretsz?

– Nem tudom, – felelte Franciska – talán… majd…

– Szeretsz, szeretsz – ujjongott Jósika és ismét karjába akarta kapni.

– Ne, ne, most ne, még ne – susogta a leány.

– Jó, hát türelmes leszek, de hidd el, édes madaram, minden pillanatért
kár. Az élet gonosz, az élet csúnya, néhány hangulatos órát ad nekünk,
egy pár önfeledt percet. Azokban a percekben szemünkben a lelkünk és
ajkunkon egész szívünk, azok szépek, azokért érdemes küzdeni, lenni,
meghalni. Most olyan perceket élünk, Franciska. Az élet épen olyan vén
uzsorás, mint a te apád, angyalom, meg kell lopnunk, el kell rabolnunk
legnagyobb kincsét, a szerelmet, legszebb drágaköveit, a csókokat. Nálad
is ritka gyémántjait zárta el kis szívem, te őrzöd a legfényesebbeket,
adj nekem belőlük egyetlenem. Csókolj meg pillangóm, rózsám, madaram.

Jósika beszélt mint egy csábító regényhős és Franciska megmámorosodva
hallgatta, szívta magába az édes mérget.

– Majd később, a bál után – rebegte.

– Később? Majd? Nem, nem, most – és hosszú csókban zárta le ajkát a kis
kapitány.

A szekér rohant, az este leszállt, sötét lett körülöttük, de Franciska
folyton azt a fényességet látta, mely a sötéten, az estén túl várt reá.

– Már messze járnak – gondolta Hiláriusz, aztán odahagyta csendes
műhelyét, ahol kedvenc órájának ketyegése kísértett szomorúan.

– Franciska! – szólt és leült karosszékébe az ebédlő sarkában.

– Franciska! – ismételte hangosabban egy idő mulva. Vágyott a leánya
után, hangját akarta hallani, csengő, élő szavát, hogy elnyomja lelkében
a tompa, halott ketyegést.

– Franciska! – kiáltott ki az udvarra.

– Franciska, gyere! – és megtelt türelmetlen hangjával az egész ház.

Náni sietve jött kisírt szemmel:

– Nincs künn a kisasszony – jelentette.

– Hát hol van? – kérdezte ijedten Hiláriusz mester.

Bement a Franciska szobájába, gyertyát gyújtott és szétnézett.

Kitárta a szekrényt is, ismerte leányának minden darab ruháját, apró
szalagját, virágját. A nagy gallérja hiányzott és rózsaszín csokros
sötét kalapja nem lógott a fogason.

– Elment hazulról?

– Nem tudom – rebegte Náni.

Egy pillanatig tanácstalanul állt az órásmester, aztán mintha a szobától
várna feleletet, sorra világította meg Franciskájának kedves bútorait.
Az asztalt, a székeket, a pamlagot, az ágyat, a kis zongorát, a
himzőrámát, a fiókos szekrényt és rajta egy kis fehér papirlapot, a
papiron pedig néhány sor írást:

„Édes jó apám, elmegyek, el kell mennem. Elmegyek most, mert most
elvisznek, mert értem jönnek. Látni akarom a nagy világot, az életet,
mindent, amit te nem akartál megmutatni nekem. Bocsáss meg jó apám.
Hálás leányod Franciska.“

– Elment – nyögte Hiláriusz megkövülve a fájdalomtól.

– Ellopták tőlem – ordította aztán és kirohant a szobából, mintha utána
futhatna, mintha elérhetné.

A kapualjban hirtelen megállt, a nagy, fehér ládába ütközött, melynek
falán át hallani lehetett a Napoleon-óra ketyegését. Az óra itt maradt,
csak a leányát, csak Franciskáját vitte el tőle az a göndörhajú, szép,
fiatal betyár, az a hitvány gazember, az a… és Franciskát, az ő büszke
Franciskáját elcsábította az első hencegő katona, az első szerelmes szó.

– Átkozott, átkozott! Átkozott a csábító és átkozott Franciska is.
Átkozott az egész világ!

Vad, tomboló fájdalmában lángokban szeretett volna látni mindent és
ekkor a fehér láda mélyéből egykedvű, pontos ketyegéssel szólt hozzá
kedvenc órája.

– Hallgass, hallgass – kiabálta Hiláriusz mester, felfordította a ládát,
vad erővel a falhoz csapta, ütötte, lökte, de a deszkák nem engedtek.
Fejszéért rohant, meglóbálta feje fölött a gyilkos szerszámot és őrült
csapásokkal törte össze élte kedvenc alkotását. Csupaszon hevert előtte
az óra bús szerkezete, összezúzva a barna szekrény, az oroszlánkörmös
állvány, a Napoleon-szobor.

– Hallgatsz, úgy-e, most már hallgatsz? – kiabálta kétségbeesetten,
egyet rúgva a kerekek rejtélyes halmazán. De akkor, amint hozzáért, a
szerkezet mélyéből előnyúlt a kis arany kalapács, az óra még egyszer
szólni kezdett és a kalapács koppant, koppant egyszer, kétszer, sokszor
a levegőben… nem, az ő lelkén, a Napoleon feje helyett mestere szívére
mérte apró, csengő ütéseit.

Müller Hiláriusz állt megdermedve, fájdalma tompa kétségbeesésbe
csendesült, összetörött a csapások alatt.

– Franciska, Franciska – nyögte zokogva és odaborult kedvenc órájának
romjaira.




VI. FEJEZET.  Pfisterer Kristóféknál.

– Jaj, mamikám, elég szép lesz-e így a bárókisasszonynak? – kérdezte
anyjától a szöszke Pfisterer Fáni és egy fehér kendőcskét terített a
fésülködőasztalra.

– Eridj már te kis bornyú, egész megbomlottál azzal a bárókisasszonnyal,
azért csak olyan az, mint te vagy, annak is enni kell, hogy éljen, jobb
lenne a vacsora után nézni – mondta Pfisterer Kristófné.

Nagy, deli asszonyság volt, szélesvállú, tekintélyes személy. Magyar,
falusi házból ment férjhez a szepességi német származású ötvösmesterhez.
Nem tudott egy szót se németül, a férje tanult meg kedvéért nagy
kínnal-bajjal magyarul, hogy legalább valamit megértsen abból a rengeteg
sok mindenből, amit felesége mond neki.

Fáni megigazította bodros vállkendőjét, egyet kacsintott a tükörbe,
tetszett neki magának is kék szeme, szőke haja.

Ingerkedőn kihívó volt egész apró lénye. Pisze orrának rózsás orrlyukai
és keskeny, erősen piros szája, élénk foltok voltak másként kicsit
szobaszínű, halvány arcában.

– Borcsa kinn van, elég az – felelte félvállról.

– Persze Borcsa, mindent Borcsa csinál, te csak cifrálkodol.

– Jaj, mamika, – beszélt tovább a leány – milyen nagyon szeretném már
látni a bárókisasszonyt. Vajjon szép-e? A báró nagyon csinos ember, kis,
barna bajusza van…

A fehérneműs szekrény előtt guggolt Pfisterer mama és haragosan csapta
széles térdére a tiszta abroszt, úgy vágott megbotránkozva leánya
szavába:

– Honnan tudod?

– Ne haragudjál, mamikám lelkem. Ma délelőtt láttam, mikor atyusnál
járt, véletlenül kinéztem épen az ablakon.

– Kinéztél az ablakon? Véletlenül néztél ki? Hát láttál te már
tisztességes hajadont délelőtt kinézni az ablakon? Fáni, Fáni, rossz
vége lesz ennek, sírba viszel te engemet. Várj csak, mert úgy forrázom
ki a szemedet, ha még egyszer kinézel az utcára!

Nagyon haragudott a mama, a mester is meghallotta hangját a műhelyben és
bejött csitítani:

– Miért vagysz te megint haragos, Anikó?

– Még maga kérdi, maga az oka mindennek. Maga pártolta mindig ezt a
galád leányt, egy pár pofli hiányzik neki, de még kipótolom, még
megkapja a nyakleveseket, csak sokat hencegjen.

Úgy tett erre a kis Pfisterer Kristóf, mintha roppant megijedt volna és
alázatosan veregette meg felesége kövér karját:

– Ugyan, ugyan, Anikó, ma csinálod a skandált, mikor mi vendégeket
kapjuk?

Erre még jobban megharagudott a mama:

– A vendégeket is maga hívta. Mi a csudának hozza ide az a figura báró a
testvérét? Nem jóban járnak, az már biztos. Aztán ez a haszontalan leány
még csak jobban megbolondul.

– Ha te azt nem akarsz, Anikó, én fogom nekik mondani, hogy ők ne
jöjjenek, én fogok őket megvárni a ház előtt.

– Azt már nem lehet tenni – mondta lecsendesülve Pfistererné. – Mit
szólnának? Már csak jöjjenek. Vegye fel a jó kabátját, atyus. Fáni ne
bámészkodj, láss a dolgod után. Teríteni, egy-kettő.

Fáni hozzálátott a terítéshez és amint a mama kiment a konyhába, dalolni
kezdett. Mindig dalolt, tele volt hangjával az egész ház és a műhelyben
a legények jobban, szebben dolgoztak, ha kihallatszott a nótája.

Nem vette szívére, ha az anyja zsörtölődött, olyan volt az mint a nyári
zápor, hirtelen jött nagy erővel, elöntött mindent, de jóságának napja
felszárította hamar az áradatot.

Ide, az ötvösmester házához hozta Jósika Franciskát, hogy átöltözzék a
bálra. Azt mondta, hogy a nővére, a bálra jött fel, Pest mellett laknak
és nincs rokonuk, kihez szállhatnának. Ha mese kellett, azt tudott
kitalálni Jósika és előadni is olyan kedvesen tudta, hogy mindenki
szívesen hitt neki.

Nagy esemény volt ez Pfistereréknél, izgalomba ejtette az egész házat,
de milyen izgalomba. Mikor a szekér megállt a ház előtt, olyan
szaladgálás lett egyszerre, mint egy hangyabolyban.

– Jönnek… itt vannak… Gyorsan, gyorsan… Borcsa, mosd meg a kezedet…
Rendben van a hajam?… Atyus, menjen már elébük.

Pfisterer Kristóf vasárnapi kabátjában a ház előtt fogadta vendégeit.
Soványan lötyögött vékony teste az ünneplő gúnyában, minden kedélyes ség
eltűnt arcáról a nagy izgalomban, nyelve, ajaka, fogai szünetlenül
munkában voltak, kétségbeesve keresve a megszokott szopókát, mert a
mamika még pipáját is kivette szájából az utolsó percben, pedig anélkül
nem is volt ember.

– Franciskám, azt mondtam nekik, hogy a nővérem, vigyázzon – súgta
Jósika a leány fülébe, míg lesegítette a szekérről.

– Hazudjunk? Az nagyon csúnya.

– Nincs más mód – felelte a báró és odavezette Franciskát az
ötvösmesterhez:

– Kedves kis hugom, Jósika Franciska, szíves jóindulatába ajánlom, uram.

– Isten hozta nálunk. Nagy szerencse érte szerény hajlékomat, hogy
megtisztelni kegyesked… te… nem kegyeskedje…

Mamika tanította meg férjét a mondanivalókra és atyus nagyon szépen meg
is jegyezte magának, csak a végét zavarta össze. Biztosan a pipa
hiányzott, az volt a baj.

– Mindegy az Pfisterer bátyám, fő a szíveslátás – nevetett Jósika.

– Én is aztat mondok – jegyezte meg az öreg és bevezette Franciskát a
házba.

Kis földszintes budai ház volt. Először jött a műhely, utcára nyíló
szárnyas ajtajához néhány lépcső vezetett fel. Onnan üveges ajtón át
lehetett bejutni a benyiló első szobába, ez volt a látogató, ebédlő és
az úr, meg az asszony hálószobája. Ebből nyílott a leányok szobája,
melyet egy kis kamraforma választott el a konyhától, ahol ragyogott a
sok fényes cintál és tányér, a rengeteg szépen súrolt lábos, a falon
függő tömérdek sok réz kaszrol és formácska. Csillogott az egész ház a
tisztaságtól, csillogtak a tányérok és csillogott a háziasszony is,
olyan volt az arca, mint egy fényesre súrolt rézlábos, piros, kerek,
mosolygós és ha nevetett, különösen rándult meg gömbben végződő pisze
orra. Most is rándult egyet, míg apró fényes szeme szíves mosollyal
nyugodott a Franciska finom alakján:

– Köszöntöm a kisasszonyt.

Franciska megcsókolta a leányokat, a kövérkés, vöröskezű Borcsát és az
apró, vékony Fánit.

– Jaj de boldog vagyok, jaj de boldog – ujjongott a kis leány.

– Ugyan Fáni, már megint nem férsz a bőrödbe – intette a mama.

– Hagyja, Pfistererné asszony, hiszen olyan mint egy kis pacsirta –
udvarolt Jósika.

Fáni huncut, kacér pillantást vetett a kis báróra, mire a ház asszonya
komolyan szólott:

– Vezessétek szobátokba a kisasszonyt.

Amint a leányok elmentek, Jósikához fordult:

– Jaj kérem, sok bajom van ezzel a leánnyal, a nagyobbik szelíd, derék
teremtés, de ez olyan, mint az apja.

– Ugyan Anikó – csitította Pfisterer.

– De bizony úgy van, – erősítette a felesége – nincs azon semmi
szégyenleni való, atyus. Nagy selyma volt maga mindig és ilyen lett
szegény Fánim is. Nem jár az becsületesen a földön, csak repül, mint a
szélhajtó förgeteg. Nem akar dolgozni sem, az utcán szeret ácsorogni és
nézni, hogy rakják az emberek a lábukat, mert hát mit is nézhetne, ha…

– Hagyjál már békén a szegényt, mamika – szólt közbe Pfisterer. –
Nézzél, még le se ültettél a báró urat.

– Jaj, igaz bizony. Na tessék helyet foglalni. De hát azért csak
elmondhatom a dolgot. Ami igaz, az igaz. Szeretem én őt azért, csak
féltem. Édes gyermekem nekem, csak úgy, mint Borcsa, de Borcsa másforma
leány, hiába. Ő egy grófi szakácstól tanult főzni is, mindenféle cukros
tortákat, süteményeket, fagylaltokat, ízletes halakat. Szép munkákat is
tud, de Fáni fejfájást kap a konyhán és elgörbül a háta a himzőráma
mellett. Hitvány jószág, nem bírom felhízlalni, még ha mogyoróval etetem
sem, pedig mondják, hogy bő konyhán élünk, no majd meglátja a báró úr.
Borcsa főzte a vacsorát.

– Köszönöm a jóságát, Pfistererné asszonyom, de nem maradhatok itt,
szolgálattevő kamarás vagyok Őfelsége mellett, majd eljövök Franciskáért
később. Addig gondjaira bízom hugocskámat.

– Kár, nagy kár – sopánkodott Pfistererné. – Majd készítünk valami
hideget, mire vissza tetszik jönni… Ne féltse a testvérkéjét, vigyázunk
mi rá.

Sietve ment el Jósika és félve, nagyon félve, hogy észrevették délutáni
szökését. Neki az udvarral kellett a bálba mennie és csak azután
jöhetett el Franciskáért. Az egész életét csupa remegéssé, csupa
hazugsággá tette az édes szerelem. No de majd a bál után! Milyen szép
lesz akkor, de arról még sejtelme sem volt, hogy hova viszi onnan
Franciskát és hol és hogyan is lesz olyan nagyon szép.

Franciska ezalatt az ágyra terítette báli díszét, az ezüstleveles,
rózsaszínű csuda selyemruhát, a magyaros, zöld bársony mellénykét, ezüst
zsinórral átfűzött, rózsaszínű selyem topánkáját és pillangókkal
kihímezett, fehér atlasz lengyelkéjét. Aranypapirba volt becsomagolva
minden darab és amint sorra bontogatta, édes várakozásban gyult ki
lassan szép, fehér arca.

A kis Fáni be nem tudott telni a sok pompával, tapogatta, cirógatta, úgy
ujjongott:

– Oh be szép, oh be nagyon, nagyon gyönyörű. Ilyet csak a teátrumban
láttam, olyan lesz a kisasszony, mint Matild a Templáriusokban. Roppant
gonosz nő. Látta a kisasszony?

– Én még sohasem voltam teátrumban – felelte mosolyogva Franciska.

– Nem volt? Jaj az kár. Én bizony megyek, ha csak négy garasos helyre
is. A magyar játékszínt jobban szeretem, ott játszanak a magyarok a
Rondellában a Dunaparton, úgy hívják tréfából: bagolyodú. Déryné a
legkedvesebb, láttam a „Két róká“-ban meg „Az első hajós“ nevű énekes
játékban, a kis vadleányt játssza, Melidát. Gyönyörű az „Arany idő“ vagy
„Inkle és Járikó“ című darab is. Hamlet is szép, Hamlet királyfi Kőszegi
Laci, gyönyörű ifjú, deli termetű. Jaj, de szeretek én a teátrumba
menni, de oda még jobban szeretnék menni, ahol játszanak, nemcsak oda,
ahol fizetnek. Aztán én volnék Matild a Templáriusokban, felvenném azt a
gyönyörű chamoisszín atlasz ruhát, zöld zsenilinnel kihímezve és
mondanám Kőszegi Lacinak: „Imádlak! Fogadd el szerelmemet Molai“.

– Az istenért, Fáni – Borcsa majdnem sikított és lángvörös lett kerek
arca. – Ne tessék ráhallgatni, kisasszony. Mindig ilyeneket beszél,
pedig csak azért akarna ő játszani, hogy szép ruhákat vegyen fel, meg
hogy lássa azt a Kőszegit. Egész meg van háborodva.

– Nahát jobban is tetszik nekem, mint a patikőr, akihez mamika akar
férjhez adni.

– Pedig derék ifjú, higyje el, kisasszony – magyarázta Borcsa, miközben
orra hegye épen úgy rándult meg mint az anyjáé. Patikus. Fáni mindig
patikőrnek nevezi, pedig mamika megtiltotta. Még télen is a legszebb
csokor virágokat hozza a porcellánpohárba. Tíz pengő is van egy olyan
szépen összeválogatott virágcsokor.

– Bánom is én – nevetett Fáni. – Ki nem állhatom, sohse is állhattam,
mondtam már százszor, hogy nem szeretem.

Franciska hallgatta őket elámulva. Neki nem voltak leánypajtásai,
sohasem hallott ilyeneket, élemény volt számára minden szó. Ott állt
forró titkokkal teli szívével hidegen, magasan a két beszédes, egyszerű
teremtés szobájában. Mint egy szép, idegen, néma hattyú a csiripelő
verebek között. Nagyon messziről jött és még messzebbre akart menni, fel
a magasba, ahol legszebb, ahol legnagyobb, legragyogóbb az élet.

Pfisterer mama jött be, hívta őket vacsorálni.

Fáni felkapta az ágyról a bársony mellénykét:

– Mamika gyere, mamika nézd meg, milyen gyönyörű.

A mama megnézte jobbról, balról:

– Bizony pompás – mondta. – És echt bársony. Hiába, a gyapot
megismerszik, más a hajlása.

– Jaj de szeretnék én egy ilyen köntöst – sóhajtotta Fáni.

– Nem hallgatsz mindjárt. Ez csak bárókisasszonynak való. Már az összes
szép holmimat odaadogattam neki, tudja kisasszony. Voltak olyan finom
batisztperkál, térdig stikkelt ingeim, azokból is feláldoztam hármat,
egyet meg is festettem vadsáfránnyal, szép virító sárgára, hogy ne
legyen mind egyszínű. Akkor aztán sál is kellett volna, mert hogy az a
divat. Volt egy igen szép levantin vörös selyemkendőm, egy tenyérnyi
szélességű fehér atlasz széllel, még staffirungban kaptam, de sohasem
volt szívem viselni. Ennek a hálátlan békának azt is kétfelé hasítottam
és összevarrtam középütt, sálnak. Nem használt az semmit, másnap már…
Jaj, de tessék jönni, elhűl a vacsora.

Leültek szépen az asztal köré. Ez hát egy polgárcsalád háza? gondolta
Franciska. Így élnek a rendes emberek, ilyen egy közönséges mesterember,
mint Pfisterer Kristóf, ilyenek a mesterleányok, mint Borcsa, és ha
kicsit ki szeretnének rúgni a hámból, olyanok, mint Fáni. Majd azt is
megtöri az élet, ha férjhez megy a patikőrhöz. Milyen más őnáluk otthon,
milyen ember az ő apja, milyen csendes álomvilág volt az ő világa.

Pfisterer mester késével egy falatot szelt kenyeréből, szájába gyűrte és
teli pofával dünnyögte:

– Jaj te Anikó, én úgy szeretném enni egy kis vizaikra, délben
megterheltem az én gyomrom, sokat ettem. Az csinálja megint jó étvágyat.

– Van a speizban – mondta Pfisterer mama. – Hozd be Fánni és hozz
ecetet, olajat és hagymát is. Érted?

– Értem, mamika.

Míg a ház ura helyreállította étvágyát a kaviárral, Borcsa roppant nagy
tálon behozta a pampuskát. Letette az asztal közepére és az atyus nagy,
kék üveg cukorszelencéből evőkanállal szórta rá a cukrot, hogy úgy
fehérlett, mintha havas volna.

– Jó forrón tessék enni, kisasszony, – bíztatta Franciskát Pfisterer
mama – majd iszik utána egy korty ürmöst, akkor nem árt meg.

A pampuska után jött a töltöttkáposzta, utána pecsenye, aztán a torták.

Igazi nagy vacsora volt, és vacsora után gyűszűnyi ezüst pohárkákban
hozták a finom rózsalikőrt. Franciska csudálkozva bámulta meg a Borcsa
kezében.

– Finom erdélyi szokás ez – magyarázta büszkén Pfistererné. – Ott látta
az édesapám, Isten nyugosztalja, megtanulta a készítési módját is. Úgy
hívják ott rozsólis. Igazi török rózsaolaj kell hozzá, de olyan illatos
is lesz tőle a szája, hogy mind elkábulnak az ifjak a bálon.

Atyus nagy tetszéssel szörpölte a finom italt:

– Csak nagy ünnepen adja elő a mamika – jegyezte meg. – De ma ünnep is
vanja. A vacsora utánna meg is nézegetünk a kivilágítás, leányok.

Fáni az apja nyakába borult:

– Köszönöm, köszönöm, felveszem a sárga ruhámat, meg a szép sálomat.

– Abból ugyan semmi sem lesz, majd még összegyűrik a tolongásban. Nem
elég, hogy tegnap rajtad volt? – pattogott a mama.

– Hát tegnap hol tetszett lenni? – kérdezte udvariasan Franciska.

– Mamika és Borcsa nem voltak, csak én mentem el atyussal a teátrumba –
magyarázta Fáni. – A német teátrumba, mert ott volt a nagy ünnepi játék.
Gyönyörű új épület a német színház és tegnap a tornáca háromsoros
lámpákkal volt kivilágosítva, a nézőtér pedig viaszgyertyákkal. A játék
énekes játék volt: „Aschenbrödel“. Mesterséges táncok is voltak
beleelegyítve. A főszemély Cibulkáné volt, meg Campiné. A játék már
megkezdődött, mikor belépett a császári lozsiba az orosz császár, jaj de
szép ember, aztán a mi felséges urunk, utóljára a prusszus király.
Mennyi éljent kiabáltak, mert Ferenc császár magyar huszárruhában volt
és úgy integetett kezével, mintha egy atyus volna és születésnapját
ünnepelnék. Sohasem felejtem el. A magyar teátrumi társaság is előadta
az óteátrumban „A süketnéma“ című vígjátékot, aztán a játék végén a
társaság kiállott az áldozattűz köré és énekelt is. Rothkrepf Nelli
mesélte, ő ott volt, de azért oda csak az ment, aki a német teátrumba
nem juthatott be.

– Nagyon szép lehetett – mondta Franciska. Aztán arra gondolt, hogy
mindezt meglátja ma ő is, az ünneplést, a pompát, a császárokat és ennek
az ünneplésnek egy kis fénysugára bizonyosan éri majd őt is, egész
bizonyosan.

Alig várta, hogy Pfisterer és leányai elmenjenek, de sokáig tartott. A
mamika otthon maradt, előbb át kellett hívni hozzá Rothkrepfnét, hogy ne
legyen egyedül. Aztán a leányok lelkére kötötték Franciskának, hogy
felkeltse őket biztosan, ha hazajön. Az ágy megvetve fogja várni, majd
Fáni és Borcsa együtt alszanak.

– Vagy talán – könyörgött Fáni – a kisasszony nem utálja és velem
alszik, olyan szép lenne.

Végre elmentek. Pfistererné a külső szobában a drágaságról beszélgetett
Rothkrepfnéval és Franciska öltözködött a leányok fehérfüggönyös tükre
előtt, melynek asztalán porcellánpohárban állottak a patikőr virágai.

Ünneplőbe öltözködött Franciska és ünneplőbe öltözködött a város is,
Pest-Budának minden ablakában csillogó fényt gyújtott a lelkesedés. A
Szentjánoshegyen tündérkastélyt formáltak az örömtüzek, és sohasem
látott világosságot loptak az öreg budai erdők sötét fái közé.

Az obszervatórium a Gellérthegyen mintha lángban állna, úgy ragyogott,
egy-egy sistergő rakétát küldve a magasba, az ég felé.

Franciska feltűzte haját, dús fürtökben rendezte el homloka körül, magas
kontyba simította, aztán rátűzte a kis magyaros pártát, melyről
rózsaszín selyemszalag csüngött szoknyája széléig. Most valami még
kellene… valami dísz a kontya mellé. Mit tűzzön oda? Erre nem gondolt.
Maga elé nézett, a tükörtől kért tanácsot és akkor észrevette a patikőr
virágait.

Egy fehér rózsa virított az őszies csokorban, a nyár végső könnyű
lehellete, és ő kivette a pohárból a budai patikus szerelmi küldöncét,
hogy felékesítse magát vele a császárok báljára.

A fejedelmek a bál előtt körülhajtattak Pesten, hogy megnézzék az
illuminációt és útjukban mindenütt tomboló lelkesedés ünnepelte őket.
Olyan rég nem örült már az ország és a magyarnak úgy kell a fény, a zaj,
a ragyogás… Legnagyobb volt a tolongás a hajóhíd pesti oldalán, óriási
néptömeg várta az udvari hintókat. Mindenki látni akarta, amint
visszatérnek Budára. De ott is volt a legszebb. Szemben a királyi vár,
minden ablakában világosság égett, a rendesen elhagyott, sötét, halott
épület, végre felnyitotta sok-sok ragyogó szemét, hogy biztató mosolyt
küldjön a városnak, az örvendő embereknek, öregeknek, ifjaknak,
mindenkinek, aki most kendőlobogtatva üdvözli uralkodóját.

– Éljen a király!… Vivat Franciscus!… Vivat Sanctissima Majestas!

– Mein lieber Papa, amint látom, felségedet nemcsak a bécsiek, hanem a
magyarok is szeretik – mondta Ferenc császárnak az orosz cár és hintóik
átrobogtak a tündöklő diadalkapun.

A híd karfáján nyilt üveggolyóbisokban viaszgyertyák égtek, sűrűn egymás
mellett, mint hosszú gyöngysorok.

Amint a fejedelmek a hídra értek, a Dunán úszó díszes ladikokon,
kivilágított betűkben jelent meg a felírás: „Vivant pro salute populorum
suorum“.

Alig hagyták el a kocsik a híd közepét, a gyorsan másként rendezkedő
ladikokon is új felírás hirdette messzire tündöklő betűkben: „Vivat
Franciscus, vivat Alexander, vivat Fridericus Vilhelmus“.

Ki látott ennél szebbet? Ki hitte, hogy a hosszú háborúk után jön még
egy ilyen nap is?

A várhegy oldala olyan volt, mintha tündérek ültették volna tele
tündöklő tulipántokkal, mert József nádor kertjének minden útját, minden
ágyasát lámpásokkal rakatta körül. Égő fények szegélyezték a hegy
lábához vezető lépcsőket is, úgy hogy leomló, lángoló tüzeknek
látszottak.

Ezalatt Franciska is felöltözött. Gondosan, félve húzta fel fehér
selyemharisnyáját, rózsaszínű atlasztopánkáit, bokája felett magasan
keresztezve az ezüstzsinórokat. Felvette könnyű szoknyáját és a
belehímzett rózsalevelek lágyan csillogtak a két szegényes faggyúgyertya
világában. Zöld mellénykéje szépen simult termetére és a sötét bársony
még fehérebbé tette fehér nyakát.

Utoljára kötötte fel a kis csipke köténykéjét, egy székre helyezte a
fehér selyem, pillangós lengyelkét, ő már elkészült életének nagy
ünnepére.

A templomórák kilencet ütöttek, az uralkodók beléptek a bálterembe és
Franciska a faggyúgyertyák szomorú világánál várta Jósikát.

Ismét várt, de most utoljára várt, most már nemsokára felgördül a
jövendő függönye és megkezdődik életének tündérmeséje. Csak a bálba
vigye el a báró, mert aztán… aztán nagy dolgok fognak történni. Ma este
Jósika Franciska bárónő lesz, és ő a szép diadalmas Jósika Franciska
akart lenni.

Ez töltötte be minden gondolatát, megfeledkezett arról, ami eddig volt
és ami ezután érheti, mert most kezdődik tulajdonképen az élete. A sok
elzártan töltött esztendő után, hőstettnek érezte, hogy most cselekedni
birt. Szép ruhájának selymes ráncai körülsímogatták, arcának pírja
igéret volt, szemének fénye mint reménység világított és nem zavarta meg
fájdalmas emlékezés örömének tiszta ragyogását.

Milyen este, milyen tüneményes este! Világos tündérpaloták, égő utak,
izzó remények és a Tabán kis piacán egy magas obeliszkus tetején
kibontott szárnyaival lebegett a békesség angyala.




VII. FEJEZET.  Az orosz cár tánca.

Tíz óra felé távozott Ferenc császár a bálból, de Sándor cár még ott
maradt. Szenvedélyesen szerette a táncot és a nőket, a sok szép, idegen,
sohasem látott asszonyt, leányt, kiket kedve szerint ölelhetett magához
zeneszóra.

Nagyszerű hangulatban volt, az országház termeiben pompásan lehetett
keringőzni és a karzatokon a sok ember mind abban gyönyörködött, hogy ő
mint mulat.

– Mi még maradunk – mondta adjutánsának, Wolkonskinak, úgy hogy mindenki
hallhatta. – Európának összes nemzeteit ismerem, de a magyarhoz egy sem
hasonlítható.

Mintha simogató tavaszi szél vinné, úgy járt szájról-szájra a merész
kijelentés, Sándor cár meghódított magának minden szívet.

– Jaj de szép ember. Soha ilyen deli alkatú férfit még nem láttam. Nézd
azt a gyönyörű, göndör, szőke haját. Milyen piros az arca. Hogy fénylik
a szeme. De boldog lehet, aki vele táncol.

Orczy bárónővel táncolt a cár, átfonta derekát szorosan és merészen
udvarolva suttogott ezer szépet az asszony égő fülébe. Legjobban
tetszett neki ma este ez a telt, fehérnyakú, gyémántos, hermelines,
kényes cica. Kicsit le kellett hajolnia a pici bárónőhöz, magas
termetéhez nem igen illett az apró táncosnő, de őt annál inkább
meghódította. Csupa mosoly volt a cár, szépen formált, piros ajka közül
szinte vakítón villogtak elő feltünően erős, fehér fogai, csak mélyen
fekvő, szúrós, kék szemében fénylett valami vizsgálódó keménység, az
uralkodó gyanakodó tartózkodása. Szép ember volt, de tompa, kalmük orra
kicsit ázsiai jelleget adott arcának.

A táncoló párt egy sötét magyarruhás alak követte, közelférkőzve
hozzájuk és lesve minden szót a cár ajkáról. A titkos rendőrség
megbizottja volt, Majláth Miklós gróf, kitől fontos jelentéseket várt
Bécsben báró Hager Ferenc, a rendőrfőnök. Nagy viták folynak épen a
kongresszuson, vigyázni kell az uralkodók minden mosolyára.

A cár elengedte táncosnőjét, meghajolt előtte mélyen, aztán franciául
mondta:

– Nagyon sajnálom, Madame, hogy ez alkalommal nem terhelhettük meg
lelkiismeretünket, de remélem, még kipótoljuk, ha legközelebb Bécsbe
jön.

Majláth gróf mögöttük állt, arca derűs lett, milyen öröm, hogy ezt
meghallotta, a Geheimpolizei feje az ilyeneknek is örül, mert ezekkel
mulattatja a császárt, aki a finom, pikáns történeteket szereti.

– Na lássa, Franciska, ez a bál – mondta Jósika és a dobogó szívű
leánnyal belépett a terembe.

Színes ábránd volt az egész este, az eljövetel a Pfisterer-házból és
most ez a fényes terem, a keringőző párok, a sok-sok gyertya, a
gyémántok fényétől, illatszertől, virágillattól mámoros levegő.

Omló selymek, átlátszó fátyolszövetek, halavány csipkék, nehéz
bársonyok. A hölgyek ragyogó nyaka kivirágzott színes ruháikból és
szemük fénye ékszereiknek kék, sárga, piros, zöld, violaszín
ragyogásával egyetlen hatalmas égő virágcsokorba olvadt össze.

– Oh be gyönyörű – sóhajtotta Franciska és érezte, hogy most életének
minden pillanata egy-egy valóra vált álom, vagy talán örökre eltűnő
illuzió.

– Gyere, táncoljunk mi is, szép szívem.

Jósika átfonta a leány derekát. A kis kapitány jól táncolt, vitte,
repítette aranyhajú szerelmét és Franciska nem látott, nem hallott
semmit, elkábulva suhant, repült tova, behúnyt szemmel, boldogan.

– Na jó, na szép? – kérdezte a báró.

Erre felébredt Franciska és tágranyitotta szemét. Egy pillanatig átadta
volt magát a beteljesedés boldog mámorának, most már új küzdelemre hívta
az élet. Ez a budai bál nem jelenti vágyai végcélját, neki még minden
erejével, minden szenvedélyével kell alkudnia a mai éjszakával… Hirtelen
megállt és szétnézett:

– Ki az a szőke fiatalember? – kérdezte és a cárra mutatott, aki a
délszaki növényekkel díszített, bíborszőnyeges emelvény előtt állt.

– Sándor, az orosz császár őfelsége, biztosan boldog, hogy kegyed
figyelmére méltatja, gyönyörű angyalom – felelte Jósika.

– Az orosz cár, igazán? – Franciska izgatott lett. – Hiszen azt mondta
volt, hogy az udvar már eltávozott a bálról?

– A mi felséges urunk el is ment, a porosz király is, de ő, úgy látszik,
itt maradt. Beszélik, hogy Pétervárt is mindig reggelig táncol a
bálokon, Bécsben pedig inkognitóban elmegy a polgári mulatságokra is. De
mit bánjuk mi azt? Jöjjön Franciskám, táncoljunk tovább. Az élet olyan
szép, itt tarthatom a karomban, a zene csak nekünk szól, az egész bál a
mienk. Jöjjön, szívvirágom.

Franciska nem mozdult, a cárt nézte, rajta felejtette égő, sötét
tekintetét.

– Pillantson már rám is, angyalom – hízelgett Jósika, aztán megragadta a
leányt, hogy tovakeringőzzék vele, de a zene hirtelen elhallgatott és
Cziráki Antal Mózes gróf, Ludovika császárné híres kedvence, a cár
mellől az emelvényre lépett.

Moraj zúgott végig a közönségen. Mi lesz most? Az erkélyekről kíváncsi
arcok hajoltak előre, a hölgyek szíve dobogott, csend lett a teremben és
a nagy némaságban messzire csengtek a gróf szavai:

– Sándor cár őfelsége a nemzeti táncot szeretné látni.

A szomszéd teremből előjött a mostanáig mellőzött cigánybanda, zsinóros,
dolmányos, barnaarcú, legények foglalták el a cseh muzsikusok helyét és
húzni kezdték a híres Bihari egyik nótáját.

Keveset táncoltak akkoriban magyar táncot. No most ki járja el úgy, hogy
a cárnak tessék? Hol a fiatalság? Cziráki szétnézett a teremben, ott
volt körülötte a magyar mágnások, nemesség szine-java, sorra intett
nekik:

– Esterházy rajta! Siess Vince, táncosnét neked gyorsan!

Esterházy egy pillanatig keresett csak a hölgyek között, aztán már ott
táncolt a gyönyörű Rádai Ninával.

Az ifjúság kedvet kapott, a magyar zenére megmozdultak az alvó szívek,
mint valami régi, szép emlék, gyermekkori merész ábránd magával ragadott
mindenkit. Öt pár táncolt már a cár előtt és a terem örvendve nézte
őket. Más volt, lágyabb volt, mint a keringő, tüzesebb a francia
táncoknál, jobban illett a huszárruhás, díszmagyaros ifjaknak. A leányok
hajában libegtek a pártaszalagok, kipirult az arcuk, mintha egyszerre
kényesebbek lennének, tüzesebbek, szebbek.

Jósika kézenfogta Franciskát:

– Jöjjön, Franciska, menjünk mi is. Minek nézzük, amint más táncol? Én
erdélyi fiú vagyok, jobban értem mindenkinél.

– De én? – kérdezte ijedten a leány.

– Te a legszebb vagy ma itt! – felelte nyugodtan Jósika és mintha ez
mindenre jogot adna, odavezette Franciskát a cár elé.

– Ni, ni, a kis Jósika – mondta Cziráki.

– Ki ez a fiatal hölgy? – kérdezte a cár.

– Az ifjú, felség, kivel táncol, báró Jósika Miklós. Fiatal gyerek, de
már kapitány, többször kitüntette magát a franciák elleni hadjáratokban.

– A fiatal hölgy ki?

Cziráki zavartan válaszolt:

– Nem ismerem őt, felség, de talán az urak tudják.

Cziráki tovább adta a kérdést Sándor grófnak, aztán Orczy bárónak, de ők
sem tudták, Szapáry sem tudta, senki sem tudta.

– Ki lehet ez a leány? – szájról-szájra sietett a rejtély. Mindenki
fűzött hozzá megjegyzést is: gyönyörű… Bizony nem is gyönyörű, vörös a
haja… Nem is vörös, szőke. A ruhája milyen különös.

A cár mindebből semmit sem értett, de egy rövid kijelentéssel eldöntötte
a vitát:

– Nagyon szép leány – mondta meggyőződéssel és le nem vette szemét a
táncoló párról. Egy új nő volt előtte, egy sohasem látott. Nem ismerik,
a haja arany, ruhája gyönyörű, nyaka fehér, és neki nagyon tetszik.

Mikor befejezték a táncot, a cár leszállt az emelvényről. Mindenkihez
volt egy kedves megjegyzése és utoljára maradt Franciska. Sándor
közelhajolt a leányhoz:

– Mademoiselle, kegyed a legszebb.

A Jósika szavait ismételte. Franciska arcát égő pir lepte el, nem tudott
válaszolni. A kis kapitány féltékeny dühvel, tehetetlenül harapott
ajkába. Ezalatt felhangzott újra a keringő, a cár kézenfogta Franciskát
és táncolni vitte.

Jósika egy oszlop mellől elkeseredve nézte őket, várta, hogy majd
abbahagyják a keringőzést és ő visszakapja jogos tulajdonát,
Franciskáját, akit igazán nem más számára hozott ide.

– Szeret táncolni, kisasszony? – kérdezte a cár.

– Nagyon, – mondta Franciska – és felséged?

– Én kimondhatatlanul szeretek. Már harminchét éves vagyok és még mindig
a bálok szerzik nekem a legnagyobb örömet, de csak ha szép a táncosném.

Franciska mosolyogva nézett a cárra:

– Sohasem hittem volna, hogy felséged már harminchét éves.

– Igazán? Lássa ez kedves. Elhiszem, kegyed őszintének látszik és úgy
beszél velem, mintha nem is lennék uralkodó. Na de most mondja meg végre
a nevét. Mindenkitől kérdeztem, senki sem tudta, úgy szeretném tudni.

– Titok, felség, nem mondhatom meg.

– Legalább a keresztnevét.

– Franciska.

– Franciska. Kedves neve van. De én szeretnék többet is tudni. Nekem
megmondhatja, nem árulom el senkinek, higyje el. Úgy-e egy kis hercegnő
és megszökött, hogy nyugodtan mulathasson?

Franciska nevetett:

– Hova gondol, felség? Dehogy vagyok én hercegnő, sokkal kevesebb
vagyok, mint hinné, megijedne, ha megmondanám.

– Lássa, az nekem egész mindegy. Bennem nincsenek előítéletek. Én tudom,
hogy minden fejedelem csak fejedelem, de belőlem embert csinált a
nevelőm és azért örökre hálás leszek neki. Tudja, hogy La Harpe nevelt
engem?

– A francia forradalmár?

– Ő! Kegyed tud róla? Milyen csudálatos!

– Atyámmal sokat tanultam és olvasgattam, felség – felelte egyszerűen a
leány.

– Kegyed nagyon érdekes nő, akar velem beszélgetni egy keveset?

– Parancsára, felség.

– Ne úgy mondja, az nagyon hidegen hangzik. Mondja hogy szívesen.

– Szívesen, felség.

A cár abbahagyta a táncot, Jósika elmozdult az oszlop mellől, no most
talán visszakapja Franciskáját. Utat tört magának a táncoló párok
között, hogy ott legyen a leány mellett, mihelyt az uralkodó elhagyja
őt, ne maradjon egyedül a tömegben, a férfiak bámulatának, a nők irígy
pillantásának kitéve.

Az emberek beszélgettek, de lopva Franciskát nézték, a táncoló párok
kisebbre szabták fordulójukat, hogy minél többször suhanhassanak el
mellette.

Mindenki ismerte itt egymást, az előkelőség kiváltságos világában. Ki ez
az idegen leány, több vagy kevesebb, mint ők? Most nevetve beszél a
cárral és amint megrázza fejét, hervadó fehér rózsaszirmok hullanak
ragyogó hajából, egy oda is libbent a Sándor vállára, ő elkapta és
incselkedve dobta vissza a leány hajába.

A nehéz, vörös függönyös ablak előtt állt a cár Franciskával. Jósika
közel ért hozzájuk:

Na mi lesz? gondolta türelmetlenül. Sándor meglátta őt és elnevette
magát:

– A kis táncosa van itt, kisasszony, irígyli kegyedet tőlem, úgy
látszik, de nem adom vissza. Haragszik érte?

– Nem, felség, nekem öröm és kitüntetés, ha minél tovább lehetek
felséged társaságában – mondta Franciska meghajolva.

A cárnak nem tetszett a válasz, haragosan intett kezével. Szerelemben és
politikában egyaránt, a hirtelen támadt vágyak rabja volt, melyeknek
teljesedéséhez makacsul, és minden szenvedélyével ragaszkodott. Rövid
ideig rendesen, és szenvedélyes kívánsága épen olyan hamar lecsillapult,
mint amilyen hirtelen termett nyugtalan szívében.

– Ne beszéljen velem úgy, mint egy uralkodóval – mondta határozott, de
nagyon meleg hangon. – Nem akarom kényszeríteni, hogy velem legyen, nem
szeretném, ha kellemetlenül érezné magát. Mondja, szívesebben táncolna a
kis kapitánnyal?

– Oh, sokkal szívesebben táncolok felségeddel – felelte Franciska
határozottan és ráncokba vonta majdnem összeérő, sűrű szemöldökeit.

A cár arca felderült:

– Hát nem szereti őt?

– Nem, felség.

– És ő kegyedet?

Hiszen a testvérem, akarta felelni Franciska, de aztán hirtelen undorral
fordult el a hazugságtól; a cár egész lénye őszinteségre biztatta.
Eleinte úgy tetszett Franciskának, mintha szeretetreméltósága csupán
szerep lenne, egy előre elhatározott közvetlenség végigjátszása a ma
esti bálon, de lassan eltűnt, a leereszkedésnek, feszességnek még
árnyéka is és az orosz uralkodó úgy állt előtte, mint maga a mulatni
vágyó fiatalság.

A cár közelebb lépett Franciskához:

– Nos, nem felel? Dehát minek is kérdem, természetes, hogy szereti
kegyedet. Természetes. Ha óhajtja, kisasszony, hagyjon el engem és
térjen vissza hozzá.

A leány szeme fénylett, boldog mosoly sugárzott gyerekes, puha száján:

– Elárulom felségednek a nagy titkot, ha kívánja – mondta égő arccal.

– Ha titkot akar rám bízni, kisasszony, akkor óvatosnak kell lennie, –
jegyezte meg gúnyosan a cár – mert nagyon vigyáznak itt minden szóra,
amit én mondok és amit nekem mondanak.

– Ki? – kérdezte Franciska és bámulva nézett szét.

A cár vállat vont:

– Nem tudom megmutatni, talán mindenki. Azt hiszi, holnap nem jelentik
már Ferenc császárnak, hogy én egy…

– Egy ismeretlen polgárleánnyal táncolt a bálon – egészítette ki
Franciska. – Nagyon bántja ez felségedet?

– Kisasszony, a nőnek rangja a szépsége, és kegyed a mai est királynője.

– Oh, Istenem, – nevetett Franciska – én az est királynéja? Engem Müller
Franciskának hívnak, felség és egy óbudai órásmester leánya vagyok.

– No és hogy került ide, kivel van itt?

– Ez épen a titok, felség. Jósika Miklós báró hozott el, mint nővérét.
Tegnap ismerkedtem meg vele. Nagyon szerettem volna a bált látni és ma
megszöktem hazulról, hogy eljöhessek. Még sohasem voltam bálban, felség.
De nem gondoltam volna, hogy ilyen szép.

– Jöjjön, üljünk le, kisasszony, aztán beszélgessünk tovább – mondta a
cár és egy vörösbársony, aranydíszes pamlaghoz vezette Franciskát. A
pamlag elszigetelve állt két nagy ablak között, senki sem hallhatta mit
mondanak egymásnak, látni, láthatta őket az egész terem, még a mögöttük
levő nagy tükörben is, de észrevétlenül közel menni hozzájuk lehetetlen
volt.

Majláth gróf bosszúsan húzta össze szemöldökét, de aztán
megvigasztalódva vállat vont. Ismét egy szeszély a cár részéről, semmi
több. Mit is mondhatna fontosat a leánynak? Udvarol neki, úgy mint Orczy
bárónőnek, mint Szentpétervárt a boltosné kedvesének, úgy mint
mindenfelé a világon a nőknek, válogatás nélkül, sohasem nyugvó
szenvedéllyel.

– Szóval, kegyed még sohasem volt bálban? – csudálkozott a cár.

– Soha, felség. Úgy örültem, hogy ma eljöhettem. Tegnap nálunk járt
Jósika, egy órát rendelt édes atyámnál a császár számára. Ferenc császár
tegnapelőtt nálunk vacsorált – csevegett tovább Franciska – vadászni
volt Óbuda határában és eltört a kocsija; míg elkészült, betért hozzánk.
Mi csak akkor tudtuk meg, hogy a császár, mikor már elment. Olyan kedves
volt, jó és szíves.

– Én is nagyon szeretem a Lieber Papát, tudja, úgy hívom tréfából.
Kiváló ember.

Franciska, ki Hardeneggre és Jósikára gondolt, elragadtatva folytatta:

– És olyan aranyosak azok is, akik körülveszik.

A cár arca hirtelen elkomorodott és egészen ösztönszerűen mondotta:

– Akik körülveszik? Nem, nem… azt már nem mondhatnám.

Franciska csodálkozva nézett rá, de nem mert kérdezni.

A cár azonban kéretlenül beszélt. Franciska olyan húrt érintett meg
lelkében, mely újabban, bár egészen halkan, úgyis egyre zsongott.

A cár különben is rossz diplomata volt. Nem tudott érzelmein uralkodni.
Gyorsan pergő szavakban tolultak ajkára.

– Akik körülveszik? – ismételte és tekintete merev lett, mintha önmagába
nézne. Metternich? Hamis ember…

Mikor Franciska a Metternich nevet hallotta, összerezzent. Szemében
lángok gyúltak ki. Az a sok szín és ragyogás kápráztatta meg, melyet a
bécsi udvari élet sugárzott ki messzire. Felsóhajtott:

– Szeretném látni.

A cár megdöbbenve nézett rá:

– A herceget? Ah, kegyedet is megbűvölte…

– Nem, nem, – mondotta Franciska hirtelen, mert érezte, hogy a cár
tekintete hidegedik. – Nem a herceg érdekel, hanem az élet, melynek
központja Bécs…

– Szeretne Bécsben lenni?

– Nagyon szeretnék… ott van minden, amiről annyi éven át álmodtam…

Ebben a pillanatban elsétált előttük Jósika, nem nézett oda, dacos
fejtartással, nyugodt léptekkel ment, mint a megtestesült szemrehányás.
Későre járt az idő. A gyertyák fáradtan lobogtak a luszterekben, már
nagyobbik részük leégett, elhullatott virágok hevertek szanaszét és a
viaszgyertyákról nagy, fehér foltok csepegtek a padlóra. Fáradtság volt
a levegőben, a mulatság holtpontra jutott, most már csak valami vad
tombolásban élénkülhetett volna bele a hangulat, de a cár jelenléte
mégis zavart.

Jósika végigment a termen, aztán ismét visszatért, a tánc épen szünetelt
és így még feltünőbb lett őrjárata. A cár nevetve fordult Franciskához:

– Lássa, mennyi embernek szerez alkalmatlanságot, ha én egyszer mulatok.
A kegyed kapitánya türelmetlen, haragos, azoknak, akiknek engem meg kell
figyelniök, ellopom az éjszakájukat és még adatokat sem szolgáltatok.
Szegény Wolkonsky, az adjutánsom, nézze ott az oszlop mellett, – Sándor
egy magas, szőke gárdatisztre mutatott, – milyen szörnyen unatkozik. De
én annál jobban érzem magamat. Mondja, mikor láthatom újra?

– Nem tudom, felség.

– Hát hol lakik?

– Sehol, felség.

– Sehol? De hát valahova csak megy innen?

– Még nem tudom hova. Atyám házába többé vissza sohasem térhetek. Nagyon
különös ember.

A cár haragos lett:

– Csak nem akar ezzel a kis kapitánnyal elmenni?

– Azt hiszem, felség, nincs más mód. Ő megigérte, hogy elvisz Bécsbe és
én oda vágyom egész lelkemmel.

A cár mereven nézett Franciska arcára. Látszott, hogy valami gondolat
érik lelkében. Ajkára halk mosoly suhant, mintha gyönyörködnék a
kivirágzó és gyorsan fejlődő ötletnek.

– Bécsbe vágyik? – szólalt meg hirtelen. – Értem. Én is nagyon szeretem
Bécset. Sehol sem lehet olyan finoman mulatni. Mennyi szép nő. De a
legszebb hiányzik még: Kegyed!

Franciska szeme kerekre nyilt. Mintha tekintetével is magába akarta
volna szívni a cár szavait, ki hirtelen közel hajolt hozzá:

– Tudja, édes Franciska, lát bennem egyebet is, mint az uralkodót, kit
türelemmel illik meghalgatnia? Kiérzi belőlem az embert is? És ezt az
embert közelebb érzi szívéhez, mint a többi ezret?

Franciska hallgatott. De a lágy mosoly, mely halk fényként rezdült meg
ajakán, átterjedt egész arcára. Sugárzott a homloka, a szeme.

És ez a cárnak többet mondott minden szónál.

Pedig Franciska nem a nagy úrra mosolygott, hanem a felé az álomvilág
felé, melynek ajtait mind szélesebbre tárták fel előtte a cár szavai, ki
izgatottan folytatta:

– Tudna értem tenni is valamit, ha ez nekem örömet szerezne?

Franciska halkan bólintott.

– Metternichet…

A cár egy pillanatra elhallgatott, mint a mámoros ember, akin, mikor
szívének legrejtettebb titkait tárja fel, a józanságnak egy hűs
fuvallata suhan át. De Franciska szemének mélységéből valami titokzatos
sötétség áradt, mely eltakarta a megfontolások hideg világosságát és a
cár újra megszólalt:

– Úgy beszélek kegyeddel, mint legmeghittebb emberemmel, legjobb
barátommal… Metternichet gyűlölöm…

Franciska megértően bólintott.

A cár fürkészőn vizsgálta arcát, aztán folytatta:

– Metternichet gyűlölöm… de a császárt szeretem…

A lány egy pillanatig zavartan bámult maga elé, de azán villám lövelt
elő szemének mélységéből. megértette: a cár semmi olyast nem kíván tőle,
amievl a császár ellen vétene. A cár csak Metternich ellen tervez
valamit, személyes ellensége ellen akarja valamire felhasználni.

A zene újra felhangzott, táncolni kezdtek körülöttük, a cár felállt,
gyengéden fogta meg a leány kezét:

– Táncoljunk mi is egy búcsúfordulót.

Franciska sóhajtott egyet és még a szeme is könnyes lett.

Szóval elmult, a bálnak vége. Istenem, mi lesz most?

Az Ezeregy éjszaka tündérmeséje az elmulás felé közeledik, jön már a
hajnal, az ébredés. Rózsaszirmos ruhában, ezüstös díszben, az orosz
cárral táncolt egy selymes, bársonyos, csillogó teremben. Még egy
forduló, az álom eltűnik és rászakad a szürke, kijózanító reggel minden
keserűsége. Tekintete egy pillanatra találkozott Jósika hivogató
pillantásával, mire szomorúan hajtotta le szép fejét.

A cár nem szólt, mert a cár gondolkozott. Mindig azzal dicsekedett, hogy
magánügyeit, valamint Oroszország sorsát, teljes önállósággal intézi,
ura és minisztere saját személyének, valamint birodalmának. Feltétlenül
bízott ítéletében, a hirtelen döntések embere volt, utólag ugyan
rendesen megbánta gyors elhatározását, de a megbánásban számára nem
termett keserűség, mert amint az önvád jelentkezett, azonnal fejedelmi
könnyedséggel törölte ki emlékéből a ránézve kellemetlen ügynek minden
nyomát.

Az élet állandóan szállította merész tettvágya számára az áldozatokat,
most Franciskát sodorta útjába az októberi szél. Mit csináljak ezzel a
leánnyal? – törte fejét őfelsége. – Nem szolgáltathatom ki ennek a kis
kapitánynak, az lehetetlen, nem engedi a lovagiasság. Azonkívül nekem is
tetszik és ha már valakié úgy is lesz, legyen inkább az enyém. De hogy?
Bécsbe kellene vinni valamiképen. Egy kis polgárleányt nem fog keresni
senki sem. Mindenesetre nagyon szép, különös és érdekes, mint egy ritka
drágakő. Megszerzem magamnak. Aztán, ha Metternich herceg meglátja…
talán épen ezt a leányt szemelte ki a sors arra, hogy szépsége
hatalmával megszerezzem magamnak Lengyelországot. Egy imádott nőnek még
sohasem bírt ellenállni a herceg. Kitünő gondolat. Napoleont is én
győztem le, én győzöm le Metternichet is. Szegény Metternich! Ez a szép
gyermek valódi kincs…

Elragadtatásában úgy magához szorította Franciskát, hogy a leány ijedten
kapta fel fejét.

– Ne féljen, Mademoiselle, – szólalt meg a cár, kedves, behizelgő, mély
hangján, – hallgasson rám, szeretem kegyedet, igazán nagyon szeretem.
Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ne lássam többé. Jó volna gyakran
beszélgetni kegyeddel és ha igazán szeretne Bécsbe jönni, én elvinném
magammal.

Úgy adnak kézről-kézre, mint egy labdát, gondolta Franciska és szomorúan
sóhajtotta:

– Istenem, felség.

A cár gyengéd pillantással simogatta fehérvállú zsákmányát:

– Szegény kis madár, – mondta szeretettel – hogy remeg! No ne, ne… Nem
kell félnie. Nem akarok semmi rosszat. Jót, csak jót, higyje el. Bécsbe
küldöm a barátnőmhöz, Bagration hercegnőhöz. Nagyon kedves hölgy, ő is
haragszik Metternich hercegre, már nem is hívja meg estélyeire, de most
majd még egyszer meg kell hívnia. Minél előbb. Én holnapután indulok
innen, kegyed pedig most hajnalban és egy levelet visz a barátnőmnek, ő
azonnal meghívót küld Metternichnek 29-én estére, addig én is Bécsben
leszek és akkor majd elintézzük a nagy miniszter ügyeit. A herceg szíve
most szabad, úgy tudom és a hercegnek vége… én mondom. Kegyed nem is
tudja milyen szép. Kezünkben tartjuk Metternichet, ütött a végórája.
Komoly dolog, Mademoiselle. Napoleonra is én mondtam ki a halálos
ítéletet és amint legyőztem a császárt, legyőzöm a herceget is. Nos
Mademoiselle, elmegy Bécsbe?

Franciska elhalványult attól, amit most hallott, az ajka félénken
remegett, az arca színtelen volt, de sötét szemében nagy elhatározás
égett és kemény pillantással mondta:

– Elmegyek, felség.

– Na lássa, kegyed derék kis leány. Aztán vallja be őszintén, kegyednek
sem könnyű elválni tőlem. Milyen kedvesen elpirul… Sajnálom, hogy nem
vihetem magammal, de az lehetetlen. Ma este mint egyszerű szerelmes
ember táncoltam kegyeddel, de az úton uralkodó leszek a nép örömére. A
nép örömét is szem előtt kell tartanunk. Szóval kegyed észrevétlenül
távozik innen az adjutánsommal, Wolkonskyval. Férfi-ruhában fog utazni,
hogy feltűnést ne keltsen. Egy hű emberem majd elkíséri. Wolkonsky
szerez kegyednek az ordonánc tisztemtől egyenruhát és az én levelemet
viszi magával, mint személyes küldöncöm. A hercegnő a Schenkenstrasse
54. szám alatt lakik, egy kis palotában, egyenesen hozzá megy és a
többit aztán bízza rá.

– Értem, felség – mondta Franciska.

– Igaz, igaz, hol fog kegyed felkészülni az útra?

– A szállásomon, felség, ahol a bálra is öltöztem, Budán, egy
polgárcsaládnál. Ott van néhány apróságom is, amit magamhoz vennék.

– Rendben van. Akkor most hívom Wolkonskyt, – mondta a cár és intett
adjutánsának, ki azonnal nagy örömmel hagyta el unalmas őrhelyét a fehér
oszlop mellett. Sándor gyorsan és halkan közölte vele parancsait, aztán
karját nyújtva Franciskának, mindhárman elhagyták a báltermet.

Az ajtóban állt Jósika és könyörögve suttogta:

– Franciskám.

A leány összerezzent, de úgy tett, mintha nem hallotta volna. Neki most
ezer kérdés, kétely gyötörte a lelkét és lesütött szemmel ment el a kis
kapitány mellett.

– Szeretem – súgta fülébe a cár – és tudom, hogy kegyed is szeret.

Nem várt rá választ, diadalmasan nézett le a leány ragyogó pártás fejére
és a magáénak érezte már. Meg volt győződve róla, hogy minden nő, kire
ráveti fejedelmi pillantását, vad szenvedéllyel ragaszkodik hozzá
halálig. Mert mérhetetlen volt a tömjénezés, mellyel körülvették mint
uralkodót és mint férfiszépséget. Ő pedig eltűrte a hízelgésből a
legnagyobb, legszemérmetlenebb adagot is, de ennek nem ostobasága, hanem
szerencsés természete volt az oka. Sándor tudta, hogy hízelegnek neki,
de tudta, érezte, hogy a tömjénezés a méznél is édesebb, azért szerette
és hitte mindazt, amivel a hódoló szívek felékesítették.

A szomszéd terem zsúfolva volt, épen frissítőket szolgáltak fel. Mikor a
cár megjelent a küszöbön, önkénytelenül utat nyitottak neki, de mögöttük
összecsaptak ismét a hullámok és mint egy nagy tengerben, úgy tűnt el
Franciskával együtt a csillogó tömegben.

Jósika utánuk rohant, de mire áttörte a válaszfalat, a cár egyedül állt
néhány főúr között és búcsúzott.

Majláth gróf megkönnyebbülve sóhajtott fel. A cár szeszélye nagyon
megrövidítette éjszakáját és sovány zsákmányul a rendőrség számára végül
is csak annyit jegyezhetett fel titkos irataiba, hogy a cár hajnalig
mulatott egy ismeretlen leánnyal a pesti bálon.

Mihelyt az uralkodó távozott, a társaság is oszladozni kezdett. A fehér
vállak gyors egymásutánban tűntek el a hermelines, cobolyprémes
bundácskákban, sarkantyúpengéstől lett hangos az előcsarnok és kincseket
érő selymes, bársonyos, csipkés, drága uszályok seperték le a lépcsőről
a hervadt virágokat, elvesztett hajtűket, leszakadt díszeket.

Aztán csendes lett az országház környéke, kialudtak az ünnepi fények és
Jósika egyedül ballagott hazafelé a kihalt utcán, szomorúan, árván,
kifosztva.




VIII. FEJEZET.  Mi történt az órával?

A bált követő reggelen kocsi állt meg Hiláriusz mester háza előtt.
Ferenc császár udvari embere szállt ki a kocsiból, aki rendes hivatala
szerint kamarásokat és más nagyurakat szokott meghívni a fejedelmi
ünnepségekre.

Bámulva nézett szét Mayer úr, szokatlan környezetbe került, amely
feszélyezte a szertartások emberét. Sehogy sem értette, hogy küldheti őt
Őfelsége Óbudára egy órásmesterhez; ez egyenesen fényes méltóságának
sárbataszítását jelentette. Az aranykulcsos uraktól minden meghívás
alkalmával húsz forintot szokott kapni, ezt már így rendezte a szokás.
No itt ugyan nem fogja megkapni rendes díját. De el sem fogadnám,
gondolta büszkén, és a kaput nyitó Náninak gőgösen jelentette:

– Herr Stefan Mayer, Kammerherrnansager.

Szép, hivatalos címe nem hatotta meg Nánit. Náni szeme ki volt sírva és
dühösen mormogta:

– Hát még mindig nem hagynak nyugton bennünket?

– Müller Hiláriusz mestert keresem, azért jöttem – kezdte magyarázni
Mayer úr, de Náni szavába vágott:

– Jó, jó, ne beszéljen olyan sokat, jöjjön be a gazdámhoz.

– Aber so was? – mondta a megsértett császári küldönc és felháborodva
követte Nánit.

Hiláriusz mester az ebédlőben ült nagy bőrszékében, a kályha mellett.
Fázott, jéghideg kezét nem tudta felmelegíteni, hiába tartotta közel az
izzó, pattogó fahasábokhoz. Egészen megöregedett egy nap alatt, álla még
hegyesebb lett, vörös haja megfakult, megfehéredett, ritkán bólintott és
szeméből kihalt minden érdeklődés. Az egyedüllét ridegsége
megfagyasztotta lelkét és csak Franciska mosolya tudta volna ismét
napossá tenni sorsát. Franciska, aki bemocskolta magát az élettel, akit
soha többé látni sem akar. Franciska, aki elhagyta őt, aki meghalt neki,
de akit nem tud eltemetni, mert Franciska él, piros az ajka ma is, a
szeme fényes, de más számára piros, más számára fényes. Ha visszajönne,
ellökné magától; de hogy nem jön, elpusztul a vágytól, hogy lássa,
fáradt szíve téllel van tele és nincs számára melegség sehol. Csak azt
ölhetné meg, aki ellopta tőle, azt és Franciskát is. Jobb lenne,
százszor jobb, ha halványan, halottan feküdnék fehér ágyán, virágokkal
arany hajában, és megsirathatná nagy, tiszta fájdalommal, a halottaknak
kedves, szomorú, őszi, holdas éjszakákon.

– Franciska! Franciska! – szólítgatta százszor minden órán, haragosan,
gyöngéden, gyűlölettel, lágyan. Hogy mert valaki hozzányúlni, ki érdemli
meg őt? Maga elé idézte: ártatlannak, jónak, szépnek, amilyen volt még
tegnap is; indult, hogy érte menjen, aztán összeroskadt ismét, mert
hasztalan már a bánat, mert késő a gyűlölet, az ő leánya nincs többé.

Mayer úr megjelent az ajtóban, köszönt, szertartásosan lépett kettőt az
összeroskadt, barnakabátos, fázó házigazda felé, köhintett finoman,
szája elé helyezve két ujját, de Hiláriusz mester nem mozdult. Ilyen még
nem fordult elő Stefan Mayer tapasztalatokkal teli multjában. Persze, az
embernek mindenre el kell készülve lennie, ha elkerül az udvar tiszta
légköréből.

Szerette volna, ha az órás látja, hogy jelenik meg egy fejedelmi
küldönc, de miután ez a mord férfiú rá se hederített, a dologra tért:

– Hallja, uram. Őfelsége a császár nevében jelentem, hogy az óráért
jöttem – mondta sértődötten, szigorú, emelt hangon.

– Az óráért? – a házigazda végre felkapta fejét.

– Úgy van, az óráért – ismételte Mayer úr.

Hiláriusz keserűen kacagott:

– Érdekes – csak ennyit mondott.

Mayer úr most már komolyan megharagudott:

– Nem értem önt, uram, ön nevet, mikor én a császár nevében beszélek, ez
felségsértés – jelentette ki, teljes méltóságában kihúzva magát.

Hiláriusz fáradtan legyintett kezével:

– Ugyan hagyjon nekem békét.

A mester még mindig ült, Mayer úr előtte állt, kényelmetlenül érezte
magát, őt, a szertartások emberét, zavarba hozta egy óbudai polgár
neveletlensége. Egy pillanatig tanácstalanul nézett maga elé, de aztán,
amint az órás mozdulatlan, egykedvű alakjára esett pillantása, saját
személyének ilyen fokú semmibevétele dühbe hozta és magából kikelve
kiabálni kezdett:

– Hallja, ez már sok, az órát akarom, érti, siessen, Ferenc császár
Őfelsége azt kívánja, hogy személyesen nyújtsa át neki hódolatának
ketyegő zálogát.

Az utolsó mondat véletlenül idetévedt szépen kigondolt beszédéből, de
Mayer úr most nem élvezte, sötétlila volt a haragtól, egész finom lénye
remegett és dühösen emelgette lábait.

Hiláriusz mester felállt, kiegyenesedett, közelebb lépett Mayer úrhoz és
komoly, acélos, sötét pillantásával a szemébe nézett:

– Nézze uram, ne ugráljon itt és ne kiabáljon az én házamban. Nem tudom,
hogy ön kicsoda, de nem is törődöm vele. Értse meg, hogy az én bánatom
nagyobb a császár hatalmánál és mindennél a világon, azért nekem a római
pápa se kiabáljon, mert kiabálni tudok én is, nagyobbat tudok kiáltani
mint ön, uram, és csak annyit mondok, hogy óra nincs, nincs, nincs,
hallja, nincs, de az audienciára elmegyek. Várjon!

És Hiláriusz mester nagy, határozott léptekkel ment a szomszéd szobába.
Olyan vad, keserű szenvedély tombolt hangjában, hogy Mayer úr
megrettenve lépett kettőt hátra, az ajtó felé, halálsápadtan
kapaszkodott egy székbe, és úgy várta meg, míg az órás visszatér.

Három galléros sötét köpeny fedte el Hiláriusz mester ünneplő kabátját,
drágaművű óraláncot vetett nyakába, aranygombos, szép ébenfabotot
tartott kezében és amint rövid gesztussal az ajtóra mutatva, lenézően
szólt Mayer úrnak:

– Mehetünk – ujján megcsillant gazdag foglalatú rubingyűrűje.

Ferenc császár türelmetlenül várta vissza Mayer urat. Éjjel nem tudott
aludni, hosszú, kényszerű tünődése közben folyton a Hiláriusz mester
óráival foglalkozott képzelete és magas koponyájában berregtek a különös
gépezetek. Aztán, amint a Napoleon-óra jelent meg előtte a sötétben,
elmosolyodott és hirtelen eszébe jutott, hogy vajjon mit szólna hozzá az
orosz cár, ha láthatná? Oh, hogy erre előbb nem gondolt és nem hozatta
el már tegnap. No reggel mindjárt érte küldök, határozta el és előre
örült a hatásnak, melyet a nagyszerű látvány fejedelmi vendégére tenni
fog.

A Rákos mezején tartott nagy katonai parádén és hadi gyakorlaton is
folyton erre gondolt és hazajövet meg is súgta Sándor cárnak, meg a
porosz királynak, hogy valami nagy meglepetést tartogat számukra.

Azért bizony délfelé járt az idő, mikor végre bejelentették a császárnak
Mayer Stefán urat és Müller Hiláriusz órásmestert.

Az uralkodó arcán élénk pir jelent meg és felvillanyozva kiáltott fel:

– Az órát is hozzák ide azonnal.

Nagy karosszékéből várakozón nézett az ajtó felé, már régen nem volt
ilyen öröme. Milyen jó, hogy a mestert is iderendelte, legalább mindjárt
helyrehozhatja, ha útközben valami baja történt a drága órának. Csak már
jönnének! Végre zaj hallatszik! Na most kitárul a nagy szárnyasajtó,
libben a függöny és két lakáj behozza a ládát…

A szárnyasajtó ki is tárult, a függöny libbent és a szobába léptek Mayer
úr meg Hiláriusz mester, de a titokzatos, régvárt csomag nélkül.

– És az óra? – kérdezte türelmetlenül a császár, redőkbe vonva magas
homlokát. Hosszú arca, hosszú orra csupa haragos ború volt, mert hiszen
a jelenet máris nem úgy sikerült, ahogy ő fejedelmi szeszéllyel előre
kiszínezte magának.

Mélységes csend volt a szobában, Mayer úr meghajolva állott az ajtóban
és lopva egy pillantást vetett Hiláriusz mesterre, közben lelki szeme
előtt már megjelent a bécsi rendőrségi épület, árkádjaival, vasrácsos
ablakaival, már látta, amint vállon ragadja a zöldruhás,
ezüstpaszomántos porkoláb és hűvösre teszi ezt az embert, aki őt olyan
nagyon megbántotta. No megérdemli, az már biztos!

– Az órát akarom látni – ismételte ridegen a császár.

Ekkor megmozdult Hiláriusz mester, közelebb lépett az uralkodóhoz,
mereven, magasra tartott fejjel indult feléje, mint megsértett
alattvaló, de amint közelebb ért és arcán érezte a Ferenc tekintetét,
megtört haragja, mert volt valami tiszteletet parancsoló a fejedelem
vézna lényében, talán épen a nyugodt egyszerűségén át kidomborodó
közvetlensége ragadta meg az embereket. A császár már levetette
tábornagyi egyenruháját, egyszerű sötét kabát volt rajta, fekete, magas
nyakkendő, fehér mellény, úgy ült ott, minden rendjel nélkül nagy
karszékében.

Hiláriusz vádló keserűséggel szívében jött fel a kihallgatásra, eltelve
bánatának mindenre feljogosító nagyságával, de most a császár fáradt,
csalódott pillantása megszégyenítette, mély szomorúságot érzett, hogy
nem tud neki örömet szerezni, mikor pedig hatalmában állott volna.
Hegyes álla körül egyszerre megenyhült a merev, kemény vonás, néhányszor
bólintott, aztán hirtelen térdre vetette magát az uralkodó előtt:

– Könyörgök felségednek, bocsásson meg.

– Álljon fel – mondta a császár – és feleljen, tudni akarom, hogy mi
történt az órával?

– Összetörtem, felség – felelte Hiláriusz mester szaporán bólogatva,
mintha súlyos óraütések kísérnék a vészes, nehéz kijelentést.

– Összetörte? Hogy merte tenni? Beszéljen.

A császár hangja rekedt volt és kemény, szigorúan intett Mayer úrnak,
hogy távozzék és a megsértett finom ember csalódottan hagyta el az
érdekes események színterét.

Hiláriusz mester szomorúan lógatta megfakult vörös fejét, aztán halkan,
egyszerűen mondta:

– Felség, ellopták tőlem a leányomat.

Ferenc homlokán kiélesedtek a redők:

– No, no, – mondta – ismerjük az ilyesmit, bizonyosan megszökött
valakivel a kisasszony.

Az órás újra bólintott:

– Lehet, felség, de azért mégis tolvaj volt, aki rábeszélte. Az a kis
kamarás vitte el, akit felséged küldött ki hozzánk.

A történelmi redők még mélyebbek lettek a fejedelmi homlokon:

– Jósika szöktette meg? Legyen nyugodt, Carissime, visszakapja a
leányát.

– Már késő – mormogta Hiláriusz.

– No, no – mondta megnyugtatóan a császár, mintha egy fejedelmi
kézmozdulattal mindent eltörülhetne és jóvátehetne, aztán megrázta az
íróasztalon levő ezüst csengetyűjét.

Egy udvari tiszt szalutálva jelent meg az ajtóban:

– Ki a szolgálattevő kamarás? – kérdezte a császár.

– Gróf Bethlen János.

– Küldjenek azonnal Jósika Miklós báróért – parancsolta és ismét
Hiláriusz mesterhez fordult:

– De ön még mindig nem mondta meg, miért törte össze az órát?

– Fájdalmamban, keserűségemben tettem, felség.

– Hallatlan merészség. Szétrombolta az én órámat. Ha minden alattvalóm,
akinek elszökik a leánya, összetörné valamimet, a koronám sem volna
biztonságban.

Ferenc császár komolyan haragudott, keskeny válla idegesen remegett,
felállt, végigment a szobán, aztán megállt Hiláriusz előtt:

– Újra meg kell csinálnia – jelentette ki határozottan. – Azt akarom,
hogy minél előbb elhozza nekem az órát Bécsbe.

A mester szomorúan rázta fejét:

– Nem tudok dolgozni a leányom nélkül, felség.

– Mondtam már, hogy visszakapja a kisasszonyt.

– Akit visszakapok, nem az én Franciskám már.

A császár legyintett kezével:

– Aber, aber… – Mária Lujzára gondolt, aki ugyancsak messziről tért meg
hozzá a korzikai zsarnok karjából.

Bethlen János, a császár legszebb kamarása, megjelent az ajtóban és
bejelentette Jósikát.

Hiláriusz mester arca lángvörös lett, mikor a bárót meglátta, keze
ökölbe szorult, homloka gyöngyözött, szeretett volna rárohanni és
összezúzni. Jósika is megdöbbent, mindjárt tudta miről van szó és szíve
hangosan dobogott, úgy állt merev tartásban a császár előtt. Ferenc
közelebb intette magához, szemébe nézett és haragosan mondta:

– Pudeat Carissime. Szégyelje magát, báró. Ön az én legkegyesebb
küldetésemet leányszöktetésre használja fel? Nagy szomorúságot okozott
nekem, most nem kaphatom meg az órámat. Mondja meg azonnal, hol van
Müller Franciska kisasszony?

– Kegyelem, felség – dadogta a megrémült Jósika.

– Jó, jó, most a kérdésemre feleljen – mondta türelmetlenül a császár.

– Nem tudom, hol van a kisasszony, felség!

Hiláriusz nem bírt magán uralkodni és haragtól remegő hangon vágott
közbe:

– Nem igaz.

– Tace – intette csendre a császár.

Jósika felkapta fejét:

– Esküszöm, felség, nem tudom – ismételte önérzetesen. – Katona vagyok,
igazat beszélek. A kisasszony tegnap velem jött a bálra, nagyon szerette
volna látni, még sohasem volt bálon.

A császár is megsajnálta Franciskát:

– Szegény – mondta szelídebben, megértő mosollyal.

A fejedelem derűje bátorságot adott Jósikának:

– Én is nagyon megsajnáltam. Zord atyja bezárva tartotta Óbudán és a
kisasszony elvágyott fogságából. Felséged távozása után, mint nővéremet
elvittem a bálba.

– És mint nővérével is bánt vele, Carissime? – faggatta a császár.

– Mint édes testvéremmel, felség. Keblem a legtisztább érzelmekkel volt
eltelve a kisasszony iránt.

Ferencet kezdte a történet érdekelni és kegyes hangon kérdezte:

– Aztán mi történt? Beszéljen el mindent őszintén.

Az uralkodó jóságával együtt tért vissza Jósika kedves merészsége és
nyilt bátorsággal beszélt tovább:

– A kisasszony nagyon szép volt, a cár őfelségének is feltűnt, táncra
kérte, soká keringőzött vele és én fájó szívvel láttam, mint hidegül el
irántam a legbecsesebb leányzó…

A császár most már nevetett:

– Sehr gut. Na és?

– Nem sok mondanivalóm van már, felség, a kisasszony hosszan
beszélgetett Sándor cár őfelségével, aztán eltűnt szemem elől. Ma reggel
elmentem a szállására, Pfisterer Kristóf ötvösmesterhez, ahonnan én a
bálba elvittem, de ott csak annyit tudtam meg, hogy a kisasszony
hajnalban, egy utazóhintón távozott, magával vive minden bagázsiáját.
Ismétlem, felség, én sohasem szűnök meg, mind ő neki magának, mind a
világnak nyilván bizonyítani, hogy tisztelője vagyok.

– Persze, persze, a cár – bólogatott Őfelsége, aztán Jósikához fordult:
– Rendben van, ön helytelenül cselekedett, de megbocsájtunk.

A kis kapitány összetört a nagy jóság súlya alatt és zavartan, valami
köszönetfélét rebegett. A császár kedvtelve nézte csinos, vitéz
katonáját, aztán segítségére sietett:

– Jó, jó, most távozzék. Menjen a szobájába és gondolkozzék könnyelmű
tettén. Imádkozhatik is egy keveset. Máskor pedig ne szöktesse meg a
kisasszonyokat. Az ilyesmit nem szeretem.

Amint Jósika elhagyta a szobát, a császár arca ismét szigorú lett, úgy
fordult Hiláriusz mesterhez:

– Én nagyon kegyes akartam lenni önhöz, de ön nem érdemli meg jóságomat;
amint hallotta, a kisasszony önként távozott és én nem hozhatom vissza.

– Hiába is volna már, felség – mondta keserűen az órás. Az álla remegett
és sötét, szomorú szeme könnyel telt meg.

A császárt egyszerre meghatotta az összetört ember fájdalma, megértett
valamit a mérhetetlen bánatból, mely ezt a vörös, szomorú embert
sujtotta és rendes, jóságos igéretével bíztatta:

– Nu, nu, wir wollens schon machen.

A következő percben azonban ismét utat tört magának fejedelmi egoizmusa
és szigorúan tette hozzá:

– De az órámat, az órámat csinálja meg újra!




IX. FEJEZET.  Fini néni legyezője.

Hardenegg Rudolf gróf a nagynénjének zöld selyemfalú szobájában, a kis
aranyozott íróasztal előtt ült és levelet írt Franciskának.

Amint elvégezte a császári megbizatást, rohant egyetlen rokonához,
Jozefin nénihez, az apja testvéréhez, a régi világból ittfelejtett öreg
kisasszonyhoz. Hardenegg árva fiú volt, Fini nénire bízta az apja a
halálos ágyán és Fini tanti nagyon szerette a szép, fiatal Rudolf
grófot.

Hardenegg Jozefina grófnő Mária Terézia udvarhölgye volt, az maradt
haláláig és hűségesen őrzött egy rég letűnt világot, széles, abroncsos
szoknyájával, hófehér fürtös fejével, öreg szobáiban, a Grabenen.
Hatalmas kovácsolt vasrácsok domborodtak az egyemeletes palota ablakai
előtt, erkélyét meggörbült hátú Atlaszok tartották vállaikon és kődíszes
kapuja felett egy kopott címer szomorkodott.

Hidegen, gőgösen húzódott meg a régi főúri ház új szomszédai között,
azok éltek, beszéltek, ő hallgatott és emlékezett. Itt felejtette az
élet, a magas, szimmetrikus, dísztelen, fiatal épületek között, melyeket
hirtelen rótt össze könnyű anyagból a nyereségvágy. Alacsony, széles
teteje alatt, nagy, szellős termekben lakott fehér wuklis úrnője, míg
körülötte az új házakban, melyek két emelettel feje fölé nőttek, aprók
voltak a szobák, egymáshoz ragasztva sűrűn, szűk folyosók között, hogy
háromszoros bért hozzon minden terület a tulajdonosuknak. Változott a
világ, szűkek lettek a lakások, kicsinyek az emberi szívek és a súlyos
kődíszes, szürke palota épen úgy élt itt, elfeledve a zajos, épülő Bécs
közepén, mint Jozefina kisasszony széles szoknyájában, fürtös fejével, a
tapadó ruhás, magas kontyú, simára fésült asszonyok között.

Fini tante úgy tűzte fel haját ma is, mint régen fésülte imádott
úrnőjét, ruhái az ő ruhájának szabása után készültek, ugyanazt a bogozó
kézimunkát csinálta, mellyel Mária Terézia űzte el üres óráinak unalmát,
íróasztala mellett az uralkodónő képe lógott, álma felett az ő mosolya
őrködött és mindig előtte volt, üvegtetejű, aranyzáras dobozban, a
császárnétól kapott, fehér elefántcsontdíszes legyező. Néha kivette
halaványkék bársony ágyából a könnyű kis jószágot, és mialatt öreg
kezével ide-oda mozgatta a selyemre festett pásztorleánykákat, a
gitározó udvaroncot, a libbenő ámorkákat, mosolyok szálltak feléje, rég
hallott szavak, egy hamvadó uralkodónő mindent megaranyozó jósága és
Hardenegg Jozefin öreg arca a boldogságtól sugárzott, míg emlékeivel
legyezte magát, sárga selymes, puha karszékében, a rácsos ablakok
mögött.

Sokszor találta őt így Rudolf gróf, olyankor aztán csendesen ült le
melléje és az öreg hölgy mesélni kezdett az ő világáról, arról a
harmincnégy év óta meghalt és számára még ma is egyedül élő világról.
Mária Terézia felkelt sírjából, ő újra öltöztette, újra felolvasott
neki, újra hallgatta bölcs és kedélyes mondásait, újra megcsókolhatta
hálás szeretettel azt az önző fejedelmi kezet, amely távoltartotta őt az
élet boldogságától.

Mária Terézia miatt nem ment férjhez, nem akart megválni tőle, amíg élt,
és nem tudott megválni, mikor már meghalt. Alig mult el akkor még
harminc éves, és ha az ember olyan gazdag és előkelő, mint ő volt, talál
még imádót, nem egyet, hervadó szépsége számára, de Jozefinának senki
sem kellett. Visszavonult öreg palotájának szürke falai közé és
bezárkózott emlékeivel a vasrácsos ablakok mögött.

A fiatal Rudolf gróf nagyon szerette hallgatni a Fini tante meséit, de
Fini néni nem volt vele megelégedve, mert ő cserében szép, szerelmes
történeteket várt unokaöccsétől.

Kalandokat, csókos találkákat, mindazt, amit neki nem adott az élet, de
Rudija sorsában sem akart semmi ilyesmi előfordulni és Fini néni nagyon
csalódottnak érezte magát.

Végre ezen az októberi napon azzal toppant be váratlanul szőke kedvence:

– Fini néni, szerelmes vagyok.

Az öreg hölgy lehúnyta szemét, mintha első imádója vallomását várná és
halkan suttogta:

– Kibe? – nem volt türelmetlenség a hangjában, sem kíváncsiság, csak
boldogság, fiatal odaadás, szelid lágyság.

Rudolf gróf pedig mesélni kezdett, ajándékba adva öreg, kedves Fini
nénjének hirtelen ébredt, végtelen szerelmének minden szépségét. Az öreg
hölgy hitt neki, elhitte, hogy a vörös daru a sors küldötte volt, a
csudamadár, mely egy leány felé vezette, babonás dícsfényt vonva feje
körül rozsdásan égő tollaival, elhitte, hogy Franciska szebb,
különösebb, mint a többi nők, mosolya édesebb, tekintete mélyebb és
mikor Hardenegg arra kérte, hogy fogadja be házába a leányt, mert Bécsbe
vágyik, mert itt szeretne élni, Fini néni megsimogatta fejét és
egyszerűen mondta:

– Örvendek fiam, ha eljön hozzám, mert a te szerelmed az én szerelmem és
akit te szeretsz, azt szeretem én is.

Remegett a hangja, könnyes lett a szeme, de bizalommal volt tele a
lelke, mert akit a Rudija szeret, az megérdemli, hogy feléje tárja
remegő két karját ő is, itt nincs ok több kérdésre, kutatásra, szégyen
volna a kételkedés.

Az új házakban kicsinyek a szobák, szűk falak között alszanak az emberi
szívek és nehezen nyílnak meg egy új lakó számára, de a Fini néni szíve
nyilt volt és világos, mint szürke palotájában a fehér mennyezetes,
tágas termek.

Rudolf gróf megcsókolta az öreg hölgyet:

– Köszönöm, Fini tante. Érte küldök még ma. Lovas hírnök viszi levelemet
és kíséri őt hozzánk. Ha váltott lovakkal jön, egy hét mulva már itt
lehet, – és leült a kis íróasztal mellé, hogy megírja levelét
Franciskának.

Fini néni nézte őt, tekintetével simogatta szép, fiatal fejét, magas
homlokát, dacos sűrű szemöldökét, puha vágású száját, amely körül
majdnem leányos mosoly játszott és ő mégis tudta, hogyha megmozdulnak
ezek a lágyan ívelt ajkak, hogy kimondják: most örökre szeretek,
mindenkinek hinni kell, hogy igazat szólnak.

Az öreg hölgy sóhajtva vette elő selyem legyezőjét és az enyhe szellő,
mely most nyomában támadt, mint fiatal, boldog szerelem simogatta ráncos
arcát.

– Tisztelt Franciska kisasszony, – írta Hardenegg. – Megigértem, hogy
kiszabadítom és megtartom szavamat. Semmit sem kérek cserébe érte, ne
féljen szép kisasszony. Egy nagynéném él itt Bécsben, a kedves Fini
tante szívesen látja házában és szeretni fogja, mert megkértem rá, hogy
nagyon jó legyen kegyedhez. Jöjjön hát hamar, induljon minél előbb, a
hírnök, ki levelemet viszi, elintéz mndent, megbízhatik benne, jó
emberem. Semmitől se tartson, bátran útra kelhet, szívem egész
melegségével fogok őrködni élete felett. Várom kegyedet, gyönyörű
Franciska, és várja Fini néni nagy szeretetével, sok meséjével, öreg
házában, a Grabenen. Majd meglátja a kedves, szürke palotát, a nagy
szobákat, a sok fehér függönyt, meglátja Bécset, az ünneplő utcákat, és
én igérem, nem zavarom soha, csak akkor, ha hív, ha egy jó barátra
szüksége van.

Bámulója és tisztelő szolgája, _Hardenegg Rudolf gróf._

Fini néni is elolvasta a levelet, elolvasta kétszer is, és kedvetlenül
rázta fehér fejét.

– Mi az Fini tante, nem jól írtam, nem vagy megelégedve?

– Nem fiam. Nagyon hideg ez a levél, az ember máskép beszél a
szerelmével.

– Ő nem szeret engem – mondta szomorúan Hardenegg.

– Nem szeret? Eredj fiam, hát lehet téged nem szeretni?

Rudolf gróf szemében fény gyúlt:

– Talán majd fog.

Az öreg hölgy összehajtotta a levelet, aztán két kezébe fogva kedves
legyezőjét, fáradt szívéhez szorította, és gyengédséggel teli hangon,
mint szent fogadást rebegte:

– Ha szeretni fog és boldoggá tesz téged, neki adom a legyezőmet.

Hardenegg megfogta a ráncos, öreg kezet és megcsókolta sokszor az
elefántcsont kincs köré fonódó ujjakat.

– Fini néni, drága édes Fini néni.

– Melyik szobát adjuk neki, jó fiam? – kérdezte meleg hangján az öreg
hölgy.

– Melyiket? Talán az erkélyest? Vagy talán amelynek ablakára az udvarról
nyáron ráfonódik a virágzó futórózsa? Vagy talán a kék selyem szobát,
melyben a kis Mozart aludt egy éjszakán és ugyanaz a párna még az
ágyban, melyen dalokkal telt copfos gyermek feje pihent valaha régen?
Melyiket?

Franciska, Franciska, elvakult, bolondos Franciska, nem hallod a
tanácskozást, nem érzi meg szíved egy meleg dobbanásban a rád váró,
érted aggódó szeretetet? Miért nem látod a fehérhajú, letűnt idők
királynéjának öltözött, finom, öreg hölgyet, amint szép kedvence karjába
fűzve karját, szobát keresnek számodra? Hol jársz Franciska nyugtalan,
dobogó szívű, remegő leány, te? Miért nem jössz ide, miért nem teszed
kezed annak a férfinak erős kezébe, aki meghatva lépi át a neked szánt
szoba öreg küszöbét?…

– Igen, igen, ez lesz a legszebb a sárga szalon mellett, a kékfalú
hálószoba, – határozta el Fini néni. – Hát te mit gondolsz édes fiam?

Hardenegg nem felelt, csak némán bólintott, aztán megindultan tárta ki
az aranydíszes, nehéz, fehér ajtót és beléptek a Mozart-szobába.

Égszínű falak között, ezüst szálakkal átszőtt, fehér selyemmel bevont,
rokokó bútorok álltak és a mennyezetes, széles ágy fölött szárnyas
ámorok tartották a fehér csipkés, kék függönyöket.

– Tetszik? – kérdezte Fini néni.

– Nagyon – felelte Hardenegg.

– Ilyen volt a Mária Antoinette szobája a Burgban – magyarázta az öreg
grófnő. – Nagyon szerette a kék színt a szegény Tonerl.

Aranyos hárfa állt a szoba sarkában, a fiatal ember közelebb ment a régi
hangszerhez, megpendített egy húrt óvatosan, és a mély hangra megrezdült
a néma levegő. Aztán az ablakhoz lépett, kitárta egészen és fényre,
világosságra ébredtek az emlékek között álmodó, fehér bútorok.

– Majd meglátod milyen szép lesz, ha virágokat rakunk az ablakra,
apróságot az asztalokra, – szólelt meg Fini néni.

Milyen szép lesz, ha itt fog lakni ő, ha fehér keze megpihen a bútorokon
és aranyos fejét lehajtja a virágok közé, gondolta Hardenegg.

Szép lesz, nagyon szép. Minden percüknek ez volt a gondja. Fini néni
ezer, apró, leányoknak tetsző, holmival rakott meg minden sarkot. Gitárt
kötött a falra, kézimunkát tett a kis asztalra, sok-sok vázát a
polcokra, könyvet és ezer csecse-becsét.

Csak már jönne! Hardenegg számolta az órákat. Most Hainburgba ért a
hírnök, Pozsonyba, már elhagyta a Csallóközt, másnap már a Bécsi úton
lovagol, két nap alatt Óbudán lehet és ha Franciska igyekszik, már négy,
öt nap mulva megjöhet. El kell hát készülni mindennel, a cserepeket fel
kell ékesíteni, a díszes kalitkába kis kanárit kell szerezni, hogy
öröme, társa legyen az idegenben.

Gondoskodó jósággal beszéltek csak róla az öreg házban, megteltek
nevével a régi szobák és hogy sejthette volna Hardenegg, hogy mikor az
első őszirózsákal rakta tele a fiókos szekrénykén álló hatalmas vázát,
szívének szerelme fáradtan és az ő személyétől messzeszakadt reményekkel
közeledik Bécs felé.




X. FEJEZET.  A rózsaszínű vendégszoba.

Hainburgban, az osztrák határon, Franciska elvált kísérőjétől, a cár
ordonánc tisztje visszatért Pozsonyba, hogy ott várja meg felséges urát
és Franciska egyedül folytatta útját a tőle kapott egyenruhában, az ő
útlevelével, az ő neve alatt, mint Samarin Péter, az orosz cár személyes
küldönce.

Alkonyodott már, mikor Bécs felé közeledett. Külön postán utazott,
váltott lovakkal, de az út mégis tovább tartott, mint a cár gondolta
volna.

Hét órát ütöttek már Bécs toronyórái és az esti szél lágyan ringatva
hozta feléjük a biztató hangokat, mikor végre a Dunához értek.

A postakocsis kürtjébe fujt, a lovak új kedvre kaptak és a nehéz jármű
egy végtelenül hosszú fahídra döcögött. A hídon túl már házak várták
őket a szürkületben, a lovak megálltak, a város határában voltak. Egy
hatalmas termetű, nagy kabátos ember lépett a kocsihoz és háromszögletű
kalapos fejét, nagy orrát bedugva az ablakon, udvarias hangon a passzust
kérte.

Franciska kicsit ijedten nyújtotta át Samarin Péter útlevelét, de a
császárváros külső őre nem igen vizsgálta meg az írást alaposabban és
csak az iránt érdeklődött, hogy hol szándékozik a tiszt úr lakni? Persze
ez volt az, amit a tiszt úr legkevésbé tudott, de a kocsiablakon
bebólogató nagy kalap ez irányban is megnyugtatta. Nem baj, ha még nem
döntött, majd kisül holnap, úgyis jelentkeznie kell a rendőrségen és egy
nyomtatott lapot adott át Franciskának, mely német, francia és olasz
nyelven figyelmeztette erre a kötelességére, aztán a kalap és a hatalmas
orr visszavonultak és ő folytathatta útját.

A postakocsis is büszkébben, egyenesebben ült már a bakon, fekete
hajtókás, ezüst zsinóros, fehér gombos, vörös kabátjában. Hetykén hátra
csapta magastetejű, kerek kalapját, melyen vídáman lengett a sárgafekete
tollbokréta és szüntelenül fujta postakürtjét, míg végighajtott a már
kivilágított külvároson.

A házak előtt lámpák égtek, a kapuk előtt, a padokon polgárok beszélték
meg a kongresszus újabb eseményeit, az érdekes híreket, melyek hozzájuk
is eljutottak.

Szemben már látszott a Szent István templom tornya, Bécs legnagyobb
nevezetessége, minden igazi bécsi ember büszkesége, életének centruma. A
császárváros lakói ehhez a karcsú toronyhoz ragaszkodnak legjobban a
világon, hozzáfűzik hasonlataikat, példabeszédeiket, gondolataikat s úgy
vágynak utána haza az idegenből, mint a svájci ember az Alpesek után.

A Wien folyó hídján is átrobogott a postakocsi. Feljött a hold s a zöld
gyepes Glacin túl, a belvárost körülvevő sáncok hídja világított
feléjük.

A híd két végén és a Stubentor bejáratánál, fehér egyenruhás hatalmas
gránátosok álltak őrt. Régi várfalba vágott, tizenkét kapu vezetett Bécs
belvárosába, melyek egyikén át, a szürke boltívek alatt, Franciska
berobogott egy zajos utcába, a Wollzeilera.

Az utcán élénk volt a forgalom, az esti órában is, különösen a Szent
István-tér felé, ott már alig tudott a kocsi továbbhaladni, a
Kärtnerstrasséból széles hullámokban özönlött az emberi áradat és bábeli
zűrzavarban, Európa minden nemzetének nyelve felhangzott a tömegből.

A régi pátriarkális Bécs képét teljesen megváltoztatta a kongresszus.
Nemrégiben még úgy öltözködtek ott az asszonyok, mint Franciaországban a
forradalom előtt, az udvarnál úgy ünnepeltek, amint a szigorú spanyol
etikett jogara alatt Mária Terézia, a jó Grosi, egyszerű szigorral
örökben hagyta gyermekeinek, Haydn- és Mozart-melódiákkal voltak tele a
szívek, mikor egyszerre elöntötte a város régi utcáit, császárok,
királyok, hercegek és több mint százezer idegen képében, az új eszmék,
új divat, új dallamok nagyvilági áradata.

Az öreg Bécs hamar beleszokott szerepébe, a világ centruma lett és mint
egy szerény, eddig meg nem látott egyszerű nő, boldogan hagyta, hogy egy
nem várt csoda királynévá öltöztesse.

Mennyi minden is nem történt az utolsó év alatt. A szövetkezett Európa
megnyerte Lipcsénél Napoleon ellen a népek csatáját és Párisig vonultak
a győztes csapatok. Napoleon lemondott és Elba szigetén harcolt
multjának emlékeivel, nyugtalan szívében ébredő új tervekkel, új
reményekkel. XVIII. Lajos elfoglalta helyét a Tuileriákban és megint
divatba jött régi emberektől körülvéve, bársonycsizmáival taposott az
elvérző Franciaországon. A híres vieille-garde, a győzhetetlen császár
vitézei, csendes, makacs meggyőződéssel várták vissza Napoleont és egy
szőkefürtű kis fiúról álmodoztak, akit a hűtlen Mária Lujza ellopott,
hogy messze vigye tőlük Schönbrunnba.

Bécsben összeült a kongresszus és mialatt lakomázott, táncolt,
szánkázott, szeretett, minden fényes gomblyukban ott díszlett az
ágyú-kereszt, a nagyszerű felírással: „Europa libertate asserta grati
Princeps te Patria“.

A fiatal béke ujjongó boldogsága magasztos jelszavakkal ékesítette fel a
mulatságok eldorádóját, glóriát fonva a tanácskozó fejedelmek homloka
köré. Európa társadalmi rendjének helyreállítása, megoldatlan politikai
kérdések elintézése, a béke állandósítása: ezek voltak a nagyszerű
jelszavak, melyek alatt a győzők marakodva osztozkodtak a legyőzött
Napoleontól elragadott területeken.

Sándor cár a Napoleon teremtette varsói hercegséget akarta, mint
fennhatósága alá tartozó lengyel királyságot, a poroszok Szászországot
szerették volna, melynek uralkodója, mint Napoleon szövetségese,
hadifogolyként került Berlinbe, a lipcsei csata után.

Két szomszédjának ilyen elhatalmasodását Ausztria nem engedhette meg,
makacs ellenállását Metternich Kelemen herceg képviselte a
tárgyalásokon, hónapokig tartó viszálykodások közepette, mikor az
ünnepélyeken mulató jóbarátok egyszerre titkos ellenségekké lettek.

Mindebből a haragból, gyűlölködésből semmi sem látszott a városon,
lappangva bujkált csak fényes álarcok alatt, asszonyi mosolyok mögé
rejtve. De azért ott volt mindig mindenütt, társaságban, színházban, az
utcákon és most orosz tiszti egyenruhában, egy postakocsi mélyén
húzódott meg, lépésben törve utat magának az örvendő tömegen keresztül.
Mindúntalan meg kellett állnia a nehéz járműnek, a kocsis beszédbe is
elegyedett és Franciska hallhatta, hogy Ferenc császár már Bécsbe ért,
Bruckon és Parndorfon át, a porosz király is megjött, Sándor cárt pedig
minden percben várják. Franciska kihajolt a kocsiablakon:

– Siessünk, siessünk, gyorsan a Metternich herceg palotájához! – mondta
izgatottan könyörögve.

Megijedt a gondolattól, hogy a cár nyomában jár, utóléri, pedig ő nem
akart találkozni vele. Nagy elhatározás ébredt a Franciska szívében.
Akkor kezdett benne érlelődni, mikor az úton eszébe jutottak a cár
habozó szavai: Metternichet gyűlölöm… de a császárt nem…

Ezek a szavak, mikor először ütötték meg fülét, zavarba hozták, majd
megnyugtatták. De mikor az úton újra felcsendültek emlékezetében, egy
kérdés tolakodott elő mögülök: Mért tartotta a cár szükségesnek annak
hangsúlyozását, hogy nem a császár ellen irányulnak tervei? Talán önmaga
előtt akarta leplezni a teljes igazságot, talán csak ő előtte. Hogy
megnyugtassa, kedvét ne szegje… Hát legyőzheti-e Metternichet anélkül,
hogy Ferenc császárt is ne érje vereség? Nem a császár politikáját
képviseli-e a hatalmas külügyminiszter? Ha ő, Franciska, Metternich
politikájának megbuktatására nyújt segédkezet, Ferenc ellen is vétkezik.
És egyszerre maga előtt látta a szürkeköpenyeges, jóságos császárt.
Egészen ellágyult… Nem, nem… nem szabad neki fájdalmat okozni…

Mikorára kocsija a dunai hídon robogott át, elhatározása teljesen
megérett! Legalább így magyarázta meg sajátmagának és így hitte el a
hosszú út alatt, míg jövőjének lehetőségén törte fejét. Alapjában véve
nem volt más célja, mint menekülni a cár elől. Nem azért szökött meg
hazulról, nem azért hagyta el apját, leküzdve minden
lelkiismeretfurdalást és kínzó önvádat, hogy egy férfinak karjába dobja
magát, akit nem szeret, még ha maga a minden oroszok uralkodója is az a
férfi. Megalkudni, megalkudhatott volna az élettel Óbudán is és
várhatott volna Hardenegg Rudolf grófra, hiszen hűséges igéretének
zálogát, a vörös darut, ott viselte keblén az orosz uniformis alatt.
Azonban minden szépséget igérő álmainak nem volt elég a remény, hogy
Hardenegg grófné lehet belőle, vágyait nem töltötte be a cár szerelme
sem. Mint a kettő üzlet, amelyért fizetni kell, de ő nem kívánt semmi
pozitív értéket, nem volt nagyravágyó ábrándjaiban, ő valamit akart,
maga sem tudta mit, úgy mint minden fiatal leány, csak nála százszorozva
buján nőttek, fejlődtek az álmok, mert semmit sem tudott az élet
korlátairól és nem fékezte vágyát élemény, vagy tapasztalás.

Eddig szenvedélyes ábrándjait a Napoleon nevén szólította, hitte, hogy
fanatikus szolgasággal tudna ragaszkodni hozzá és kész volna meghalni is
a császár egy szavára. Ez szent meggyőződésévé vált, nem kételkedett
benne egyetlen percre sem, pedig mégis tévedett, mert ha okos és bátor
is volt mint egy férfi, azért mégis nő maradt. Nagy eszmék nem
lelkesítették, politikai meggyőződésre képtelen lett volna, és a
világtörténeti események központjába magát állította. Ezt nem tudta
Franciska, ő azt hitte, hogy komoly megfontolással intézi sorsát,
miközben csupán asszonyi kívánsága, vágya vezette lépteit. Magas
politikai magyarázatot keresett és talált utolsó tette számára is és
épen ezért egy percig sem törte fejét azon, hogy tulajdonképen hűtlenül
cserben hagyta Hardenegget, elszökött Jósika elől és megszegte a cárnak
adott szavát.

Néhány napja még alig ismert férfiakat, ma már természetesnek találta,
hogy játszva segítsék tovább. Mindenik egy-egy lépcsőfok, mely feljebb
viszi, de megállnia nem szabad egyen sem, mert még nem jött el a
megpihenés órája. Hardenegg, Jósika, a cár és most talán Metternich?!
Mit hoz még a jövő?

Keskeny utcákon át, régi, finom kis paloták között a Burghoz ért a
Franciska kocsija. Ott, a birodalmi kancellária első emeletén lakott
Metternich Kelemen herceg.

Csak gyorsan, gyorsan, ez volt Franciska jelszava, de a mindenható
kancellárhoz bejutni nem könnyű dolog.

– Ő hercegsége este senkit sem fogad – válaszolta Franciska kérdésére a
komornyik, mikor végre eljutott a nagy úr lakosztályáig.

– Nekem okvetetlenül beszélnem kell vele – ismételte a leány.

– Lehetetlen, majd holnap délelőtt.

– Rendkívül fontos híreket hoztam a kegyelmes hercegnek – jelentette ki
büszkén Franciska.

A komornyik elmosolyodott:

– Hadnagy úr, ilyen ürügy alatt mindennap legalább tizen igyekeznek
bejutni a kegyelmes herceghez.

– Akkor kénytelen leszek a császárhoz menni.

Metternich finom szolgája gúnyosan mérte végig a kis orosz tisztet:

– Ezt a fenyegetést is ismerjük már, de Őfelségéhez sem olyan könnyű a
bejárás.

– Őfelsége mindig fogadja azokat, akik fontos okból jönnek hozzá –
felelte meggyőződéssel Franciska.

A komornyik vállat vont:

– Lehet, nem tudom. A herceg nem fogad, az bizonyos. A herceg öltözik
ilyenkor, nem szabad zavarni, egész napunk az államügyeké, az este a
miénk – jelentette ki önérzettel.

Egy pillanatig tanácstalanul állt Franciska, de aztán bátran kapta fel
fejét. A cár rejtélyes kijelentései alapján, teljes joggal, fontosabbnak
hitte Metternichre nézve a nála lévő levelet, mint amilyen valójában
volt. Azért határozott, parancsoló hangon mondta:

– Nekem a herceg érdekében beszélnem kell vele azonnal. Becsületszavamra
mondom, az ő személyéről van szó, veszélyben van és én megmenthetem.

A komornyik, a nagy emberismerő, úgy érezte, hogy igazat szól az orosz
tiszt:

– Jól van, bejelentem a hadnagy úr felelősségére – felelte és indult az
ajtó felé, de azt abban a pillanatban Metternich Kelemen herceg előtt
tárta ki egy csattoscipős inas.

– A kegyelmes herceg!

Metternich indulásra készen állt a küszöbön. A nők híres kedvencét
legszebb férfikorában látta Franciska, karcsú, majdnem száraz alakja
megnyerő volt és tekintélyes. Göndör, akkor még sűrű, hullámos haját,
mélyen befésülte homlokába és a könnyű fürtök játszva lepték el okos
fejét, melyben egymást űzte a ravasz gondolatok tömege.

A herceg, aki Ferenc császárhoz sietett, hímzett udvari öltözetet
viselt, egyenes, hosszú tőrt az oldalán, mellén a csillagok és keresztek
tömegét és amint fehér tollakkal szegélyezett kalapját hóna alatt
tartva, ott állt a vörös bársonyfüggönyös ajtóban, végtelen előkelőség
ömlött el finom, síma lényén.

Franciska tágranyilt szemmel bámult rá, ijedten kísérelte meg a
tisztelgést, de az annyira nem sikerült, hogy a herceg elmosolyodott,
mire viszont a leány elpirult és egyszerre nagyon szégyelte magát a
férfiruhában. Pedig jól illett nyúlánk termetére, csak épen a csizmája
volt túlontúl nagy, a sapkájához emelt keze meg túlontúl kicsiny és épen
azon a csizmán, meg azon a kezen pihent meg a herceg mélyrelátó
tekintete. Szegény Franciska egy szót se tudott szólni, a komornyik
megdöbbenve bámult rá, de miután az idegen beszédes határozottságának
utolsó nyoma is tovatűnt, belátta, hogy neki kell helyette szólania és
kicsit bizonytalan hangon kezdte magyarázni:

– A hadnagy úr fontos híreket hozott. Hercegséged személye, állítása
szerint, veszélyben forog és ő megmentheti, azért bátorkodtam…

– Rendben van, – mondta Metternich, előbb intett a komornyiknak, hogy
távozzék, aztán közelebb lépve Franciskához, halk nyomatékkal kérdezte:
– Mit kíván tőlem, kisasszony?

Franciska összerezzent, ajkába harapott és nem felelt.

A herceg hozzáhajolt és mosolyogva folytatta:

– Orosz tiszti ruhában még sohasem igyekeztek bejutni hozzám a hölgyek,
az eset valóban érdekes, de, sajnos, kalandok számára nincs időm.

Gúnyosan mondta, síma lénye csupa lenézés volt, udvariassága mosolygó
megvetés és félig lehúnyt szeméből várakozón leste, hogyan semmisül meg
teljesen a leány.

Franciskának arcát lángaborította a haragos szégyen, megértette a
herceget és büszkén kapta fel fejét:

– Ismétlem, fontos híreket hoztam és ha meghallgat hercegséged, saját
érdekében teszi. Legjobban szeretném, ha elfeledné, hogy nő vagyok.

A kancellár megdöbbent, két ujja közé fogta símára borotvált állát és
csak annyit mondott:

– Ah úgy – aztán ajtót nyitva, bebocsájtotta Franciskát a
dolgozószobájába.

– Foglaljon helyet, kisasszony.

Franciska riadtan nézett szét a nehéz függönyös szobában, most már
legjobban szeretett volna elszaladni. Síma, fekete empire-bútorok között
állt, milyeneket eddig még nem is látott, mert Franciaországból hozta
őket a divat szeszélye nemrégiben. Arany veretek díszítették az
íróasztalt és a székeket. Zöld bársonyüléses alacsony kerevetek álltak a
fekete faoszlopos ablakok között és körül a szobában mindenfelé. A fal
sötétzöld selyemmel volt bevonva és ebből a nehéz, mély, egységes
színfelületből élesen vált ki a kancellár szép, kemény, arcéle.

– No üljön le, – bíztatta Metternich a leányt – ne féljen tőlem, igen
kíváncsi vagyok a személyemet illető, fontos hírekre.

A herceg hangja még mindig gúnyos volt, de épen bántó kételkedése adta
vissza Franciska teljes bátorságát.

– Budáról jöttem – kezdte magyarázni összevont szemöldökkel és most már
nyugodt hangon. – Müller Franciskának hívnak, most mellékes, mi módon,
eljutottam az országházba, a nagy bálra, ott őfelsége, az orosz cár soká
táncolt és hosszan beszélgetett velem. Hercegségedről is szó volt.

– Nem sok jót hallhatott rólam – jegyezte meg Metternich.

Franciska elmosolyodott:

– Valóban nem, sőt őfelsége olyanforma kijelentéseket tett, melyek
gondolkozóba ejtettek, megijesztettek. Felszólított, hogy egy levelet
hozzak el Bécsbe, Bagration hercegnőnek. Az úton sokáig töprengtem és
végre az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy mint uralkodómnak hű
alattvalója, csak akkor teljesítem kötelességemet, ha ezt a levelet
hercegségednek adom át. Ezzel kivette belső zsebéből a cár levelét és
átnyújtotta Metternichnek. A herceg elkomolyodott egy pillanatra, egész
sereg megjegyzés tódult ajkára, de mint az önfegyelmezés nagy mestere:
hallgatott. Percekig forgatta ujjai között a fejedelmi levelet, nem
sietett elolvasásával és hosszas gondolkozás után csak annyit jegyzett
meg:

– Kegyed valóban bátor hölgy, kisasszony. Kérem, nem ismételné, amiket a
cár mondott kegyednek?

Franciska kicsit zavarba jött:

– Igazán elmondjam? – kérdezte.

A kancellár szája köré mély vágásokat rajzolt a fölényes gúny:

– Nem személyemre vonatkozó véleményére vagyok kíváncsi, azt úgyis
tudom, gonosz vagyok, ravasz, rosszindulatú, és ő gyűlöl. Őfelsége
nagyon naív, már sok szép hölggyel adatta tudtomra, hogy mit gondol
felőlem. Csak újabb terveire volnék kíváncsi, kisaszony.

– Azt hiszem, a levélből értesülni fog hercegséged, nekem őfelsége
semmit sem árult el, annyit mondott csupán, hogy ha le tudta győzni
Napoleont, le fogja győzni Metternichet is.

A kancellár hangosan kacagott egyet:

– Hát nem naív? Istenem, ha nem lenne olyan kedves, az ember még
bosszankodhatnék is. Engedelmével, kisasszony, most elolvasom a levelet.

A hercegen nyoma sem látszott az idegességnek, korlátlanul tudott
uralkodni magán, a „nagy ámító“ egész valójában állt ott Franciska
előtt, de az ő asszonyszeme elsősorban azt látta, hogy a hatalmas
diplomata milyen csinos férfi.

Határozottan olaszos volt az arcéle, végén meggörbült orra, kicsit
kiugró, hegyes álla Dél-Itália fiaira emlékeztetett, de világos arcszíne
letompította ezt a benyomást. Milyen jól illett csontos, ideges kezébe a
cári levél, milyen egykedvű vonás játszott ajka körül, míg olvasta.
Keményvonalú szája is volt talán a legegyénibb arcában; lenéző, gúnyosan
vibráló mosolya: a hatalom, mellyel megadásra bírta a nőket.

Amint a levél végére ért, néhány pillanatig figyelmesen nézte
Franciskát, mintha keresne valamit, de nincs kiábrándítóbb a
szerelemben, mint az előre feltett szándék és senki sem abba szeret
bele, akire rámutatnak: ő fog tetszeni neked. Nem is volt ma igazán szép
Franciska, csak sötét parókát kaphatott hirtelenében és az alá kellett
rejtenie aranyos haját.

Metternich fejét rázta vizsgálódására válaszul, aztán halkan, ridegen
mondta:

– Tehát kegyednek kellett volna hatalmába kerítenie engem? Érdekes.
Bocsánat, de azt hiszem, a cár túlbecsülte kisasszony és kegyed is
nagyobbnak látta az engem fenyegető veszélyt, mint amilyen.

– Nem értem – felelte Franciska.

– Mindegy, nem fontos, kegyed szolgálatot akart tenni nekem, és én hálás
vagyok érte, a többi mellékes.

Franciska felállt, a herceg gúnyolódása bántotta és határozottan
jelentette ki:

– Én tudni szeretném, hogy mi van a levélben.

Metternich kiterítette a császári kéziratot az asztalra és míg
nesztelenül simogatta, nyugodtan jegyezte meg:

– Nem kell haragudnia, a levél rendelkezésére áll, kegyedet illeti, de
én épen a kegyed érdekében szerettem volna eltitkolni tartalmát. Ha
azonban kívánja… Parancsoljon, kisasszony – és átnyújtotta az írást
Franciskának.

Néhány sor volt csupán, egy pillanat alatt végigfutott rajta Franciska,
aztán keze ökölbe szorult, szemét pedig tehetetlen haragjában könnyek
lepték el és szaggatott mondatokban tört magának utat méltatlankodása:

– Hogy én meghódítsam hercegségedet?… A cár terveit szolgáljam… nagyon
szégyenlem a dolgot… esküszöm, nem tudtam miről van szó… őfelsége
kijelentette, hogy hercegségednek vége, hogy még 29-én este vége… közben
ismételte, hogy szép vagyok, de már többször mondta azon az estén… nem
értettem az összefüggést, azt hittem, fontos híreket hozok, de hogy én…
hogy így…

– Úgy-e mondtam, kisasszony, hogy ne olvassa el a levelet? – mosolygott
a herceg.

Franciska arca lángban égett:

– Istenem, jobb ha tudom, mégis jobb, a cár…

Metternich szavába vágott:

– Ne szidja a cárt, semmi rosszat egy uralkodóról itt nálam, az én
házamban. Különben is higyje el, kisasszony, a cár elragadó férfiú,
mindenki rabja lesz varázsának, aki közelébe kerül, csak valami hiányzik
nála, valami, nem tudom megmondani mi és talán bajos is lenne
meghatározni. De hagyjuk ezt, kisasszony, kegyed nekem szolgálatot akart
tenni, mindenesetre tett is, kiszolgáltatta nekem őfelségét és egy apró
diadalhoz juttatott. Köszönöm kegyednek, jó volt hozzám és önfeláldozó,
mondja meg, mit tehetek kegyedért cserében azért, amit értem tett?

Franciskát a herceg önelégült, fölényes szavai bántották, közelebb
lépett hozzá és ráemelve nagy, sötét szemét, dacosan felelte:

– Amit tettem, nem hercegségedért tettem, a közügyért és magamért
tettem. A cár kitüntetett kegyeivel és Bécsbe küldött, én pedig jöttem,
mert szabadulni akartam Óbudáról, ahol elzárva éltem atyámmal. Látni
kívántam a nagy világot. Ferenc császár multkor nálunk vacsorált…

Metternich meglepetten szólt közbe:

– Hardenegg gróf említette. Hát kegyed az órás leánya?

– Én vagyok – felelte Franciska.

A herceg elgondolkozott, hosszú, sovány ujjaival dobolt az asztalon, hol
a leányt nézte, hol a cár levelét és ezer tervet forgatott fejében, míg
egyszerűen kérdezte:

– Nos és most mi a további terve, kisasszony?

– Nem tudom, egyedül állok a világon, senkim sincs.

– Persze, a cár kegyeit most már eljátszotta, – gúnyolódott Metternich –
pedig nagyon tetszett őfelségének.

– Már többek kegyét eljátszottam néhány nap alatt – mondta derüsen
Franciska.

– És miért tette azt?

– Mert nem bíztam azokban, akik elhalmoztak jóságukkal.

– Hát bennem meg tudna bízni, mit gondol?

– Föltétlenül.

– Köszönöm, de miért érdemeltem meg ezt a kegyet?

– Mert nem tetszem hercegségednek.

A mindenható kancellár nevetni kezdett:

– Kedves. És én méltó is leszek bizalmára, meglátja, az ellenséges orosz
táborból menekült hozzám és illő fogadtatásban fog részesülni, kis
renegát! Büszke, önérzetes, bátor…

Hirtelen elhallgatott, a többit csak hozzágondolta, aztán csengetett a
komornyiknak.

A bizalmi férfi rendes, semmitmondó arcával jelent meg a küszöbön, de
belsejét égette a kíváncsiság, a beszélgetés hosszú volt, titokzatos és
alig várta, hogy fellebbenjen számára legalább valamicskét a rejtélyek
függönye.

– Johann, – rendelkezett a herceg – a rózsaszín vendégszobát hozasd
rendbe a kisasszony számára, és kéretem Mária hercegnőt, hogy fáradjon
ide.

Johann meghajolt és teljesen belekábulva a bonyodalmakba, sietett
teljesíteni a herceg parancsát.

Metternich egész közel lépett Franciskához és most hódító, hízelgő
jósággal volt tele világoskék szeme, amint megfogta a leány kezét:

– Ideje, hogy kezet szorítsunk; a leányom, Mária, gondoskodni fog
kegyedről, nekem mennem kell az udvarhoz és most még csak egy kérésem
van – mondta hirtelen melegséggel a hangjában, még mindig fogva tartva a
leány kezét. – A cár a haját említette mint csudahálót, melyben
menthetetlenül fogva tart majd engem örökre. Nem mutatná meg az igazi
haját, kisasszony?

Franciska megrettenve húzta ki kezét a gyengéd szorításból és zavarában
parókájához kapott:

– Nem, nem, most nem…

A herceg kiegyenesedett, melegsége eltűnt és gúnyosan jegyezte meg:

– Igaza van, kisasszony, rejtegesse csak szépségét, túlságos diadal is
volna a cárnak, ha mégis igaza találna lenni.




XI. FEJEZET.  Egy éjszaka Bécsben, anno 1814.

– Igazán Auróra, ilyen jól még sohasem mulattam.

Bagration Katarina hercegnő nem bírt magához térni a nevetéstől,
remegett bele, még könnye is kicsordult és sárga fátyolszövetbe burkolt
apró alakja úgy libegett ide-oda, nagy, fényes padlójú fogadótermében,
mint az éjszakának gyertyavilágban kinyilt legszebb tearózsája.

Társalkodónője és barátnője, Marassé grófné, mosolyogva nézte a
hercegnőt:

– Ugyan Katinka csillapodjál, egészen felhevülsz és vendégeid azonnal
itt lesznek. – Aztán felvett az asztalról egy rajzlapot és kezdte
összehengeríteni.

– Ne, ne még Róra, – kérte Katarina – add ide, hogy nézzem meg még
egyszer.

– Milyen gyerek vagy, – mondta a grófné – de ha annyira érdekel, jól
nézd meg, mert még ma este visza kell küldenem.

– Kinek? – kérdezte a hercegnő és kiterítette a lapot egy asztalkára.

– Nem árulhatom el, titok.

– Ki rajzolta?

– Nem tudom.

– Különben is mindegy, elég az, hogy pompás – mondta Katarina, finom
könnyű mutatóujjával a rajzra bökve. – Nézd a cárt. Nem pompás
karrikatúra? Most már egész életemben így fogom látni a kedves
Sándorkát. Porosz királyunk talán még kitünőbb, mintha nyársat nyelt
volna. Szeretném kiszegezni a falra, a nagy tükör helyébe, hogy ma este
egyszer láthassák magukat igazán, ez olyan lenne, mintha nemcsak
külsejük, hanem minden gyengéjével eszük, belső lényük is megjelennék
előttük. Tegyük meg, Róra. – És a kis hercegnő tapsolva szaladt
barátnőjéhez.

A hervadó grófné megsimogatta nevető, égő arcát:

– Bolondos vagy, Katinka. Ilyesmi csak neked jut eszedbe, jobb lesz, ha
rendbe szeded magad, hajad már túlságosan homlokodba hull és túlságosan
piros vagy, nem illik egy hercegnőhöz – mondta intő hangon. Magamagával
már egyáltalában nem törődött, mint a vénülő szép nők, akiket, miután
túlélték ifjúságuk elmúlását, többé semmi sem zavarhat ki nyugalmukból.

A hercegnő a tükörhöz szaladt, társalkodónője pedig most már igazán
összegöngyölítette a rajzot, mely a hat Bécsben levő uralkodó képét
ábrázolta. Mindegyiket szűkszavú felírással jellemezte az ismeretlen
rajzoló:

Sándor cár: „Mindenkiért szeret.“

Frigyes Vilmos: „Mindenkiért gondolkozik.“

A dán király: „Mindenkiért beszél.“

A bajor király: „Mindenkiért iszik.“

A württembergi: „Mindenkiért eszik.“

Ferenc császár: „Mindenkiért fizet.“

Katarina még mindig haját igazgatva, nevetve jegyezte meg:

– Róra, én meg nem állom, el kell mondanom a cárnak.

– Katinka, arról szó sem lehet. Tudod, mit igértél. – A grófné szigorú
lett.

– Jó, jó, nem kell mindjárt haragudnod. Beláthatod magad is, hogy jobb
lenne, ha a kongresszus főszereplői ismernék magukat és egymást. Nagyon
gyengén játszanak. Az egész kongreszus egy rossz darab és a végén úgyis
kifütyölik őket. Ezt is megmondom a cárnak. De addig is halljam
itéletedet, elég szép vagyok megint?

– Nagyon szép, – felelte meggyőződéssel a grófné, inkább fáradt
egykedvűséggel, mint irígységgel nézve barátnőjét és úrnőjét.

Szép is volt a kis hercegnő, vidám, szabad madár. A férje, mint valami
csúnya kellemetlenség, úgy tűnt el életéből nemrégiben. Orosz generális
volt, Napoleon ellen harcolt és elesett, talán igazán csak azért, mert
így végre egyszer sikerült kivívnia imádott felesége tetszését. Katarina
pedig szállt ágról-ágra továbbra is, épen úgy, mint azelőtt. Az orosz
császári családdal rokonságban állt, az ő érdekeit szolgálta, mint
bársonyos kezű titkos intrikus, mint a legragyogóbb szemű, legügyesebb
kém, aki szép, fényes éjszakai találkákon súgta Sándor cár fülébe újabb
tapasztalatait.

Kocsi állt meg a ház előtt és a hercegnő az ablakhoz szaladt:

– Ki jön? – kérdezte Auróra grófné.

Katarina keze ökölbe szorult:

– Metternich, – felelte haragos, izgatott hangon.

Auróra bólintott:

– Persze, odaát is estély van.

Odaát, az Sagan Vilhelmina hercegnőt jelentette, Katarina ellenségét,
aki elrabolta tőle a szép Kelemen herceg szívét. Most pedig véletlenül,
a sors játéka folytán, egy utcában, egy házban, egy emeleten laktak és
ha külön lépcsőn jöttek is fel ajtaikhoz, lenn, a vörös szőnyeges
lépcsőházban összetalálkoztak vendégeik.

Bagration hercegnő heves szívdobogással számlálta az imádott kancellár
lépteit, melyek hozzá olyan közel, egy más nő karjába vitték. Oh, hogy
gyűlölte most és hogy szerette régen, hűtlen lett érte férjéhez,
hazájához, de Metternich elhagyta álnokul és most a hercegnek kell majd
megfizetnie mindkét hűtlenségéért. Mert bosszút áll, véres, kegyetlen
bosszút, ezt megfogadta Katarina, éjjel is esküdte, nappal is igérte,
erre gondolt akkor is, mikor mást csókolt, mert Metternich hercegé volt
minden csókja, míg életét kívánta, és övé lesz, míg halálát várja,
csúnya bukását, hatalmának szégyenletes megsemmisülését.

– Nézd Róra, hogy ver a szívem – mondta a remegő hercegnő és barátnője
kezét odaszorította, ahol a sárga fátyolok alatt álítólag úgy dobogott a
haragos féltékenység. – Nagyon várom a cárt, ma este érkezett meg
Budáról, biztosan eljön, talán sikerült a kancellár ellen dolgoznia.
Hidd el, megvetem magamat mindig, ha eszembe jut, hogy ezt az embert
valaha szerettem.

– Most is szereted, Katinka.

– Nem szeretem.

– A cárt szereted talán?

– Oh nem, Sándorkát nem szeretem.

A grófné gonoszul mosolygott:

– Pedig fényes bizonyságát adod, valahányszor őfelségének úgy tetszik.

A könnyelmű hercegnő vállatvont és édesen nevetett:

– Az nem számít, csak az érzés számít, Róra, és az érzéseknek nincs
semmi közük a csókokhoz.

Tíz óra elmult, az utca megélénkült, kocsi kocsi után érkezett a ház
elé, a vendégek kiszálltak, beléptek az előcsarnokba és hideg köszöntést
váltva tértek jobbra, vagy balra.

Katarina hercegnő fényes szobáiban alig lehetet mozdulni, de kis sárga
lénye akadálytalanul suhant ide-oda a vendégseregben:

– Csak annyi helyet kérek, mint egy napsugárnak kell – mondogatta
kacérkodva és folyton más-más csoportban tűnt fel fehér arcocskája.
Gyengén rózsaszínű, finom vonásai minden új pillantás alatt
megváltoztatták kifejezésüket és a mélyen kivágott sárga ruhában lágyan
világított gyöngyszínű válla. Nem viselt ékszert, nyakának fehér
tisztasága volt minden dísze, és ezt a díszt a lehetőség határáig meg is
mutatta, de mégis annyi leányos bájjal mozgott, harminc éves tapasztalt
kis személye, mint egy ártatlan, simogatásra teremtett kis cica, úgy
lopódzott közel a férfiakhoz, hogy azok elbájolva, észrevétlenül
ajándékozták neki szívüket és titkaikat. Most édes mosollyal állt meg
egy egyszerű, polgári ruhás, ritka pofaszakállas, erős tokájú, öregedő
úr előtt, aki keskeny aranykarikákat viselt fülében. A bajor király
volt:

– Mily kedves felségedtől, hogy eljött hozzám, – mondta bájosan,
szeliden.

A hatalmas termetű uralkodó durva vonású, becsületes tekintetű nagy feje
közelebb hajolt a háziasszonyhoz:

– Soká tartott hercegnő, míg észrevett, míg mosolyával kitüntetett.

Katarina nagy, kék szeme belemélyedt a kemény, nyugodt férfi
tekintetébe, melyet lassan zavart meg illatos közelsége:

– Nem volt könnyű a bámulók tömegén áttörnöm és közelférkőznöm
felségedhez. Boldog vagyok, hogy végre elértem vágyaim célját.

Az uralkodó arca olyan lett, mintha szeszélyes áprilisi nap véletlen
sugara érte volna, amely csikland is bosszant is, de jól is esik, és
tréfálkozva jegyezte meg:

– Ugyan, ugyan kis hercegnő, vallja be, hogy meg se látott. Bécsben már
senki sem veszi észre az uralkodókat, igen sok van belőlünk.

A hercegnő legyezője mögül kacér mosoly villant Miksa király felé:

– És aszonyokból?

– Szép hölgy soha, sehol sincs elég, hercegnő, legszebb pedig mindenütt
csak egy van és nem illik, hogy öregedő fővel épen én foglaljam le azt
az egyet. Ha koronák tulajdonosait akarja elhalmozni kegyeivel, talál
nálam fiatalabbakat, méltóbbakat mosolyára. Porosz kollégám még
megérdemli a gyengéd pillantásokat, bájos háziasszony.

Sándor cár meghagyta a hercegnőnek, hogy a derék érzésű bajor uralkodót
okvetlenül és feltétlenül pártjukra kell hódítania, azért lábujjhegyre
állva, felhúzta vállát, hogy üde szőkesége egészen kinyilt a sárga
ruhából és fürtös fejét még közelebb emelve Miksa piros, telt arcához,
kedvesen mondta:

– A férfi értékét az évek száma adja meg, felség.

Elhallgatott, összehúzódott, elbújt ruhájában és lesütötte szemét.

A nagy bajor megbabonázva nézte, hirtelen szikra érte régen ápolt
nyugalmát és lángbaborulva suttogta:

– A nőét pedig a szépsége, a bája hercegnő.

Nagy keze az asszony kezét kereste, hogy megszorítsa ha csak egyetlen
pillanatra is, de a kis boszorkány már eltűnt előle.

Sok dolga volt még, sietnie kellett, egy este oly rövid és annyian
vártak még tőle egy mosolyt, egy kedves szót.

A szomszéd kis rózsaszínű szalon sarkában ült a porosz király, egy
gyönyörű nő mellett, talán a legszebb mellett mind között. Frigyes
Vilmos imádta őt, imádta tisztaságát, szelid mosolyát, egyszerűen fésült
barna haját, szelíd szemét, bámuló, simuló tekintetét, hideg, kicsit
bágyadt mosolyát, tartózkodó, nyugodt mozdulatait. A más felesége volt,
a fiatal király tudta, hogy elérhetetlen számára, de csak annál jobban
szerette és ha elment néha a szép Juliához, órák hosszat eljátszott négy
apró csemetéjével, pedig a kis Zichy grófok és grófnők nagyon únták a
csendes, halk szavú, szomorú nézésű, fiatal király, komoly, ügyetlen
tréfáit.

Vajjon miről beszélgetnek? – gondolta a hercegnő és elbujt az ajtó nagy
függönyében. Egy percig várt, de a fiatal pár hallgatott; még egy percig
várt, ők még mindig hallgattak. Nagyon szerelmesek, vagy nagyon únják
egymást, határozta el a hercegnő. Végre megszólalt Frigyes Vilmos:

– Olyan jó kegyeddel együtt lenni grófné, kegyed tud kedvesen hallgatni
és nem fecseg örökké, mint a többi nő.

Julia angyali pillantása szeliden pihent a király arcán:

– Én is nagyon szeretek felségeddel így beszélgetni.

A hercegnő elnyomta feltörő nevetését és halk mosolyt erőltetve arcára,
bedugta fejét a szobába:

– Rosszkor jövök? – kérdezte.

– Dehogy – mondta a grófné és elpirult.

A hercegnő átölelte vállát:

– Jól mulatsz, Julia, úgy-e? Őfelsége a legkedvesebb és a
legszellemesebb csevegő hírében áll. Sajnos engem nem tüntetett ki még
soha egy tête-à-tête-tel.

A király nem felelt, rosszkedvűen vállat vont, nem szerette a hercegnőt
és a hozzá hasonló nőket. Fárasztotta mozgékonyságuk és nem tudta
követni érzelmi csapongásaikban. A tarka lepkék nem vonzották, nem
futott utánuk és bosszantották a szeszélyes tavaszi viharok. Julia más
volt, olyan mint egy virágos rét és ha vele beszélt, napos erdők
jutottak eszébe, árnyékos ábrándozások fiatal, zöld fák alatt, mikor
nyugalom van mindenütt és olyan biztos, csendes a nyár, mintha soha el
sem mulhatna szép, megérett varázsa. A hercegnő megjelenése épen egy
ilyen boldogan napfényes hangulatból zavarta ki, azért elborult az arca
és hideg, kék germán szemével ingerülten nézett az ajtó felé. Ő nem
tudott mosolyt erőltetni magára és nem tudta szellemes megjegyzésekkel
önmagával is feledtetni, ha valami, vagy valaki bántotta. Nagy dolgokban
bölcs volt, meggondolt, türelmes, de az élet apró eseményeivel szemben
hirtelen, tapintatlan és sokszor megbántotta az embereket érzelmi
hiuságukban.

Egy percre kínos csend állott be, de Katarina sohasem jött zavarba:

– Azt hiszem, jobb ha távozom. És mint háziasszonynak úgy látszik, nem
kell többé felséged szórakoztatásáról gondoskodnom, estélyem sikerét az
enyémnél gyengédebb kézre és melegebb szívre bízhatom.

Aztán választ sem várva, kisurrant a szobából, olyan gyors mozdulattal,
hogy könnyű szoknyája fellibbent és szalagos cipője felett térdig
látszott sárga selymes, gyerekes lábszára.

Frigyes Vilmos szigorú pillantással nézett utána:

– Könnyelmű teremtés – mondta. – Csak a cár kedvéért jöttem el hozzá,
higyje el.

Julia grófnő felállt:

– Menjünk a többiekhez, felség.

– Maradjon, könyörgök, maradjon. Tudja, hogy kegyed szegény,
megboldogult feleségemre emlékeztet, azért szeretem olyan nagyon.
Jótétemény, ha kegyeddel lehetek, grófné. Ő is ilyen szép volt és ilyen
jó.

Csend volt a szobában, Julia szeliden nézte a királyt, aki megfogta
kezét és míg lágyan ajkához emelte gyémántosan csillogó ujjait,
talán-talán mégsem csak feleségének emléke tette meleggé pillantását.

A szomszéd szobában zaj támadt, a grófné az ajtóhoz lépett és széttárta
a függönyöket.

– A cár őfelsége jött – jelentette fejedelmi barátjának.

– Zajjal, mint mindig; ő sohasem jön grófné, ő mindig megjelenik – volt
a gúnyos válasz.

– Úgy hiszem, Felséged szereti őt!

– Közösek az érdekeink grófné, de higyje el, én itt senkit és semmit nem
szeretek, csak kegyedet.

Komoly hangsúllyal mondta. Az ő szájából egy könnyed bók is eskü volt,
ellenben a cár legszentebb fogadalma is játék csupán.

A társaság képe megváltozott. Amint az orosz uralkodó belépett,
hangjával megteltek a szobák és minden szem szőke fejére tapadt.

Sándor körülnézett mint a gyermek, ki az ünneplő szobában nem találja a
karácsonyfáját. Izgatottan vonta félre a háziasszonyt:

– Hol van Metternich? – kérdezte,

– Metternich? – csudálkozott Katarina. – Csak nem gondolja felséged,
hogy én meghívom a herceget?

– És ha én kívánom?

– Felséged kívánta? Nem tudtam.

– Hát nem kapta meg levelemet?

– Milyen levelet, felség?

Sándor cár haragosan toppintott:

– Ej, hát mi történt megint? A leány nem járt itt, Katarina?

– Bocsásson meg felség, én nem értem, miről van szó.

– Hát akkor miért van itt ma estély? – kérdezte a cár, szigorú
pillantással vizsgálva a hercegnő arcát.

– Felséged tiszteletére.

– Úgy? – mondta a cár és otthagyta a bámuló Katarinát.

Wolkonszki herceg most halkan közeledett az uralkodóhoz és suttogva
jelentette:

– Metternich herceg Sagan hercegnőnél van. Kis társaság, Talleyrand,
lord Castlereagh és lady Castlereagh…

– Szóval az egész banda együtt van – sziszegte a bosszút lihegő
uralkodó.

Wolkonszki ijedten nézett hatalmas parancsolójára, de a cár vonásai
hirtelen ismét kitisztultak, derüsre, mosolygósra váltak, egyelőre
leküzdötte haragját, bál előtt mindig feledni igyekezett gondjait, most
is sajnálta az estét, minden percet ki akart használni, mely mulatsággal
kínálta, nem mulasztotta volna el életének egyetlen táncát sem.

Ebben a pillanatban Sagan hercegnő sötét szalonjában egy inas kis
levélkét nyújtott át Metternichnek.

„A cár néhány perce érkezett, ingerült hangon beszélt a hercegnővel,
őfelsége nagyon haragos“ – ennyit írt egy siető kéz az apró papírlapra.

A kancellár csendes mosollyal vette tudomásul és zsebébe rejtette a
kedves hírt.

– Mi történt? – kérdezte Sagan hercegnő.

– Semmi lényeges – felelte Metternich.

Vilhelmina kedvetlenül vont vállat, tudta, hogy a szomszédból küldött
hírt a herceg kémeinek egyike, a gyűlölt szomszédságból, hol most
királyok mulatnak. Sajnos Metternichje pártját, Angliát, meg
Franciaországot, csak miniszterek képviselték a kongresszuson és ez
mérhetetlenül bántotta a gőgös hercegnőt.

Tánczene akkordjai szűrődtek át csendes szobáiba, lágy hangjai egy
keringőnek, melyre a cár táncolt.

Hunyadi grófnéval táncolt a cár, kicsit erőltetett vidámsággal, gyors
fordulatokban.

– Felség, könyörgök, ne szorítsa a kezemet, megsértettem az ujjamat, fáj
– kérte a grófné.

A zene épen elhallgatott, a cár megállt, nevetni kezdett és úgy mondta,
hogy mindenki hallja:

– A grófné kér engem, hogy ma kivételesen ne szorongassam szép kezét.

– Felség – riadt fel sértődötten az asszony, de a cár nem hallotta, ő
már újabb áldozatot keresett vad jókedve számára, olyan volt, mint egy
dacos gyerek, akit megbántottak és aki csak azért sem hagyja magát.

Szétnézett a hölgykoszorúban mint egy éhes oroszlán. Melyiket gyötörje
meg? Melyik a leggyönyörűbb? Majdnem kivétel nélkül szépek, az ápoló
luxus kiváltságos világában úgy virágzanak a nők, mint az üvegház
létükhöz formált levegőjében a drága növények.

Széchenyi grófné az ajtóban állt, a háziasszony búcsúzva nyújtotta
feléje kezét, de abban a pillanatban ott termett a cár; ha el akar már
menni, úgy ő a legszebb; a majdnem elveszített, a legkívánatosabb.
Kegyes mosollyal hajolt az asszonyhoz:

– Hová siet, grófné, mért akar már elhagyni bennünket?

– A férjem elutazott, felség, egyedül nem maradhatok olyan soká.

– Ha szalmaözvegy, grófné, én szívesen elfoglalnám férje helyét – mondta
jelentős hangsúllyal a cár.

Akik hallották, ijedten néztek az uralkodóra, aztán a büszke karcsú
nőre, akit eddig bizonyosan még sohasem bántott meg durva szó, csúnya
tekintet. A grófné összébbkapta lila selyemsálját, védekezve szorította
ruhája kivágásához, nem félt ő senkitől, még a cártól sem.

– Azt hiszi felséged, hogy gazdátlan tartomány vagyok, amelyet kedve
szerint foglalhat el az első arramenő? – Csengő hangon felelt, mindenki
hallhatta. Az utolsó szónál mélyen, nagyon mélyen meghajolt a cár előtt,
aztán elsietett.

– Érdekes – mormogta az uralkodó. Kicsit megdöbbent, de lefőzöttnek nem
érezte magát, nem is haragudott, csak Katarina hercegnő ijedt meg, félt,
hogy a cár így, a mai vad hangulatában, eljátssza teljes népszerűségét.

Oda férkőzött Sándor mellé és kis kezét karjába fűzve, halkan kérte:

– Egy szóra, felség.

– Hercegnő, kegyed, úgy látszik, féltékeny – volt a gúnyos válasz.

– Mindig, amennyire hódolatom engedi, felség – mondta a hercegnő
átszellemült odaadással.

Ez már tetszett a cárnak, a zene felhangzott és ő táncra kérte a kis
sárga pillangót.

A polonéz csendes lépései közben legyezője mögül halkan kérdezte a
hercegnő:

– Mi bántja felségedet?

– Semmi! – felelte röviden a cár.

– Én egész bizonyosan tudom, hogy valami nagy kellemetlenség érte
felségedet. Ismét Metternich az oka felséged rossz kedvének?

– Először is jó kedvem van, nagyon jó kedvem van – jelentette ki
ingerült hangon a cár.

– Túlságosan jó, azaz felséged túlságosan akarja, hogy annak lássék –
felelte halkan a hercegnő.

A cár abbahagyta a táncot és egy karosszékbe vetette magát. Ma osztrák
ezredének egyenruháját viselte, azt hitte, így még jobban megnyeri
férfiszépsége Franciska szívét és egy idegen nő hódolata mérhetetlenül
ingerli majd az asszonyi szívek hódítóját, Metternichet. Milyen pompás
színekben látta előre a mai estét és most hiába volt olyan nagyon
délceg, hiába fűzette be magát a rendesnél jobban, hiába vette fel
legszebb sárga hajtókájú fehér frakkját, hiába az aranypaszomántos,
világoskék nadrágot és mellén hiába díszlett pompásan a Terézia-rend
széles fehér-vörös szalagja a szép legendával: Fortitudini. Ha jól
meggondolta a dolgot, igazán nagyon haragudott és miért ne tudja ezt a
bájos kis hercegnő, aki annyi baráti melegséggel nézett rá a szomszéd
karosszék mélyéből?

– Nos hát igen, – mondta hirtelen nyiltsággal – haragszom, nagyon
haragszom, sőt dühös vagyok. Nem tudom tulajdonképen ki vétett ellenem,
de Metternich az oka minden rossznak, az bizonyos.

– Ő, felség! – hangzott feléje biztatólag.

– Szeretném tudni, miért áll folyton utamba? Higyje el, Katinka,
egyenesen gyűlöl! Mi kifogása lehet ellenem, az én személyem ellen?

A hercegnő lágy, őszinte tekintettel simogatta a cár merevtartású szőke
fejét és édes ravaszsággal felelte:

– Nem szereti felségedet, mert a szabadon, bátran gondolkozó, őszinte,
nagy jellemek és a tiszta erkölcsök olyan elviselhetetlenek számára,
mint az ördögnek a tömjén, vagy némely embernek a mosusz-illat.

– Igaz, – bólintott a cár – de a mosuszt én sem szeretem. Hanem tudja,
mondok valamit, én szembe nézek ellenségeimmel mindig. Hogyan mondta az
imént, szabadon, bátran gondolkozó, őszinte, nagy jellemek? Ez az,
Katinka. Én még ma este találkozni akarok a herceggel. Szerezzen pontos
értesítést arról, mikor távozik a kancellár Sagan hercegnőtől, akkor
majd… Különben a többit csak bízza rám. Most táncolni szeretnék.

– Velem, felség?

– Nem, Katinka, más nőkkel, tudja, idegenebbekkel. Megérti, úgy-e?

– Értem, felség.

Éjfél után két órakor már unatkozni kezdtek Sagan hercegnő vendégei.
Ugyanakkor Bagration hercegnő virágesőt rendezett nagy fogadótermében. A
fényes padlójú, szép fehér szobában csak néhány aranyozott szék állt
köröskörül és a földig érő hatalmas tükrökben, mérhetetlen távolban,
sokszor megismétlődve, látszottak a gyémántos asszonyok, örvendő
férfiak, amint a mennyezetről sűrű tömegben hullott fejükre a sárga
rózsa.

A virágözön közepén, mint az illatos tenger valóravált tündére, állt a
kis hercegnő, rózsás arccal, könnyedén, hódítóan, szőkén.

Félháromkor a cár egy szál rózsát kért tőle, fülébe súgva:

– A bientôt.

– Nemsokára! – ismételte halkan a hercegnő és a cár eltűnt a teremből.

Amint a cár becsukta a Bagration hercegnő ajtaját, ugyanazon az emeleten
becsapódott egy másik ajtó is, és az ő nesztelen lépéseit a szőnyeges
lépcsőn ugyanolyan nesztelen lépések kísérték egy másik lépcsőn. Lenn a
kihalt hajnali előcsarnokban pedig egyszerre szemben álltak egymással:
Metternich Kelemen herceg és Sándor cár.

A cár úgy jelent meg, mintha Lohengrin csudahattyúja vontatta volna az
események színpadára és a hatást várta. A herceg azonban nem látszott
meglepettnek, inkább csak gúnyos nevetést nyomott el, midőn meghajolt az
uralkodó előtt.

– Herceg, – szólalt meg a cár méltóságosan – szeretném, ha őszintén
beszélnénk egymással, miután véletlenül találkoztunk.

– Készséggel állok felséged rendelkezésére.

A cár kicsit bizonytalanul érezte magát:

– Nincs semmi mondanivalója számomra?

– Kérdezzen felséged és én felelek.

– Vallomást várok, herceg, nincs időm a vallatásra.

– Nekem oly sok a bűnöm felséged szemében, nem tudnám, mivel kezdjem?

– A legutóbbival, herceg.

– Engedje meg felséged, hogy előbb köszönetet mondjak irántam tanusított
jóságáért, egy szép hírnöke tévedt ma hozzám véletlenül.

A herceg hódoló főhajtással állt Sándor előtt, akit elborított a haragos
indulat:

– És most hol a leány? – kérdezte villámló tekintettel.

– Nálam, felség, a kisasszony védelmembe helyezte személyét és én
őrködni fogok felette.

– Szóval, nem adja vissza nekem?

– Nem tehetem, felség.

A cár szinte toporzékolt. A korlátlan hatalmú uralkodó tehetetlenül állt
szemben a nyugodtan mosolygó Metternichchel és remegő izgalommal
hangjában, mondta:

– Majd módot lelek rá, hogy találkozzam a kisasszonnyal és megtudjam
tőle a történteket. Önnel pedig nem óhajtok tovább tárgyalni, herceg.

– Akkor felséged engedelmével távozom.

A kapu megnyilt és bezáródott, a cár egyedül volt a lépcsőházban, csak a
néger rabszolga-szobor állt ott és ötkarú gyertyatartóját magasra
emelve, sárgás fénnyel világította meg Észak haragos uralkodóját, a
Terézia-rendet és a zöldtollas, paszomántos kalapot.

A cár kínosan érezte magát az elhagyatott csendben, olyan ritkán volt
egyedül, gyors elhatározással menekült tehát a hideg magányból, oda,
ahol a forró bosszú minden lehetősége várta és felsietett a Sagan
hercegnőhöz vezető lépcsőn.

Az inas kicsit csodálkozva nyitott ajtót neki, hajnali három óra elmult
már, de azért hozzá volt szokva, hogy úrnőjéhez minden órában van
bejárata egy-egy kedvelt férfinak.

Már két férjétől vált el a hercegnő és azalatt és közben és azután,
szorgalmasan élte át mindazt, amit szépsége és fiatalsága a sorstól
követelhetett. Az inas nem ismerte a cárt, de látta, hogy nagy úr áll az
ajtóban és mély meghajlással vezette be a fogadó-szobába, aztán eltűnt,
hogy bejelentse úrnőjének. De a cár nem várt, szobáról szobára követte
az inast, kinek minden ellenkezését elnémította parancsoló fejtartása,
pompás, férfias megjelenése. A hercegnő komornája állt az utolsó, bezárt
ajtó előtt.

– Lefeküdt már a hercegnő?

– Nem – pukkerlizett a meglepett leány.

– Akkor jelentse a hercegnőnek, hogy…

A cár félretolta az inast:

– Felesleges – mondta és belépett a hercegnő kis szalonjába.

Sagan Vilhelmina hercegnő felugrott sötét selyem karosszékéből és a
kéken letompított gyertyafényben megdöbbenve, boldog, büszke remegésben
állt a cár előtt:

– Felség!

– Csitt, – intett neki a cár – nem akarom, hogy tudják, ki járt itt,
engedje meg, hogy leüljek, hercegnő, fontos beszélni valóm van
kegyeddel.

Amilyen rózsaszínű, világos volt minden a kis Katarinánál, olyan sötét,
méla, komoly hangulat szövődött a Sagan hercegnő érett, telt szépsége
köré.

Melyik volt szebb? Esküdtek mindkettőjükre százan is, de hogy melyikük
volt nagyobb intrikus, könnyelműbb, hazugságra, csalásra készebb, azt
sohasem tudta eldönteni senki sem.

Bagration hercegnő szegény volt és tehetsége, szépsége szerezte meg egy
napról a másikra a fényt, mely körülvette; Vilhelminának mérhetetlen
gazdagsága politikai hatalmát szolgálta. Az orosz udvar számára kémkedte
végig Európát ő is. Fontos titkokat súgott a pétervári udvar fülébe,
sötét haját beleszőtte a hálóba, mely megfojtotta Napoleont, de a titkok
Metternich közelébe vitték, a kivetett csapda rabul ejtette a kancellár
szívét, de rabul ejtette a hercegnőt is, aki ujjongva, szerelmesen
borult a hódító karokba, melyek nemrég még vetélytársát, a kis Katarinát
ölelték. Akkor elvette tőle Metternichet, de most a kongresszuson oda
kellett adnia cserébe a cárt, és az összes fejedelmeket, míg ma este
végre belépett hozzá is az uralkodói kegy, a legnagyobb fényességben.
Kinek van jussa hozzá, ha nem neki? Alig egy éve, nála, az ő birtokán,
találkozott először a Napoleon elleni szövetség három koronás feje,
Ferenc császár, a porosz király és Sándor cár, egyszerre léptek be három
felől, három ajtón, hogy egyik se lássék hatalmasabbnak az elsőségben.
Így gondolta ki a hercegnő és Metternich akkor borult le először
asszonyi elméjének nagysága előtt.

– Foglaljon helyet, felség, boldoggá és büszkévé tesz jelenléte, higyje
el – mondta kedves méltósággal Vilhelmina.

A cár leült, aztán rendes szokása szerint, egyenesen a dologra tért,
hevesen, könnyedén, ellentmondást nem tűrő hangon:

– Hercegnő, kegyednek szakítania kell Metternichchel.

– Miért? – kérdezte kicsit ijedten és nagyon sértődötten Vilhelmina.

– Mert én kívánom.

– Nem tehetem, felség, nagyon szeretem őt.

A hercegnő felállt, méltóságos volt és szép. Gyémántokkal és sötétpiros
rózsákkal teleszórt ruhájában elérhetetlenül büszkének látszott, de a
cár ismerte őt:

– Szakítania kell, kegyed nem lehet barátnője egy… egy – néhány
pillanatig kereste a sértő meghatározást, aztán mély meggyőződéssel teli
hangon jelentette ki – egy állami irnoknak, még ha az osztrák birodalom
első hivatalnoka is, mert ez a barátság kizárja kegyedet az orosz udvar
köréből.

Az asszony megdöbbent, idegesen játszott a nyakáról lecsüngő
gyöngyfüzérrel és halkan ismételte:

– Szeretem őt, felség.

A cár is felállt most már, és megfogta a hercegnő gyöngyökkel babráló
nagy, puha, fehér kezét.

– Hallgasson rám, én szeretem kegyedet, meg akarom menteni egy rossz
embertől. Én jó ember vagyok, nem szívesen lennék gonosz, hercegnő, de
ha továbbra is az ellenségem barátnője maradna, nem tehetnék másként,
meg kellene fosztanom birtokaitól, az ön gazdagsága Oroszországban van,
Vilhelmina.

A fehér ujjak remegni kezdtek a cár kezében, a súlyos fenyegetés
lefegyverezte a hercegnő szerelmét és a csók, melyet kegyetlen
uralkodója forró kezére nyomott, új, más büszke szenvedélynek hódította
meg ingatag szívét.

A cár mindig biztosabbnak érezte magát, ha fejedelmi hatalma helyét,
férfiasságának varázsa foglalta el és míg Katarina vendégei sorra
távoztak, a kis hercegnő pedig halkan, boldogan suttogta rózsaszínű
szobája illatos homályában: à bientôt, nem sokára; azalatt ő diadalának
teljes tudatában, Vilhelminának diktálta a szakító levelet Metternich
számára.

Győzött, mégis győzött, ez fájni fog, mert tudta mindenki a nagyok
világában, mennyire szerette a kancellár a sötéthajú hercegnőt, aki
akaratos volt és lágy, ravasz és érzelmes, vallásos és könnyelmű, hideg
és odaadó, olyan kiszámíthatatlan összevisszaságban, hogy még
Metternichet is zavarba ejtette és örökös izgalomban tartotta fölényes
elméjét és hideg szívét.

Ezalatt a rózsaszínű vendégszobában hosszú napok fáradságát és izgalmát
pihente ki mély álomban Franciska, nem sejtve, mennyi szenvedélyt
gyújtott lángra öntudatlanul, első, édesen átaludt bécsi éjszakáján.




XII. FEJEZET.  Schönbrunn.

Másnap korán reggel, alig hogy az őszi nap belopódzott Bécs szűk
utcáiba, Franciska egy csukott bérkocsiban ült Metternich mellett.

– Schönbrunnba – mondta a herceg a kocsisnak halkan, úgy hogy a portás
nem hallhatta, Franciska sem, de még az inas sem, aki az ajtót tárta ki
és a takarót terítette lábukra.

A város még csendes volt, akik a fényt, a nagyvilági zajt adták
ajándékba az öreg polgári utcáknak, az éjszakai mulatságot, zeneszót,
táncot és dalt pihenték ki gazdag lakásaikban. A kongresszus még aludt
és Franciska a kocsi ablakából régi formájában láthatta a császárvárost,
az előző este szédítő, ragyogó emberáradata nélkül.

A kocsi végiggördült a Burg udvarán, elhaladt az őrség előtt és a néma
kövezeten nagyot koppant a lovak patkója.

– Még mindenki alszik, – szólalt meg Metternich – de a császár már ébren
van, ő fél hatkor kel, hét előtt misét hallgat és hét után néhány
perccel már íróasztalánál ül. Persze ezzel a jó, vagy rossz
tulajdonságával már sok embert zaklatott ki ágyából.

A herceg beszélgetést akart kezdeni, de Franciska csak hallgatva
bólintott és nem kapcsolt érdeklődő kérdést a mondottakhoz. A mi
Metternich számára túlságosan korai unalmas kirándulás volt, egy
szokatlan bérkocsiban, az az ő szemében érdekes élménnyé lett, melynek
minden pillanata egy idegen várost mutatott meg neki, még sohasem látott
változó képekben.

Amíg az ember előre néz, míg reménykedik, míg küzd, míg célja felé
halad, olyan valószínűtlenül szép is tud lenni az élet. Minden
reménység, minden szó biztatás, vérpezsdítő, új tettre hívó, mert el
kell érni a megálmodott csudák, a beteljesedés gyönyörű országát, azt a
színes szép országot, mely bizonytalan ábrándokban él csupán, amelyet
nem látott még senki, de a dobogó leányszívekből ki nem irthatja képét
világok véres csalódása sem.

A beteljesedés csillogó városa felé sietett Franciska is és ő sem tudta,
hogy annak minden házát sötét kövekből építette a kiábrándító keserűség,
mert az odavezető ösvényt gyémántokkal hinti tele egy tárgytalan,
mérhetetlen, forró vágyakozás. Milyen szép úton lenni és milyen szomorú
minden megérkezés. Franciska sorsa úton volt még és ő nagyon sietett
tovább. A szürke Burg ablakai bátorítóan pislogtak feléje, az oszlopok
mögül pedig mintha láthatatlan tündérek suttogó hangja biztatná: –
Siess, siess!

Franciska mosolygott, sugárzó, boldog pillantást küldött a sötét
épülettömegnek, melyet annyi század már halott stilusából róttak össze
ilyen nagyra, hatalmasra.

Amint kiértek a várfal nagy kapuján, egyszerre színesen, zajosan nyilt
ki előttük a világ. A Burg kapuja előtt, az utak mentén, vásárlók tömege
ostromolta Bécs híres kofáit, akik teli torokból kiabálták: – Lemoni
grossi, Bamarandschen siassi, Haring frischi.

A külváros lakói felkeltek már, alkudtak, nevettek, tréfáltak,
haragudtak: tarka összevisszaságban, és megbeszélték százszor is, hogy
hatvan szilva egy krajcár és csak harminc őszibarackot adnak két
krajcárért.

Lábnyi magas porban vagy tizenöt, húsz fiáker várt utasokra, itt könnyen
hozzájuk lehetett jutni a várkapun innen is, túlról is és nem kellett
járműért szaladni sem a Michaelplatzra, sem a Laimgrubéra.

Franciska meg szeretett volna állni egy pillanatra, hogy körülnézzen egy
kissé, de a kocsi sietett tovább. A herceg kedvetlen lett a zajban,
elbágyasztotta a por, és a Glaci fái, zöld, őszi pázsitja sem üdítették
fel a kora reggel szokatlan órájában. A herceg nem szerette a nappalt,
szép számára csak az éjszaka volt, természetes fény csak a gyertyák
fénye és a napvilág fölösleges luxus, melynek éles, vad sugarai elől
erőszakkal hunyódnak le az előkelő szemek.

A külváros csúnya, a külváros piszkos, a herceg szája széle idegesen
remegett, itt azok laknak, akik csak arra jók legfeljebb, hogy
eltapossa, de biztos távolból, közel nem érve hozzájuk.

Végre a Schönbrunnba vezető útra gördült a kocsi, a herceg nagyot
sóhajtott, bágyadt mosolya gúnyossá élesült és kissé előrehajolva
Franciska arcába nézett:

– Nem is kíváncsi kisasszony arra, hogy hová megyünk?

Franciska nyugodtan kiállta a vizsgálódó pillantást:

– Mindenesetre érdekel, ha hercegséged közli velem, de ha nem mondja meg
előre, úgy majd megtudom, ha odaérünk.

– Olyan nagyon bízik bennem?

– Mint az atyámban, – felelte ártatlan, szép hittel Franciska.

– Ah! – szisszent fel a herceg, ezt először hallota életében, még saját
leánya is úgy bízott benne csak, mint egy gavallérban, mint egy
nagyeszű, nálánál idősebb férfiban, de mint egy atyában?… Ez a fiatal
teremtés valóban éles fegyverekkel védi magát a szerelmi támadásnak még
a lehetősége elől is.

– Kisasszony, – szólalt meg ismét Metternich, – kegyednek tisztába kell
jönnie jövőjével, még sok mindent kell megbeszélnünk, mielőtt
Schönbrunnba érünk.

– Schönbrunnba?

– Schönbrunnba, kisasszony.

– Schönbrunnba, ahol Mária Lujza és…

– Igen, kisasszony, oda viszem kegyedet, ahol Mária Lujza, felséges
császárunk leánya él a kis fiával.

– A kis Napoleon, – suttogta Franciska.

– Téved kisasszony, a herceg neve Ferenc és ő a császár unokája; Franzl,
úgy szólítja őt felséges nagyapja.

Franciska bocsánatkérő könyörgéssel szorította keblére a Napoleon-képes
kis medaillont. Nem szabad elárulnia magát, mit szólna a herceg, ha csak
sejtené, hogy szívének minden dobbanása ezé a veszedelmes, nagy, titkos
rajongásé? Nem fogja sejteni soha, elrejti előle nagy gallérja, kis
bársonymellénykéje, be van zárva a lelke legmélyére egyedül, biztos
helyen és még erősebben szorította magához a sima arany ékszert. Ekkor
egyszerre valami belevágott a bőrébe, megsértette fájdalmasan, úgy hogy
ijedten kapta el a kezét a medaillonról. A vörös daru, a Hardenegg
ajándéka tolakodott oda, arról megfeledkezett, észrevétlenül, élesen
csúszott a forró szorítás alá.

A vörös daru a fiatalság, a szerelem madara, és a szőke gróf, aki adta!
Elszállt ábránd, egy perc szeszélye, mely messze tűnt. Most Schönbrunnba
megy, a Napoleon fiának kis kezét tartja majd kezében és beszélhet azzal
a nővel, akit a császár szeretett. Aztán hátha ő, épen ő… És már látta,
amint megszökteti és viszi haza Elba szigetére Napoleonhoz a feleségét
és a gyermekét, ha százszor vérzik is el az önfeláldozásban. Rajongó
lelke régi imádatától vezetve, megtalálta újra az ösvényt, melyen
haladnia kell, minden mást feledve. Nemes, nagy kilátásban nyilt meg
előtte a jövő és ő tiszta szívének odaadásától elvakítva, észre sem
vette, hogy ő, ki az uralkodó iránti szeretetből még alig néhány óra
előtt rajongva szegődött a herceghez, most Metternich ellen is árulásra
készülődik… Hardenegg, Jósika, a cár, Metternich… suhant át hirtelen
lelkén és megborzongott… De nem volt ideje a kellemetlen gondolatot
végiggondolni és örült, mikor Metternich újra hozzája fordult:

– Kisasszony, kegyed nem felel? Mit szól tervemhez? Azt hiszem ott jó
dolga lesz és a cár nem fog kegyedre rátalálni. Mária Lujza Őfelsége
csendes kis udvara körében boldog lesz biztosan; Őfelsége jó és
lágyszívű. Ha elmondom, hogy kegyed elhagyatott, szegény, nincsen
otthona, befogadja tudom, és helyet talál egy szép, okos leány számára
hölgyei között. Nos meg van velem elégedve, Franciska?

– Boldog vagyok és hálás leszek hercegségednek.

– Ami a hálát illeti, Franciska kisasszony, én maradok adósa kegyednek
mindenképen, de ha megtenné kedvemért, csak arra kérem, jegyezze fel
mindennap benyomásait, amit lát és tapasztal, ha az ember olyan érdekes
környezetbe kerül, mint kegyed most, ezt sohasem szabad elmulasztania, –
mondta könnyedén Metternich, mintha nem is ez lenne a legfontosabb és
Franciska egyetlen rendeltetése.

Nem telt bele egy rövid óra és Schönbrunnba ért a kocsi; a fákkal
szegett széles útról, már messziről látszott a nagy francia kastély, úgy
amint Mária Terézia hagyta utódainak örökül, sárga falával, sok zöld
zsalujával. Behajtottak a tágas udvarra, az oszlopos feljáró elé,
beléptek a fehér boltozatos előcsarnokba, honnan széles lépcső vezetett
a császárné lakosztályához.

Egy darabka Franciaország élt elrejtve itt. Mária Lujza francia titkárt
hozott magával, francia hölgyeket, francia szellemet, és Páris utáni
vágyakozást, ruhákban, szavakban és szomorú sóhajokban.

Napoleon hűtlen asszonya epedve gondolt a Tuilériákra, a letűnt pompára,
a francia üzletekre, összetört trónjára. Minden francia volt schönbrunni
otthonában, csak halkan, édesen növekedő szerelme volt osztrák. Neipperg
gróf lassan, biztosan lopta haza Ferenc császár leányának idegenbe
szökött szívét.

Metternich jól rendezte ezt is. Mária Lujza apja parancsára ment
feleségül Napoleonhoz gyermeki megadással, mert a mindenek felett
szeretett lieber, guter Papa úgy akarta, de lágy lénye könnyen
formálódott minden erős kézben és a császár annyira magáévá tette, hogy
követte volna őt Elba szigetére is azonnal.

Azonnal nem engedték, az apai tekintély magához ragadta és aztán az
asszonyismerő kancellár egy férfikezet keresett ki, egy hódításhoz
szokott, szerelmes vágyat ébresztő kezet, hogy formálja hát most már ő
ezt a formálható asszonyi szívet.

Huszonhárom éves volt a franciák ex-császárnéja, üde és fiatal, egy
gyengéd, jó, de ezer gonddal terhelt, majdnem nyárspolgári érzelmű,
figyelmes férj helyett, szerelmes lovagot kapott cserébe, a játékos,
könnyed, suttogó szavú Neipperg grófot. És Mária Lujza már nem siratta
Napoleont, már nem készült Elba szigetére, nem kellett apai parancsnak
eltiltania a levélírástól, mert folyton növekvő szerelme letörölte
könnyeit, Bécshez láncolta édes reményekkel és súlyos drága bilincseket
rakott fehér, könnyed csuklói köré.

Életének franciaországi rövid, szép álmából megtartotta amit lehetett,
ékszereit, ruháit, melyeket Napoleontól kapott, a titkárát,
udvarhölgyeit, kiket Napoleon választott számára, a szépségét, mely a
nagy császár oldalán virágzott ki, Páris fényűző városában. Mikor mint
Napoleon menyasszonya elhagyta Bécset, a császár kedvenc kis kutyáját és
kanári madarát hozatta el neki meglepetésül hazulról, a többit mind ő
adta neki és felesége az ajándékok özönéből igyekezett megőrizni minél
többet, csak épen azt akarta elfeledni, aki elhalmozta gazdagsággal és
kincsekkel, aki életre ébresztette asszonyi lényének minden báját, s az
igénytelen kis osztrák hercegnőből császárnét teremtett a világ számára.

Mikor a Napoleon udvarának fényes libériáját viselő inas ajtót tárt a
kancellárnak és Franciskának, Mária Lujza még ágyban volt. Csak tíz óra
felé kelt fel és tizenegykor együtt dejeunézett kis udvarával.

– Jelentse ittlétemet Montebello hercegnőnek – mondta Metternich az
inasnak.

A lakáj távozott és Franciska bámulva nézett szét a teremben, melynek
bútorait még Mária Terézia válogatta össze és ahol Napoleon is lakott
egyszer, rövid ideig, mint hódító.

– Mire gondol, Franciska kisasszony? – kérdezte Metternich. – Vagy talán
fél? Nem kell semmitől sem tartania. Montebello hercegnő Mária Lujza
Őfelségének első udvarhölgye, igen kedves, finom asszony, francia, itt
egyelőre minden francia. Egyelőre – ismételte nyomatékkal. – De azért ne
értsen félre, én nagyon szeretem a franciákat, soká éltem Párisban.
Kissé könnyelmű emberek, túlzásra hajlók! Higyje el, Napoleont is egy
történelmi túlzásnak lehetne nevezni egyszerűen és röviden.

A szomszéd terembe nyíló ajtó kitárult és egy őszülő, finom hölgy állt a
küszöbön, még hallhatta Metternich utolsó szavait, mert gúnyos, kissé
megvető mosollyal nézett a hercegre.

– Jó reggelt grófné – köszönt a kancellár meghajolva.

– Jó reggelt – felelte ridegen Montesquiou grófné, a kis Napoleon Ferenc
nevelőnője. – Montebello hercegnő a császárné Őfelségénél van, azonnal
értesítik hercegséged ittlétéről.

– Köszönöm grófné és addig is engedje meg, hogy bemutassam ezt a fiatal
hölgyet. Boldog vagyok, hogy Müller Franciska kisasszonyt én kísérhettem
el Őfelségének udvarába.

Franciska mélyen meghajolt a grófné előtt, az őszhajú hölgy kegyesen
bólintott és Metternich újra megszólalt:

– Azt is engedje meg grófné, hogy a kis herceg hogyléte iránt
érdeklődjem.

A grófné kiegyenesedett, finom feje köré magasztos szenvedés font
glóriát, egy szomorú országé, egy összetört tróné volt szívének minden
hűsége, gyengédsége, jósága, meg egy kis szőke gyermeké, Napoleon fiáé.
A császár bízta gondjaira még akkor, mikor mint a világ ura, hódító
boldogsággal köszöntötte születését. Milyen gyönyörű márciusi reggel
volt az, száz ágyúlövéstől zengett az ujjongó Páris és Napoleon először
tartotta karjában a római királyt, az egyetlen gyermeket, aki már
királynak született. Aztán visszatette a Montesquiou grófné ölébe. A
hűséges karok szent fogadásban fonódtak a kis Napoleon köré, ott, ahol a
fényben, a kábító öröm mámorában, mérhetetlen hatalom szimbóluma volt az
a nyöszörgő emberbimbó, de a grófné most sem hagyná el kicsi kedvencét,
mikor az osztrák császár birodalmában egy letűnt nagyság utolsó emlékét
őrzi szőkén viruló gyermeksége; neki ma is az, aki volt, egyetlen urának
egyetlen fia, a repülésre teremtett sasfiók.

Megvédi ő kis kedvencét mindenki ellen, ha kell. Élénk pírral hervadó
arcán lépett közelebb Metternichhez és hidegen, gőgösen válaszolt:

– Ha hercegséged a római király őfelsége iránt érdeklődik, úgy
megnyugtathatom, őfelsége egészséges és a szomszéd teremben tartózkodik,
ahol felséges édesanyja születésnapjára festi le őt Isabey.

A hatalmas kancellár mosolygott és mintha észre sem venné a grófné
haragját, nyugodtan mondta:

– Grófné, én nagyon szeretném meglátogatni a kis herceget, Franciska
kisasszony is bizonyára boldog lenne, ha minél előbb láthatná Ferenc
császár Őfelségének unokáját.

– A Napoleon fiát – suttogta Franciska és összekulcsolva kezét könyörgő
pillantással leste a választ.

A grófné hosszan nézte a fiatal leányt, ő meghallotta csendes szavait és
ragyogó tekintetében szövetséges hűség fénylett feléje. Ki lehet? Honnan
jött? Miért jött? A grófné szíve várakozó izgalomban dobbant meg és a
rendesnél is nagyobb méltósággal válaszolt Metternichnek:

– A római király őfelsége bizonyára örülni fog a látogatásnak, mihelyt
Isabey távozott, hozzá vezetem hercegségedet.

Igy harcoltak mindig, minél haragosabban ismételte a grófné: a Napoleon
fia, őfelsége a római király, annál határozottabban válaszolta
Metternich: Ferenc császár unokája, őfensége a kis herceg.

A grófné elhagyta a termet, de az ajtóból mégegyszer visszanézett,
Franciskát nézte, látni akarta, hogy nem változik-e meg arckifejezése,
nem vált-e egyetértő pillantást a gyűlölt Metternichhel? Vigyáznia
kellett minden szóra, minden mosolyra, mert a kancellár sohasem jött
hiába Schönbrunnba, minden látogatásával kincseket vitt el magával,
ellopott valamit abból, ami nagy császárja emlékét őrizte, ami
láthatatlan koronaként ragyogott a kis Napoleon fürtös fején. A grófné
látott hazudni a Franciskáéhoz hasonló tiszta, ártatlan tekintetet,
hiszen a császár szőke felesége is áruló már, kacagó szeme nem néz a
multba, a mától kér csak új örömöket. Gyászfátyolt a császárért a grófné
viselt egyedül, a többiek körülötte élénk, virágzó színek között akartak
mindent feledni, ami volt és remélni, ami lesz, Napoleon nincs többé,
halott nagysága semmit sem adhat már, éljen hát az, kinek hatalmában
meghúzódhatnak a ledőlt trón száműzöttjei.

A rombadőlt birodalom első menekültje, az ifjú Mária Lujza, kacagva
emelkedett fel csipkés párnái között, mikor jelentették neki, hogy
Metternich herceg sürgős ügyben beszélni szeretne vele.

– Vajjon mit akar a herceg? – kérdezte kíváncsian Montebello
hercegnőtől.

– Nem tudom – felelte az udvarhölgy.

– Mondja meg neki, hogy…

Az ex-császárné hirtelen elhallgatott, fejét hátrahajtotta rózsaszínű
szalagokkal átfont párnájára és halk nevetéssel jegyezte meg:

– Kár, hogy így nem fogadhatom.

Mária Lujza tudta miért sajnálja; virágzó, telt fiatalságának a habos
ágy volt a legjobb keret. Amint rózsaszínű selyem hálóköntöséből
kibontakozó fehér karját szőke feje alá tette, élőképe volt Napoleon
kijelentésének, mely szájról-szájra járt nászéjszakája után:

– A legbájosabb asszony a világon, jó, naiv és üde, mint egy rózsa.

Pedig mi volt ő akkor mostanhoz képest? Napoleon hiúsága számára a
meghódított osztrák főhercegnő, egyébként egy igénytelen kis leány.
Hirtelen kifejlődött, széles kebléhez még nem teltek hozzá vörös,
vékony, gyermekes karjai, szétálló fogait még nem takarta el tudatosan
pirosra érett szája, az a lecsüngő alsóajkú Habsburg-száj, amely akkor
csak gyámoltalan volt, most érzékivé tüzesedett vágytól piroslott.
Himlőhelyes, vörös foltos arcocskáját még nem simította el a
szépségápolás művészete és halvány, élettelen kék szemét még nem
töltötte be a diadalmas asszony biztos kacérsága.

Mária Lujza nő volt, igazi nő, asszony, a szó legszorosabb értelmében,
odaadó, simulékony, gondtalan, gyerekes együgyűségében engedékeny,
férfiszóra hajló. Hihetetlenül apró, gödrös kezecskéjével tudott
zongorázni elég jól, tudott festeni csinosan, tudott simogatni felületes
gyengédséggel, de semmit sem tudott megfogni igazán, a legapróbb tárgy
is mintha kicsúsznék ujjai közül, mintha mindjárt elejtené.

Hogy gyűlölte Montesquiou grófnő úrnőjének puha kezét, ha valamihez
hozzányúlt, mindig sikoltva szerette volna kiáltani:

– Jaj, eltöri!

És Napoleon a szívét, meg egyetlen fiának sorsát tette le ezekbe a
kezekbe. Szegény Napoleon!

– Mit mondjunk Metternichnek felség? – kérdezte Montebello hercegnő.

Mária Lujza a rózsaszín ágyban tágra nyitotta kék szemét:

– Vajjon mit akarhat ilyen korán? – ismételte kíváncsian.

– Ha felséged tudni kívánja, kegyeskedjék felkelni és értesül róla
hamarosan, – jegyezte meg hatalmas udvarhölgye, akit barátnőjének
tekintett a franciák ex-császárnéja, de aki inkább külön testben élő
akarata volt.

– Egy óráig legalább eltart, míg felöltözöm, az oly hosszú idő. – Mária
Lujza még mélyebben simult párnái közé, de aztán hirtelen felült:

– Azonnal fogadom a herceget, pongyolát veszek és a kis szalonban
beszélek vele, – mondta vidáman.

Mária Lujza számára már nem élt semmiféle etikett, az itthonit
elfeledte, a franciával nem törődött, megkérte a lieber Papat, mikor
hazajött, hogy „en particulière“ szeretne élni, mint egy gazdag,
független nő, akinek senki sem parancsol, csak mindennap változó
gyermekes szeszélye, asszonyos makacssága, sok múló vágya.

Hirtelen ledobta takaróját és selyem papucsába csúsztatta pici lábát.
Párisból hozta még az arannyal himzett két apró remekművet és onnan
hozta a pongyolának nevezett, vagyont érő csipkeálmot is, melyet a
komorna sietve borított felséges úrnője vállaira.

Milyen csinos, gondolta Metternich, mikor bevezették a kis szalonba,
melynek egyik aranyos karosszékéből, a Mária Lujza bodros feje
mosolygott feléje. Valahányszor látta ezt a porcellánszerű szőke
asszonyt, mindig a kis Marie Lujz’ jutott eszébe, akit még Bécsben is
csúnyának találtak, alig négy és fél éve és aki hálás szavakkal köszönte
meg mindenekfelett kegyes, jó atyjának, ha Ferenc császár Őfelsége
egy-egy ruháravalóval megajándékozta.

– Nos, herceg, mi újság? – kérdezte a csipkeerdő mélyéből egy kíváncsi
hang, amint egyedül maradtak.

– Nagy kéréssel jöttem felségedhez – mondta meghajolva a kancellár.

– Örvendek, ha teljesíthetem – felelte könnyed bájjal Mária Lujza.
Nagyon tisztelte Metternichet; a lieber Papa megmagyarázta, hogy
elsősorban az ő bölcs tapintatának köszönhető szabadulása Napoleon
karmaiból és mint engedelmes, hálás leány, föltétlenül hitt mindig
abban, amit a lieber Papa parancsolt, vagy mondott neki.

A kancellár finoman, szellemesen adta elő Franciska történetét, a
császár daruvadászatával kezdte, a cár küldetésével folytatta, Franciska
elhagyatottságának szomorú rajzával adott az egésznek érzelmes, szép
színezetet, és azzal fejezte be tarka meséjét, hogy ezt az értékes,
különös leánykincset másra nem bízhatja, csak Mária Lujza felséges
tapintatára és nincs hely számára sehol a világon, csak a schönbrunni
udvar csendjében.

– Végül pedig, – jegyezte meg hódoló tisztelettel, – minden, amit
elmondtam titok, mély titok, nem tudja senki és nem is szabad megtudnia
senkinek.

– Titok? – kérdezte érdeklődve a felséges asszony.

– Hogyne felség, – felelte a kancellár – ha a cár rátalálna, az vesztét
okozná szegénynek és nagy baj lenne mindnyájunkra nézve.

– Nagy baj?

– De milyen nagy, felség.

– És én mit csináljak vele, mit gondol, kedves herceg?

– Én tudom, hogy felségednek nincsenek előítéletei, – hízelgett ügyesen
a kancellár – a leány igaz, nem magas születésű, de Felséged nemes lelke
ilyesmivel nem törődik, majd akad számára hely a legbájosabb,
legfinomabb fejedelmi udvar körében. Nagyon csinos a kicsike.

– Csinos? Szeretném látni. Mikor hozza el?

– Már itt van és ha felséged óhajtja, azonnal bemutathatom,

– Kérem hívja gyorsan, látni akarom. Milyen a haja, a szeme? Hát a
ruhája? Oh be érdekes!

Mária Lujza szinte tapsolt örömében, ez egyszer végre változatosság,
ujság volt egyhangú életében.

– Nagyon szép? – kérdezte még egyszer, mikor Metternich már távozóban
volt.

– Szép, felség.

– Szebb mint én, bizonyosan szebb?

– Az lehetetlen, felség.

– Tudom, hogy azt csak úgy mondja. – Mária Lujza nagyot sóhajtott. – Nem
is hiszi, én mennyire nem vagyok megelégedve magammal, mindig azt
hiszem, hogy mások szebbek.

Metternich elcsudálkozott a bizalmas közlésre, a fejedelmi asszony pedig
szomjasan várta a híres nőhódító válaszát.

– Engedje meg, felség, Schönbrunnban nincsenek tükrök? – kérdezte
finoman a kancellár.

Búgva kacagott erre Mária Lujza, aztán kicsit duzzogva tolta még előbbre
vastag alsóajkát:

– Ön mindig hízeleg nekem, herceg. De most menjen, hívja gyorsan kis
védencét.

Nagy, világos szobában, ugyanabban, ahol még Mária Terézia fogadta
kacagányos testőreit, ahonnan Mária Antoinette indult útnak
Franciaországba, ahol II. József búsult ibolyás, pármai asszonya után,
ahol Napoleon szőtte a wagrami csata tervét, ezen a reggelen egy
huszárruhás apró gyermek állt és a napsugárkévében ott ragyogott mellén
a becsületrend csillaga.

Franciska előtte térdelt a földön és egy játékszert tartott kezében.
Csak néhány napja kapta a kis Napoleon a színes fából faragott
regimentet, amely mozgatható faollóra volt elhelyezve, úgy, hogy a
különböző ujjnyomásokat követve, parancsszóra helyezkedtek a lovasok a
legkülönbözőbb állásokba.

– Vigyázz! – kiáltotta a fiúcska, kivonva apró kardját.

Mint egy hadvezér állt, gyerekesen feszes tartásban és vékony hangján
csengőn kiáltotta a vezényszavakat, míg Franciska boldog kábulatban
dirigálta két ujjával a katonai parádét.

Őfelsége a római király meg volt elégedve, végre türelmes játszótársa
akadt, Montesquiou grófné megsimogatta égő arcát és meleg pillantása
gyengéden kutatta a Franciska mosolyát. Olyan őszintének látszik, vajjon
igazán nem hazudik?

– Mademoiselle lejön velünk a kertbe? – kérdezte kedvesen.

Franciska szeme fénylett, a lelkét adta válaszul, a szó már alig kellett
és semmit sem jelentett, amint halkan, elfogultan dadogta:

– Köszönöm grófné… boldog vagyok… olyan boldog…

A kertbe nyíló nagy ablakok tárva-nyitva voltak és beáradt a haldokló
október minden szépsége. Szemben a hegytetőn a Mária Terézia híres
gloriettje fürdött a napsugárban, a hegy lábánál a szökőkútból magasra
szökellő vízkévék a szivárvány minden színében tündököltek, a nyírott
fák között fehér testű görög istenek örültek utoljára a nyárnak, a
virágágyakban reménykedve emelték fel fejüket a késői virágok, az utak
kavicsán aranyos levelek röpködtek és várták a hímzett ruhás kis fiú
tavaszi lépteit.

A grófné kézen fogta Napoleon Ferenc Károly Józsefet és intett
Franciskának:

– Gyerünk, Mademoiselle.

De akkor Metternich jelent meg az ajtóban és véget vetett a reggel
napos, önfeledt pillanatának.

– Franciska kisasszony, a felség látni óhajtja kegyedet.

Franciskának mennie kellett, egy utolsó pillantást vetett az imádott,
szőke gyerekfejre, most dől el majd, hogy utoljára látja-e, vagy soká,
mindennap, minden órán.

Oh be széppé is tette az izgalom, forró reménység égett tágra nyilt
szemében, mikor ott állt Mária Lujza előtt a kis szalonban.

– Jöjjön közelebb, Mademoiselle – szólott őfelsége kegyesen.

Franciska közelebb lépett és a szőke, fehér csipkehalmaz élénken mozdult
meg a karosszék mélyén. Mária Lujza is fiatal volt, kortársa állt
előtte, egy szép leány, barna selyem ruhában, vörös mellénykében,
aranyos hajjal. Egy szép, magas, könnyed mozgású leány, akinek nyugtalan
ajkai remegtek az izgalomtól.

– Csinos, nem, nagyon szép – bólintott Napoleon hitvese. – Tud
zongorázni? – kérdezte aztán hirtelenül.

– Tudok, felség.

– És rajzolni?

– Azt is egy keveset.

– A ruháját hol csináltatta? Szép! Nekem nincs egyetlen ilyen barna
ruhám sem. Nem is volt. Pesten varrták?

– Magam varrtam, felség.

– Nekem is varrna egy ilyen ruhát?

– Ha felséged parancsolja.

– Oh nagyon szeretném, én a világ összes szép ruháit szeretném.

– Az én ruháim oly egyszerűek felséged ruháihoz képest – mosolygott
Franciska.

– Oh az nem baj, mert nagyon jól illik kegyednek, Mademoiselle. Vajjon
nekem is illenék?

– Bizonyára, felség.

Metternich az ajtóban állt, mintha ott sem lenne, de szeme vizsgálódva
járt egyiktől a másikig. Világos, hogy Mária Lujzának tetszik Franciska,
a barátnőt keresi benne, fiatal pajtást a sok komoly nő után, akik
körülvették eddig. Senkije sem volt neki, testvéreitől, régi barátnőitől
elidegenedett, fényes ruhái, pompás megjelenése még szelid
mostohaanyját, Ludovika császárnét is eltávolították kis Lujzerljétől.
Az ifjú főhercegnők irigykedve nézték és bizalmas szavukkal részleteket
kutattak különös házasságából, tudni akarták mindenképen, milyen volt a
gonosz zsarnok a gyengéd órák szerelmes perceiben.

Metternich győzött tehát, ha Franciska itt marad Mária Lujza közelében,
végre megnyílnak számára a schönbrunni udvar titkai is. Ezzel a kis
francia fészekkel szemben eddig tehetetlen volt a jól szervezett
Geheimpolizei, most végre bejuttatott ügyesen egy biztos, finom kémet,
az ő aranyhajú, engedelmes Franciskáját.

Ezt is a cárnak köszönheti, a cárnak, akit legyőzött megint egészen és
diadalmas mosoly villant meg gúnyos ajkai körül, amint mélyen
meghajolva, hódolatal mondta:

– Felséged engedelmével most távozom, Franciska kisasszonyt felséged
gondjaira bízom, vigasztalja meg őt mindent bearanyozó jóságával.

– Gondoskodni fogunk róla, herceg – felelte kegyesen Mária Lujza.




XIII. FEJEZET.  Elszálltak a darvak.

Beállt a csúnya őszi idő, már napok óta szünetlenül esett és zajosak
lettek a kávéházak, néptelenek az utcák. Fini néni kandallójában nagy
fahasábok égtek meleg fénnyel, várva Franciskát. Hardenegg alig tudta
már féken tartani türelmetlenségét. Hiába magyarázta magának, míg az
esőt és sarat nézte, hogy ebben az időben soká tart az út Budáról
Bécsbe, nehezen jut előre Franciska, vágyakozása újra meg újra kiűzte a
város kapuja elé és elment messze-messze a széles úton arra, amerről
szerelmét várta.

November volt, a darvak rég elszálltak, érre kellett gondolnia
Hardeneggnek szünetlenül. A kedves madarak útmutató, segítő társai,
elvezették Franciskához, de már nem kísérhetik hozzá aranyhajú
boldogságát.

Egy estefelé, mikor gyújtogatni kezdték az olajlámpákat a szűk utcákban
és már két hét telt el azóta, hogy Budára küldött Franciskáért,
kopogtatás verte fel ábrándjaiból. Hardeneggnek minden apró nesz ígéret
volt az idegölő csendben és türelmetlen örömmel szólt:

– Szabad!

Hírnöke lépett be a szobába kimerülten, egyedül. A hű legény sejtette,
hogy fájdalmat fog okozni gazdájának és zavartan forgatta ujjai között a
visszahozott levelet.

Hardenegg szeme az érintetlen piros pecsétre tapadt és izgatottan,
halkan tudakolta:

– Mi történt?

Forró reményeinek halálos ítéletét hallotta meg néhány szóban.

– A kisasszony eltűnt hazulról, senki sem tudja hová lett.

– Kivel beszéltél? – kérdezte a gróf.

– Oh, uram, nem beszéltem én senkivel, első nap be se bocsájtottak,
másnap is hiába csengettem, harmadnap az ablakot is megkocogtattam, de
az egész ház mintha kihalt volna. Kérdezősködtem a kocsmában és ott
megtudtam, hogy egy öreg szolgáló kora reggel eljár vásárolni, meglestem
hát és szépen, udvariasan megkérdeztem, hogy nem adná-e át levelemet
Franciska kisasszonynak? Az öreg asszony nem is felelt, haragosan nézett
rám, aztán becsukta az orrom előtt a nagy kaput. Egy hétig jártam oda,
rángattam a csöngőt, ráztam a kilincset, míg aztán egy reggel a
kémlelő-nyíláson át az öreg, haragos asszonyság kikiáltotta:

– Minek csönget itt örökké, hogy belebolondul az ember? Senkit sem
engedünk be. – Aztán becsapta a kis rézajtócskát. Erre én teljes erőmből
dörömböltem és ordítottam, hogy egy levelet kell átadnom Müller
Franciska kisasszonynak. Végre még egyszer megnyilt a kémlelő és az öreg
asszony nagyon dühösen rikácsolta: – A kisasszony elment hazulról és
senki sem tudja hová lett. Takarodjék. – Egyebet nem mondott, hiába
kértem, csöngettem, kopogtam. Azért, uram, vissza kellett hoznom a
levelet.

– Add ide – szólalt meg Hardenegg és halkan tette hozzá: – Menj, menj,
hagyj magamra.

Hardenegg Rudolf mereven, mozdulatlanul állt egy ideig a szoba közepén,
kezében tartva a levelet. Aztán lassan, mintha idegen hatalom küldené
bele az életet, néhányszor bólintott fejével és csendesen ismételte: –
Elment… eltűnt… eltűnt… Mély lélekzetet vett, fáradt, kétségbeesett
kifejezés fátyolozta be tekintetét és csendesen az ablakhoz lépett.

Az eső szakadt, ég, föld és a leomló víztömeg szürkén egybeolvadt,
időnként pedig belekapott a szél a szürkeségbe, nekicsapta az esőt a
házaknak, hogy patakokban ömlött végig az ablaküvegen.

A Mehlmarkton lakott Hardenegg és a szemben levő nagy kávéház világos
ablakait nézte, odaát kávét, teát, csokoládét, chaudeaut, likőrt ittak
az emberek, újságot olvastak, billiárdoztak, sakkoztak, beszéltek és
nevettek, míg az ő kéményében panaszosan sivított az őszi szél.

Most el kell mennie, megmondani Fini néninek, hogy Franciska nem jön.
Nem jön. Hova lett? Ki lopta el tőle? Ki tud hírt mondani felőle, hogy
visszahozza, visszahívja, mert az ő nagy szerelmének egyedül van joga
hozzá a kerek világon.

Hol van már a régi szép őszi este, mikor először és utoljára látta őt,
akit örökre szeret?

Egyszerre a vörös daru emlékét kereste a szürke égen, látta feltűnni a
nádasból s aztán elszállni a messzeségbe. Vajjon merre jár most, kit
csalogat, kit ámít, kinek szívében ébreszti fel az elérhetetlen álmokat?

A vörös daru és Franciska… hűtelen, gonosz mind a kettő…

Nem, nem, megkeresem és megtalálom, dobbant meg a szíve, ígéret,
fogadás, reménység volt egyben. Nyomról-nyomra kell mennie, míg meglátja
újra arany haját. Mert valami álnokság van a dologban az bizonyos,
Franciska nem önként ment, elrabolták, vesztébe csalták és neki tudnia
kell, hogy megkapta-e szerelmének szép biztatását, szent ígéretét, a
vörös darut?

Magárakapta köpenyét, lerohant a lépcsőn, nem várt lovára, nem várt
kocsijára, a csendes Hardenegg megváltozott, első és utolsó nagy
szenvedélye tombolt lelkében és űzte útján feltartózhatatlan vágyakkal.
Az olajlámpa pislogva égett a ház előtt és ő nekivágott a régi utcák
labirintusának.

Olyan volt Bécsnek a belvárosa, mint egy zegzugos öreg ház, melynek
azonban minden sötét folyosója, legapróbb benyilója is tele volt dallal,
vidámsággal. Muzsikaszó hangzott a szürke házakból, a vendéglőkből. A
kapualjakba, az ereszek alá, hárfások és verklisek húzódtak meg a
szakadó esőben és kitartással gyötörték hangszereiket. Nem volt a
világon még egy olyan zenés város, mint az öreg Bécs a Duna partján.

Az üzletek fényes, kivilágított ablakait csapkodta a zápor, de
vásárlóközönség volt azért mindenikben elég. Esernyős tömeg hullámzott a
Grabenen és Hardenegg alig tudott magának utat törni a hölgyek között,
akik bámulva álltak egy divatkereskedés előtt, mert a „zur schönen
Wienerin“ büszke tulajdonosa a kirakatában álló életnagyságú viaszbabára
az orosz cárnénak készült legújabb estélyi ruhát adta rá. A viaszbaba
újdonság volt Bécsben, a cárné ruhája is, nem csuda hát, ha sokan
nézték.

Hardenegg szaladt tovább, beleütközött az emberekbe, elrohant a tarka
ernyőik alól utána kacsintó híres, szép bécsi leányok mellett és nagyot
lélekzett, mikor a Schottentorhoz ért és azon át ki a szabadba.

Bécs belvárosa világosan, zajosan élt a nagy falak között, de a kapukon
túl, a Glacin át már csendes utak szaladtak a külvárosokba.

Az Alser-Vorstadtba sietett Hardenegg, az Alsergassen végig, a nagy
gyalogsági laktanyához.

Háromemeletes, hatalmas, viharverte épület volt az Alser-kaszárnya, a
legragyogóbb gyalogos katonák szállása. A Colloredo Jeromos gyalogezred
híres volt a hadseregben. Gróf Colloredo a legkitünőbb tábornok, báró
Rácsey a legbrilliánsabb ezredes, a tisztikar a legszebb, legcsinosabban
felkészült tisztikar.

Báró Jósika Miklós lakása iránt érdeklődött Rudolf gróf, mikor belépett
a kaszárnya nagy, négyszögletű udvarára.

Mindenki ismerte az ezred legfiatalabb kapitányát, három szobája volt a
kaszárnyában és bennük örökösen zajos élet.

Hatan voltak együtt most is a jó barátok. Az előszobában a
privatdienerek épen vacsoráért készültek menni a szemben lévő
vendéglőbe, a nagy szobában két fiatal főhadnagy volt vívásban
elmerülve, a szép Bethlen János Kuntze hadnaggyal egy nagy, hegyes,
vörös papirosból készült, fehérbojtos sapkán foltozgatott, amelyet annak
a fejébe nyomtak, aki valami régi élcet mesélt el újra. Sokszor volt rá
szükség, elhasználódott a furcsa jószág. Lindner György és Jósika
Miklós, a két kapitány, muzsikált, Lindner György gitározott, a kis báró
fuvolázott és a többiek daloltak hozzá.

Ebbe a vidám társaságba lépett egyszerre nehéz bánatával Hardenegg.

– Hardenegg! – kiáltotta meglepetten Jósika.

A gróf feszes huszárruhájában izgatottan, hidegen köszönt. Jósika szürke
házi spenzerjében könnyedén mozgott és kedves közvetlenséggel rázta meg
kezét.

A császár előszobájából ismerték egymást, kamarások voltak mind a ketten
és már sokat unatkoztak együtt, a gróf merev méltósággal, Jósika
panaszok és sűrű ásítások között.

– Hardenegg Rudolf gróf – szólott társainak a kis kapitány, a fiúk
meghajoltak és Jósika vidáman folytatta: – Velünk maradsz, úgy-e? Együtt
vacsorázunk itt, nálam, aztán téged is elviszünk a bálba. A rokkantak
tanyájának parancsnoka rendezi, Csórics ezredes, tudod, mennünk kell,
parancs, de azért nem unalmas, hidd el, mert a kisasszonykák
egyáltalában nem rokkantak és utána még egy jót mulatunk kárpótlásul a
Lothringer-sörházban. Kedves, hogy eljöttél Hardenegg…

– Jósika, kérlek, négyszemközt szeretnék beszélni veled – szólalt meg
végre a gróf és elkínzott arca megdöbbentette a vidám kompániát.

– Az Istenért, mi történt? – kérdezte ijedten a kis kapitány és
egyszerre mintha villám sujtotta volna, eszébe jutott Franciska. Vajjon
azért jött Hardenegg? Különös volna, ha még gondolna rá, hisz ő már
régen elfeledte és csak most érezte újra a lelkiismereti furdalást, most
lepte meg annak tudata, hogy alapjában véve nem egészen lovagiasan járt
el a gróffal szemben.

– Parancsolj – mondta hirtelen elkomolyodva Jósika és kinyitotta a
szomszéd szoba ajtaját.

Kis szoba volt, hideg, egyszerű, katonás, vándoréletet folytató
gazdájához illő. Az asztalon kard, csákó, a Magyar Kurir és a Wiener
Zeitung egy-egy száma, a székeken ruhadarabok és mindenfelé sok könyv,
tarka összevisszaságban. Rousseau, Voltaire, Diderot, Lafontaine, madame
Staël munkái, Mlle Scuderi, Anna Radcliff regényeivel voltak kénytelenek
megférni a kis szobában és Kleisttel, Herderrel, Goethével, Schillerrel,
Kotzebueval kellett barátkozniok Jósika emlékezetében, úgy, amint az
Armbruster-féle kölcsönkönyvtárból épen megkapta őket.

Jósika helyet akart csinálni Hardeneggnek a bőrpamlagon, de a gróf
megfogta kezét:

– Hadd el, kérlek. Úgy sem maradhatok sokáig, csak egy kérdésemre felelj
őszintén, az életemről, a boldogságomról van szó, Jósika. Mondd, nem
tudod hova lett Müller Franciska?

A bárónak egyszerre eszébe jutott a pesti királyi palota lépcsőháza,
ahol először említette Hardenegg ezt a nevet, akkor nem hitte volna,
hogy ilyen sokat, komolyat jelent neki az az óbudai karcsú leány. Ha
tudta volna?

– Nézd, Hardenegg…

– Tudod, vagy nem tudod? – sürgette türelmetlenül a gróf.

– Nem tudom – felelte Jósika.

– Elvitted neki a vörös darut?

– El.

– És mégis elhagyott! Mondd, mit szólt, mikor átadtad neki?

Ha egy csendes, egykedvű ember elveszti rendes hidegségét, nyugtalansága
fájdalmas erővel tud hatni mindenkire és szenvedélyessége olyan ijesztőn
tör elő, mintha láthatatlan vulkánból hirtelen ömlenék a tűzpatak.
Jósika szégyelte magát. Akárhogy is történt, végre is el akart venni
valamit, ami Hardeneggnek kincs volt, neki csak játékszer és ha nem is
lopta el tőle Franciskát, de ellopatta mással, kifosztotta ennek a
szegény fiúnak a szívét egészen. Mit mondjon neki, hogy magyarázza meg a
dolgot, de nem úgy, hogy magát védje, hanem úgy, hogy őt vigasztalja
meg?

– Hallgass rám, Hardenegg – kezdte félelemmel, gyengédséggel keresve a
szavakat. – Én nem tudtam, hogy te szereted őt és Franciska nem
szeretett téged, azt láttam, biztos, hogy nem, hidd el nekem. Mikor
átadtam neki az ajándékodat, megkérdezte, hogy meddig maradsz Bécsben?
Erre persze nem tudtam választ adni, és ő keserűen fakadt ki, hogy
várnia kell, megint csak várni, biztosan hiába várni.

– Nem bízott bennem, nem hitt nekem – szólott halkan Hardenegg.

– Olyan türelmetlennek látszott, – folytatta Jósika – a szeme könnyes
volt és úgy mondta el nekem, hogy elvágyik hazulról, el a nagyvilágba,
élni szeretne, de apja bezárva tartja. Igen sajnáltam őt, mikor pedig
még szomorúbb lett, akkor meg szerettem volna vigasztalni és
megkérdeztem, nem jönne-e el velem az országházában rendezett nagy bálra
másnap?

– És ő? – vágott szavába türelmetlenül Hardenegg.

– És ő eljött – felelte Jósika.

– Megszökött hazulról?

– Meg, én érte mentem kocsival, Franciska egy nagy dobozban magával
hozta báli ruháját, egy utazótáskában a szükséges holmiját és
alkonyatkor eljött velem.

Hardenegg közelebb lépett Jósikához:

– Te!…

– Kérlek, hallgass végig nyugodtan – kérte a kis kapitány és
kétségbeesetten markolt bele néhányszor sűrű, barna hajába, mintha
segítséget kérne emlékezőtehetségétől, hogy gyengéd formában diktálja
neki a szomorú történetet. – Én Pfistererékhez vittem Franciskát és
esküszöm neked, tisztelettel bántam vele, mintha hugom volna. Istenem,
lehet is vele máskép bánni? Pfistereréknél vacsorált és felöltözött a
bálra. Mikor Ferenc császár tíz óra után eltávozott az országházából,
érte mentem és magammal vittem, mint hugomat, mint Jósika Franciska
bárónőt. Oh be gyönyörű volt, sohasem felejtem el, rózsaszínű, fehér
selyemlevelekkel hímzett ruhát viselt…

– A csudaruhát – emlékezett Hardenegg. – Láttam, utolsó darabját
hímezte, mikor nála voltam.

– Ő volt legszebb a bálban, hidd el.

– Hiszem, Jósika, tudom, hogy ő.

– Táncoltam vele keringőt, boldogan mosolygott, ragyogott az arca, mint
egy kis gyermek, úgy örült. Aztán magyart táncoltunk az orosz cár előtt,
hat pár járta el és a cárnak nagyon tetszett Franciska, megszólította,
azt mondta: – Mademoiselle, kegyed a legszebb – és táncra kérte. Táncolt
vele soká, és hosszan beszélgettek. Franciska szomorú is volt, kacagott
is közben. Én messziről néztem, úgy szerettem és olyan nagyon irígyeltem
a cártól.

Az emlékezés közben újraéledt Jósika szerelme és a képzeletébe
visszavarázsolt Franciska drágább volt az élőnél is. Hardenegg barátra
talált benne, megértő fájdalomra bánata számára és megbékélve leste a
szót a kapitány ajkáról. Ő pedig folytatta vágyó, halk szomorúsággal:

– Már hajnalodott, mikor utólszor táncolt vele a cár. Tánc közben
folyton beszélt hozzá és Franciska lesütött szemmel, piros arccal
hallgatta. Aztán Sándor cár odaintette adjutánsát, Wolkonszky herceget
és elhagyták együtt a termet. Utánuk rohantam, de mire áttörtem a
tömegen, Franciska nyomtalanul eltűnt, a cár maradt ott egyedül.
Pfistererékhez mentem el másnap reggel és ők annyit mondtak, hogy
Franciska hajnalban elment egy utazókocsin, de nem tudták merre, nem
tudták kivel. Hova lett? A cár lopta el, vagy ő szökött meg előlem, ki
tudna erre válaszolni? Én hibás vagyok, belátom, de vétkes nem vagyok.
Nem tudtam, hogy te úgy szereted, mert én is szerettem őt és
elvesztettem én is. Bocsáss meg, Hardenegg. Úgy-e, megbocsájtasz?

– Megbocsátok, de, sajnos, megbocsátani nem annyit jelent, mint
felejteni. – Fásultan, megtörten felelte a gróf. Ekkora bánat láttára
Jósika egészen elszomorodott, de most már egyedül és kizárólag a
Hardenegg nevében. Átölelte a gróf vállát és bátorító meggyőződéssel
biztatta:

– Meg kell találnunk Franciskát. Meglátod, megtaláljuk, és jó lesz még
minden.

– Hagyd el, Jósika, én tudom, hogy elvesztettem őt. Hol keressük? Akár a
cár van a dologban, akár a saját akarata, elszökött előlem, az biztos,
és erőszakkal vissza nem hozhatom. Száz poklon át mennék érte szívesen,
ha idegen hatalom vette volna el tőlem, de ha önként ment, úgy… Isten
veled, jó éjszakát.

Jósika megfogta a gróf feléje nyújtott kezét és szépen kérte:

– Ne menj, maradj velünk, úgy könnyebben tudsz felejteni.

– Engedj, mennem kell, meg kell békülnöm a sorsommal, össze kell szoknom
az emlékeimmel, mert felejteni, hidd el, nem tudok és nem is akarok.
Isten veled, Jósika.

– Isten veled, Hardenegg – a kis kapitány halkan nyitott ajtót a
grófnak, a fiúk kinn némán tértek ki útjából és egy szomorú, megtört
ember hagyta el sötét, viharos estén az Alser-laktanyát.

Hardenegg lassan ballagott vissza a város felé, az eső elállt, a szél
sivítva kapott bele köpenyébe és ő egyedül volt a széles utcán, az egész
kerek világon. Soká bolyongott a bástyán ide-oda céltalanul, körülötte
lámpasorok szőtték tele az éjszakát, egyfelől a belváros, másfelől a
külvárosok felé. A szél szétkergette a felhőket és az ég tele volt
szórva csillagokkal. Bécs zaja lecsendesedett, egy-egy szerelmes pár
suhant el mellette szorosan összebujva, meleg után vágyva űzte őket
egymáshoz az őszi köd. Hardenegg folytatta szomorú, magányos útját. Nem
tudott elmenni Fini nénihez, nem volt még ereje hozzá, sírva borult
volna megértő ölébe. Lábánál a széles híd fehéren ívelte át a sötét
sáncárkot és Hardenegg hosszan nézett le a mélységbe. A Szent István
tornyában tizenegyet ütött az óra és a zengő ütésekre lassan megfordult.
Sötéten állt előtte az öreg dóm, de a város világos fényfoltokkal volt
teleszórva, a kávéházak még ébren voltak és egy-egy palota díszes
emeletén kivilágított ablakok mögött mulattak az emberek. A polgári
házak azonban csendesek voltak és lakóik aludtak már. Az éjjeli őr az
elmult órát kiáltva haladt el Hardenegg mellett. Tizenegy óra!
jelentette a nyugvó polgároknak, hogy álmukban is összekösse őket az
élettel. Bécs alszik, Bécs álmodik! Hol alszik, hol álmodik most
Franciska? Hardenegg szerette volna ismerni szobája ablakát, hogy
feltekintsen rá néha-néha, szerette volna megtalálni erkélyét, hogy
megállhasson alatta, emlékeket idéző, hosszú, őszi éjszakákon.




XIV. FEJEZET.  Reggeli rapport.

Reggel hét órakor íróasztalánál ült Ferenc császár. Sickingen iratait
rendezgette kezeügyébe. Számukra megkezdődöt már a napimunka.

A császárt ilyenkor még halk, áhitatos hangulat töltötte el, a miséről
jött, a Burg-kápolnából, ahol mindazért imádkozott reggelenként, amit
uralkodói szíve fontosnak talált a világon. Könyörgését azzal a régi,
rendes, alázatos kéréssel kezdte, hogy adjon neki az Isten hosszú
életet, birodalmának és népeinek javára, de egy új, keserves sóhaj zárta
be már hetek óta imáját: – Lieber Gott gib, dass der Kongress ein End
hat.

Mert a kongresszus sehogy sem akart véget érni, néhány hétre számítottak
csak, mikor szeptember végén Sándor cár és a porosz király Bécsbe értek,
azóta két hónap telt már el, és a tanácskozások nem haladtak előre,
ellenben a fényűző mulatságok kimerítették az udvar pénztárát. Ötvenezer
forintjába került a vendéglátás mindennap Ferenc császárnak és emellett
a súlyos gond mellett, mely takarékos szívét fellázította, még nyugalmát
is elveszítette. A sok ünneplés, a sok mulatság rosszul illett bele
órákra beosztott életébe.

Szinte félve érdeklődött napi teendői iránt Sickingennél.

– Semmi különös sincs, felség – felelte hű kamarása. – Az orvosok
özvegyeinek institutuma fundusának növelésére rendezett bálon nem kell
Felségednek megjelennie, a bál védnökéül Metternich herceg csak azért
nyerte meg a cár őfelségét, hogy fényt nyerjen a mulatság és
szórakozáshoz jussanak vendégeink.

A császár elgondolkozva bólintott:

– Igen, igen, a herceg úgy találja, hogy folyton mulattatni kell őket,
mert akkor megfeledkeznek a politikáról. Sok hasznát nem láttuk eddig,
higyje el, lieber Graf, olyan nyugodtan szabdalnak meg országokat whist
közben és fosztanak meg uralkodókat trónjuktól egy-egy szép hölgy
szalonjában zeneszó mellett, hogy végig fut a hideg az ember hátán…
Azért lehet, hogy a hercegnek igaza van, neki rendesen igaza van…

Ferenc elhallgatott, néhányszor bólintott, szokatlanul beszédes volt
ezen a reggelen, valóságos közlékenységi roham fogta el és hátradőlve
karosszékében merengve folytatta:

– Hiába, nem szeretem ezt a zajos életet, csendesen, nyugodtan akarom
intézni országaim sorsát, alattvalóim ügyes-bajos dolgait. Én nagyon
egyszerű ember vagyok, higyje el Sickingen, észre sem vett volna a
világ, de Metternich mindenféle jó, ügyes, nagy tettet folytonosan nekem
tulajdonit. Ha Metternich tovább él, mint én, roppant hírnévvel fogok a
históriába bejutni, meglátja, meglátja.

Sickingen hódolattal hallgatta végig a vallomást, de nem igen volt mit
felelnie rá, azért tisztelettel jelentette, hogy a Polizeipräsident,
báró Hager Ferenc már várakozik.

Hager báró a titkosrendőrség kutatásainak újabb eredményeivel jött
minden reggel beszámolni Őfelségéhez. Ez volt a császár számára a
legvidámabb, legérdekesebb szórakozás és a rendes korai óra legkedvesebb
órája napjának. A kormányzás egyetlen biztos módjának a
titkosrendőrséget tartotta Ferenc császár. Mindig óvakodott az erőszakos
rendszabályoktól, melyek megfoszthatták volna uralkodását pátriarkális
jellegétől és megingathatták volna népének atyai jóindulatába vetett
hitét. Szerette az olyan eszközöket, melyek kevés zajjal nagy eredményt
érnek el és gyökerében fojtják el a szabadelvű törekvéseket, az új
politikai szellem minden megnyilatkozását.

A francia forradalomtól való rettegés tette hatalmassá az osztrák
birodalom álarcos őrét, a titkosrendőrséget.

Annak a rettenetes viharnak még emléke is mindig megborzongatta a
császárt. Huszonnégy éves volt akkor, egy éve uralkodott csak, mikor
nagynénjének, Mária Antoinettenek feje lehullott a fűrészporos kosárba
és azóta képzeletében folyton saját felséges rokoni nyakán érezte a
guillotine vasának hideg érintését. Ezért akart olyan határozottan
elnyomni minden felvilágosodást, minden legapróbb szót, mely csak egy
elégedetlen sóhajt is életre kelthetne. Jó volt alattvalóihoz, de hogy
őrködhessék felettük, tudni akart róluk mindent, ismerni akarta
tetteiket, gondolataikat és a Geheimpolizei jelentéseivel szemben
sohasem használta kedvenc mondását: Z’viel wissen macht Kopfweh.

Milyen érdekes, nagyszerű szerephez jutott a rendőrség a kongresszus
alatt. A Bécsben tartózkodó uralkodókról és környezetükről pontos
értesítéseket szerezni, ez volt a parancs. Egész titkos hadsereget
kellett szervezni a császári óhaj teljesítésére, mely finom, láthatatlan
szálakkal szőjje át a szórakozó társadalmat. Mindenkinek felügyelet
alatt kell állnia, mindenkihez közel kell férkőzni valami módon, híreket
kapni róla, grófok, bárók, diplomaták, inasok, szobaleányok, még a
kályhafűtők útján is, mert a papiroskosarak tartalmát, a kandallók
mélyén hamvadó írásokat is átvizsgálták és egyetlen levél sem hagyta el
felbontatlanul Bécs városát.

A kutatás eredménye egy fehér lapra íródott, szépen megszámozva, hogy
báró Hager Ferenc reggelenként rendben, sorban felolvashassa
uralkodójának.

– Na, mi újság, kedves báró? – kérdezte Öfelsége, és a báró megkezdte
beszámolóját:

– Sándor cár kedvese, egy Schwarz nevű szentpétervári kereskedő
felesége, férjével együtt Bécsbe érkezett és az Österreichische Kaiserin
szállóban vettek lakást. A cár néhány nap előtt, mint rendesen,
inkognitóban fel akarta keresni hölgyét, de a járókelők az est
sötétjében is felismerték, a kapuig kísérték és tömegbe verődve
várakoztak rá. Őfelsége nagyon megharagudott, káromkodott, kiabált, és
amint a nevezett hölgy szobájába lépett, megparancsolta a jelenlevő
férjnek, hogy bottal verje szét a bámészkodókat. Schwarz úr csakugyan
lement a kapuba, de a portás segitségével szép szóval bírta távozásra a
jámbor polgárokat. Schwarz úr azután hosszabb sétára indult.

– Nagyon csúnya dolog, – szólott a császár – nem méltó egy uralkodóhoz,
nem szeretem az ilyesmit és örvendek, hogy nem egy alattvalóm követte
el.

Hager egyetértően bólintott és folytatta:

– Amint Sándor cár komornyikjától értesülünk, őfelsége minden reggel
jégdarabokkal dörzsölteti le testét.

– Jobb lenne, ha misét hallgatna – jegyezte meg a császár.

A báró szájszögletében finom mosoly játszott, és úgy olvasta fel
jelentésének harmadik pontját:

– Sándor cár személye ellenszenvet kezd ébreszteni a férjek szívében,
őfelsége egyáltalán nem tiszteli a hölgyek hírnevét. Eszterházy Pál
hercegnőnél bejelentette megjelenését egy estélyre, épen mikor a herceg
Szombathelyre utazott. A hercegné elküldte neki a meghívott hölgyek
listáját, hogy törölje azok nevét, kiket nem kíván látni és írja fel,
akiknek eljövetelét még óhajtaná. Őfelsége az összes hölgyeket törölte
és nagy betűkkel írta keresztül a hercegné nevét a papirlapon A hercegné
erre sürgősen hazahívta férjét és a kitűzött estén együtt fogadták
Sándor cárt, aki rövid idő mulva haragosan távozott. Az eset
köztudomásra jutott, tárgyalják a szalonokban, a Grabenen és megbeszélik
polgári körökben is.

– Remélem, megbotránkozva? – A császár homloka csupa redő volt. – Mein
armes, liebes, unschuldiges Wien – tette hozzá sóhajtva.

– Négy – mondta a báró és másra tért át. – A cár őfelsége a pármai
hercegség ügyében meglátogatta Mária Lujza Őfelségét Schönbrunnban és
látogatása után, Bagration hercegnőnél nagy társaságban kijelentette,
hogyha Mária Lujza Őfelége megjelennék a nagy világban, szerelmes
odaadással tudna érte rajongani.

– Das fehlte noch – haragudott a császár. – Majd beszélek a leányommal.

Most unalmas jelentések következtek, politikai hirek. Talleyrand,
Franciaország képviselője, elég vigyázatlan volt összetépve
papirkosarába dobni egy levél fogalmazványát, a cár diplomatái tettek
egy-egy könnyelmű kijelentést, a bajor trónörökösnek szóváltása volt a
württembergivel. Ezek a dolgok nem érdekelték a császárt, akkor kezdett
csak ismét figyelni, mikor a porosz király szerelméről kapott újabb
híreket.

– Frigyes Vilmos őfelsége, – olvasta a báró – gyakran jár Zichy Károly
grófékhoz. Zichy grófné barátsága úgy látszik mindenek felett drága
neki. Tegnapelőtt találkozott vele őfelsége, mikor a templomból jött
imakönyvvel kezében. Őfelsége megszólította a grófnét:

– Szép imakönyve van, szép grófné.

– Felajánlom felségednek, ha tetszik – felelte a bájos Julia. A király
hazavitte az imakönyvet és otthon látta csak, hogy a grófné egy
barátnéjától kapta ajándékba a következő ajánlással: „Örökre szeretlek,
szeress te is engem.“ Őfelsége az említett szavak alá szépen beírta:
„Teszem, amit ő tett és kérem, amit ő kért.“ – Aztán visszaküldte a
grófnénak az imakönyvet.

– Das ist schön – mondta a császár.

A báró pedig folytatta:

– Frigyes Vilmos őfelsége rendkívül nagy tisztelettel viseltetik a szép
grófné iránt, aki elhúnyt feleségére emlékezteti, mert őfelségének még
mindig könnybe lábad a szeme, ha Lujza királynét említik előtte.

Erre igazán megilletődött Ferenc császár, nagyon szerette a múló,
pillanatnyi ellágyulásokat és szomorúan bólogatva jegyezte meg:

– Ja, ja, én már két hitvesemet temettem el és Ludovika is olyan
beteges. Pedig szeretem őt, én mindegyiket nagyon szerettem, lieber
Baron.

– Felség! – hebegte Hager, aztán sietett másra terelni uralkodója
figyelmét.

– Még egy érdekes hírem van – mondta és olvasni kezdett:

– A Bécsben időző Eugène Beauharnaisnak, Napoleon mostohafiának, levelet
írt minapában nővére, Hortense, a volt hollandi királyné. Mellékelve
valami gyógykefét is küldött, hogy fivére azzal dörzsölje kissé reumás
vállát. A Beauharnais Eugén szolgálatában álló gascogni inas, aki a mi
emberünk, a kefében megtalált egy apróra összehajtott, ügyesen elrejtett
levelet, melyben a herceget értesítik, hogy Franciaországban a
Bonaparte-hívek fejévé szeretnék őt megválasztani.

– Szemmel kell tartani a herceget – mondta Ferenc császár. – Nem
szeretem a dolgot. Hát a bonapartisták ismét mozgolódnak?

– Még eddig meg sem nyugodtak, felség.

– Kikkel szokott együtt lenni Beauharnais?

– Leggyakrabban a cár társaságában van, őfelsége igen kedveli a
herceget.

– Schönbrunnban nem járt még? – kérdezte a császár.

– Mult héten tett egy rövid látogatást.

– Nem szeretem, nem szeretem – mondta kedvetlenül az uralkodó és még
Hager távozása után is néhányszor csendesen ismételte: – Nem szeretem,
nem szeretem.

Ferenc császár uralkodói hatalmának nagyságát legteljesebbnek azon a
júliusi napon érezte, mikor Napoleon leveretése után hazatért
Franciaországból és a gyönyörű diadalkapun át ünneplő alattvalói tomboló
tömege között bevonult kedves Bécsébe. Egy versike is készült a
diadalkapúra:

  Mit nie gebeugtem Mut
  Schritt er zum hohen Ziel,
  Heil Ihm, er hat’s erreicht.

Ezt a néhány sort szerette mondogatni magában a császár és míg
mosolyogva elmormogta, egyetlen ránc sem volt magas homlokán.

Napoleon nincs többé, ez volt alapja minden elmélkedésének és
kellemetlenül érintette, ha úgy, mint ma reggel, valami hamis hang
vegyült ebbe a büszke tudatba.

Elégedetlenül dőlt hátra karosszékébe és méltatlankodva tünődött azon,
hogy is lehetnek még mindig bonapartisták a világon. Tünődésének
eredményeként elhatározta, hogy délután kimegy Schönbrunnba. Még nem
bízott egészen Mária Lujzában és mindig bántotta a tudat, hogy annyi
merész francia ábránd szép reménye épen az ő kis unokája, a szőke
Franzl. Rendet kell csinálnia megint, rendet is fog csinálni. Ez a
gondolat új kedvre derítette és felfrissülve látott munkához.

Az államügyekkel való foglalkozásnak nevezte a császár azt a hosszú,
órákig tartó pepecselést, mellyel eltöltötte délelőttjét, sőt délutánját
is, egészen este hétig. Pedig a fontos politikai kérdésekben csak
aláírásával szerepelt tulajdonképen, foglalkozni a hozzá intézett
apró-cseprő kérvényekkel szeretett, amelyek garmadában kerültek
mindennap íróasztalára.

Ezek érdekelték, izgatták kíváncsiságát és elintézésükkel óriási
népszerűséget szerzett magának. Előfordult, hogy jó polgárok tőle kértek
tanácsot, vajjon leányaikat feleségül adják-e ehhez, vagy ahhoz az
iparoshoz? A császár, a guter Papa, pedig utána járatott a dolognak, és
választ is adott, tudatva velük a döntő szót.

Mindennap így ült íróasztalánál, egyszerű dolgozószobájában és
lelkiismeretesen kijavította még a helyesírási hibákat is, a hozzá
intézett német és latin kérvényekben.

Nagy munka volt, melynek elvégzése mindig elégedettséggel töltötte el
uralkodói szívét. Szerette íróasztalát, rajta az állóórát, szerette nagy
szobáját a síma szekrényekkel, a hat gyertyás empire kristály-lusztert,
a két cserép virágot az ablakdeszkán, és szerette kedvenc kanáriját a
magas kalitkában, melyet maga faragott szabad óráiban.




XV. FEJEZET.  Franciska sír.

Délután, még mielőtt leszállt a korai őszi alkonyat, Ferenc császár
bement fejedelmi műhelyébe, ahol szekrénykéket, madárkalitkákat
faragott, pecsétviaszt gyártott, új egyenruha-gombmintákat formált a
hadsereg számára és illatszerek keverésén törte fejét, hogy bódító
találmányaival alkalomadtán meglepje családja hölgytagjait. Soká
nézegette a polcok kincseit, míg végül kiválasztott egy kis
esztergályozott szekrénykét unokája számára, meg egy üveg különösen jól
sikerült illatszert Mária Lujzának, aztán kocsiba ült és kihajtatott
Schönbrunnba.

Először a kis Franzlt látogatta meg és átadta neki az értékes ajándékot.
A kis fiú mindjárt megkérdezte, hogy mi van benne? Mire a felséges
nagyapa kissé csalódottnak érezte magát és halkan figyelmeztette
Montesquiou grófnét, hogy a gyermeket le kell szoktatni a
követelődzésről, szerénységre kell oktatni és ki kell irtani szívéből az
apjától örökölt fennhéjázó hajlamokat. Ezek után megkérdezte kis
unokájától, hogy tud-e imádkozni? Elmondatta vele a Miatyánkot,
megveregette arcocskáját és átment a leánya szobájába.

Mária Lujza dívánján hevert, unatkozott, várta az estét és vele Neipperg
grófot.

Új barna ruhája volt rajta, az, melyet Franciska gondolt ki számára. A
nehéz atlasz szoknya széles, fehér szegélyben végződött, melyet barna
bársony szalagcsokrok fontak át és ugyanilyen bársony szalagcsokorba
volt fogva a hóna alatt megkötött keskeny öv is. A rövid ujak
mezítelenül hagyták gömbölyű karjait és a mély kivágást széles
rózsakoszorúként habosan körítette a könnyű, fehér fodor.

– Nem fázol, gyermekem? – kérdezte Ferenc császár, belépve a kék
szalonba.

Mária Lujza boldogan ugrott fel, kezet csókolt a császárnak és nevetve
válaszolta:

– Nem fázom, lieber Papa és nem is szabad fáznom, a divat nem engedi.
Milyen kedves, hogy meglátogat, úgy örülök, jöjjön, üljön le.

A császár helyet foglalt egy karosszékben, Mária Lujza melléje ült és
tisztelettel nézte a drága ősz fejet, amint hosszan emelkedett ki a
magas, fehér gallér körül csavart, fekete nyakkendőből.

– Elmult már a náthája, lieber Papa? – kérdezte gyengéden.

– Az egyik elmult, de kapok már másikat, ma délelőtt háromszor
trüsszentettem és nem esik jól a tubákolás. Nem is csuda, ha megfázom,
örökösen jönnöm, mennem kell, érthetetlen, hogy az egész kongresszus nem
náthás. Amint hallom, az orosz cár jéggel dörzsölteti le magát
reggelenként.

– Jé! – csudálkozott Mária Lujza.

– Bizony, fiam, jéggel – folytatta a császár. – Talán ő azért nem fázik
meg, de borzasztó lehet; én nem tudnám elviselni… Különben hidd el,
gyermekem, mindennek a kongresszus az oka. Du, ich sag’ dir, wenn der
Kongress noch lange dauert, lass i’ mich pensionieren.

– Oh, lieber Papa! – szörnyűködött hű gyermeke és gyengéden simogatta a
császár fehér kezét.

Így ültek egy ideig csendesen. A császár néhányszor halkan kacagott,
egészen megfeledkezett jövetele céljáról, annyira tetszett neki előbbi
megjegyzése. Kitünőnek találta, sajnálta, hogy ennek a csacsi asszonynak
mondta, aki meg sem érti és elhatározta, hogy este elmondja Ludovikának,
meg Sickingennek, reggel pedig Hager bárónak. Amint a báróra gondolt,
egyszerre eszébe jutott, amiért Schönbrunnba jött, erre eltűnt a mosoly
arcáról, homlokán sűrűbbek lettek a redők és leánya szemébe nézve,
szigorúan kérdezte:

– Igaz-e, Luis’, hogy Beauharnais nálad járt?

– Igen, papa, meglátogatott. Nem találod, hogy illett is, először
rokonom…

A császár tiltakozva rázta fejét:

– Csak volt, már nem az többé.

– Azért mégis kedves volt tőle, – ismételte makacsul Mária Lujza – úgyis
úgy elhanyagol mindenki, a hölgyek is ha néha-néha meglátogatnak, csak
azért jönnek, hogy a házasságom…

Napoleon feleségének arca hirtelen piros lett és szégyenkezve hallgatott
el.

– Örülj gyermekem, hogy nem kell Bécsben lenned, hogy nem kell
résztvenned a mulatságokban. Borzasztó, hidd el. November
huszonharmadikán lesz a karuszel, állítólag az utolsó mulatság az idén,
no majd meglátom. Légy boldog, gyermekem, hogy te nyugodtan élhetsz
csendes otthonodban.

– Én pedig nagyon szeretnék ott lenni a karuszelen, lieber Papa – mondta
könnyes szemmel a császárné.

Ferenc császár haragos lett, nem szeretett parancsolni, azt akarta, hogy
amit ő kíván, azt kellemesnek találja mindenki és mosolyogva vélje a
legjobbnak. Sértődött szigorral szólt tehát:

– Pedig nem szabad mutatkoznod, Luis’, nem szabad, érted, rossz
benyomást tenne, én tudom, mi szolgál javadra. Míg a házasságodat a pápa
fel nem bontja, addig lehetetlen nyilvánosan szerepelned. Az utóbbi
években, fájdalom, úgyis eleget szerepeltél. Aztán, mein Kind, ne
hallgass a cár bókjaira és ne beszélj Beauharnais Eugénnel. Nem
szeretem. Nézd Luis’, érts meg jól, amíg nekem engedelmeskedel, amíg az
én leányom vagy, mindent megteszek érted, ami hatalmamban áll, mindenem
a tiéd, még az életem is, de mint francia császárnét nem ismerlek.

A császár szeme könnyes volt a méltóságos, szép kijelentés után, és
reszkető kézzel simogatta meg leánya szőke fejét, aki sírva rejtette
zsebkendőjébe arcát. Ez már sok volt a lieber Papának és megveregette a
síró asszony vállát:

– Na nu Luis’ na nu – mondta, aztán zsebébe nyúlt, kivette az
illatszeres üvegcsét és átadta Mária Lujzának. – Nézd meg, mit hoztam
neked, a legjobb, amit valaha csináltam. Na, mit szólsz hozzá?

– Köszönöm, lieber Papa – szipogta a császárné és megvigasztalódva
csókolt kezet fejedelmi atyjának. Ki is akarta kísérni, de a császár nem
engedte:

– Bleib nur, du kriegst auch ’nen Schnupfen.

Ferenc császár lement a lépcsőn és az előcsarnokban mégegyszer
találkozott unokájával.

A kis fiú mosolyogva szaladt nagyapja felé. Kedves, karcsú gyermek volt,
hosszú, szőke fürtök repkedtek feje körül. Ma világos csíkos, hosszú
nadrágot viselt, fehér mellényt, sötétzöld frakkocskát, magas gallért,
szoros, fekete selyemnyakkendőt és kis kivágott lakkcipőt. Kipirulva
jött a kertből esti sétája után és Ferenc császár egy pillanatra
kedvtelve szorította térdéhez.

– Jó éjszakát, Franzl – mondta gyengéden.

A fiucska visszaszaladt Montesquiou grófnéhoz, a császár utána nézett és
akkor az oszlop mellett egy halavány leányt látott állni, aki mélyen
meghajolt az uralkodó előtt.

Őfelsége kegyesen bólintott és egész úton hazafelé azon gondolkozott,
hogy hol is látta ő már ezt a fiatal teremtést, de nem jutott eszébe.
Ferenc császár már nem emlékezett Müller Franciskára.

Franciska térde remegett, mikor az uralkodó távozása után felment a
lépcsőn, még a karfába is bele kellett fogódznia, hogy el ne essék a
váratlan találkozás után.

– Mi baja, gyermekem? – kérdezte a grófné.

– Semmi, semmi, – felelte halkan, elfogultan Franciska – sokat
szaladgáltunk a kis felséggel, elfáradtam.

A grófné megfogta a leány kezét:

– Milyen hideg a keze. Jöjjön, Mademoiselle, pihenje ki magát nálam.
Adok egy csésze teát és kap hozzá süteményt is.

– Köszönöm, grófné, Őfelségét kell most felöltöztetnem estére, de később
nagyon szívesen meglátogatom, ha megengedi.

– Milyen csinos ruhája van megint – mondta Mária Lujza a belépő
Franciskának.

– Felséged adta a mult héten.

– A zöldcsíkos atlaszruhámból csinálta? De hisz azon nem volt rajta a
sok rózsaszín.

– A bodrokat egy régi kendőből szabtam, felség.

– Az én számomra sohasem talál ki ilyen szépet – mondta duzzogva Mária
Lujza.

Franciska csendesen mosolygott:

– Reménylem, ma meg lesz elégedve, felséged.

– Új ruhám lesz? Milyen? – Az ex-császárné boldogan kapta magára sálját,
átsietett öltözőszobájába és leült nagy tükre elé.

– Ma nagyon szép akarok lenni, Franciska, – mondta dorombolva mint egy
kényes macska – nagyon szép.

Esténként így öltöztette Franciska Napoleon feleségét, Neipperg gróf
számára. Mária Lujza felfedezte tehetségét és nehéz próbára tette
találékonyságát. Mindennap valami újat akart és semmi sem volt elég
szép! Franciskának tetszett a játék, a franciák császárnéjának ruhatára
kincsesbánya volt, csipkék, selymek, szalagok, prémek tömege, csupa öröm
tarka képzelete számára.

Rajzolt ruhákat, megálmodta a színek összhangját, a kastély régi
képeitől kért tanácsot és az új divatformák közé belelopta letűnt
századok asszonyainak szépségét. Ügyes kezek fejtették szét a megúnt
ruhákat és varrták meg újra, úgy, amint az óbudai aranyhajú leány
szeszélyes képzelete parancsolta.

Mária Lujza hiú lelke egész melegével ragaszkodott Franciskához, az
önállótlan asszony szemében minden ruha szép volt, amit máson látott és
megúnta mindjárt, amit egyszer viselt.

Franciska megfésülte úrnőjét és míg elrendezte arca körül fürteit, Mária
Lujza minduntalan belebabrált gödrös ujjacskáival.

– Oh, így nem lesz jó – nyögte panaszosan.

– Bízza rám, felség, – vigasztalta Franciska – ha végül sem tetszik,
majd újra csinálom. – És mélyen homlokába fésülte göndör haját, hogy még
fülét is elfedték a szőke csigák.

– Ilyet még sohasem láttam, ez nem szép – jelentette ki a császárné.

– Türelem, felség, türelem – mosolygott a leány, aztán behozatta a
komornával az új ruhát.

Mária Lujza odapillantott:

– Zöld? – szólott csalódottan.

– Zöld, felség – ismételte büszkén Franciska.

– Nekem nem áll jól a zöld szín, Napoleon mindig mondta.

Franciska arca lángbaborult e név hallatára és halkan, meggyötört hangon
válaszolt:

– De a gróf kedvenc színe a zöld, amint felségedtől hallottam.

Most Mária Lujza arca is piros lett és némán tűrte, hogy ráadják a puha
sötétzöld bársonyruhát.

– Csak akkor nézzen a tükörbe, felség, ha elkészültem – kérte Franciska.

Mikor aztán végre megbámulhatta magát, Mária Lujza elámult saját
szépségének láttára.

Hermelinszegély tompította a ruha színét a nyak körül és lehúzódott elől
dupla sorban a ruha szegélyéig, az övet pedig egy arany domborműves csat
tartotta össze. Hermelinnel szegett apró, zöld bársonysapkát helyezett
szőke fejére Franciska, mint egy szeszélyes fejéket és elől, a ruha mély
hegyben végződő kivágásába, könnyű, fehér csipkebetétet erősített.

– Igazán gyönyörű – mondta a császárné. – No és az ékszer?

– Gyöngyöket teszünk felséged nyakára, csak a hosszú, fehér gyöngysorát
és arra kapcsoljuk fehér legyezőjét.

Kocsi gördült a kastély elé, a császárné összerezdült és keze remegett,
amint megsimogatta az előtte térdelő Franciska fejét.

– A gróf már itt van – suttogta és gyorsan tűnt el az ajtó nehéz
függönye mögött.

Franciska ott maradt térdepelve, összekulcsolta rózsaszínű selyem
bodrokban pihenő kezét, egy szomorú sóhajt küldve a hűtlen asszony után.

Három napja mondta meg neki Montesquiou grófné, hogy Napoleon felesége
Neipperg Ádám grófot szereti, azt a hetyke, kékszemű, fiatal generálist,
aki minden este kijön hozzá, vele tölti az esetét, aki a fekete kötést
viseli hiányzó szemén, akit Franciska egyszer látott az ex-császárné
előszobájában, mikor lovagja váratlanul látogatta meg délelőtt.

Azt is tudta Franciska, hogy Metternich választotta ki Mária Lujza
kísérőjének és tudta azt is, hogy a grófnak felesége van és négy
gyermeke. Most már mindent tudott, de jobban szerette volna, ha nem tud
meg semmit, mert a dolog szomorú volt és nagyon csúnya.

A komorna elhagyta a szobát, Franciska egyedül maradt és amint ott
térdelt a tükör előtt, hullani kezdtek könnyei. Sűrűn hullottak
zöldcsíkos ruhájának selymére, összekulcsolt kezére és arcán égő utak
maradtak nyomukban.

Miért sírt? Szerette Schönbrunnt, szerette életének mosolygó napjait,
melyek elfelejttettek vele mindent, de most hirtelen rászakadt egész
nehéz bánata.

Mária Lujza jó volt hozzá, megsimogatta fejét az új ruhákért, az egész
udvar bámulta ügyes ujjait, a kis Napoleont senki sem tudta úgy
megnevettetni mint ő és kacagva gyönyörködött mindenki, ha színes
bábuival színházat játszott neki. Ő volt az egyetlen, kivel Montesquiou
grófné őszinte szót váltott, akit szeretett, kinek a multról beszélt.
Metternich herceg megcsókolta kezét, ha jött és hízelgő szóval akarta
megnyerni kegyeit. Szép volt, fiatal és mégis olyan reménytelenül
szomorú.

Megint csak vár, vár, maga sem tudja mit, vár, épen úgy, mint Óbudán…
Kapott ugyan apró sikereket, simogatást, sok hízelgő szót, hogy
elkábítsák remegő álmait, de ezek mégis csak egyre kiszínesednek és
hívják, csalogatják, nem tudja hová és nem tudja merre…

Mária Lujzát öltözteti, aki egy Napoleont igyekezik elfeledni, ki a
franciák császárnéja volt, kinek sorsát az egész világ szeme leste, de
kinek fejét egyetlen gondolat sem gyötörte soha, életének nagy
fordulásai egyetlen érzést sem hagytak üres szívében és sohasem törte
szőke fejét semmi elérhetetlen vágynak bánata.

És ő itt térdel összekulcsolt kezekkel, a schönbrunni udvar szelíd
Franciskája, aki a világot szeretné lángra gyújtani, hogy diadalmasan
álljon meg egy pillanatra a nagy égésben, aki szerette volna
felkorbácsolni az emberiséget, hogy ott pusztuljon el a tombolásban, aki
Napoleont imádta és azt hitte egyszer, hogy hazaviszi hozzá a feleségét.

Gyerekkorában, ha körülötte attól féltek, hogy a Duna áradni fog, ő
remegve leste, bár öntené el már a partokat, ha vihar volt, a villámtól
csak azt kívánta, hogy csapjon le és ha szekeren ült, azt várta mindig,
hogy bár bokrosodnának meg a lovak. Sorsát is ilyennek képzelte és nem
akarta elhinni, hogy az élete folyó, amely elmossa a partokat, vihar,
amely megtépázza a fákat, paripa, amely lassan gázolja agyon szívét, de
nem árad, nem csap le és nem bokrosodik meg soha.

Nem volt érdemes eljönnöm Óbudáról, nem kellett volna elhagynom az
apámat, ez jutott eszébe, míg beletemette arcát kezébe, a rózsaszínű
bodrok közé. Egy pillanatig tartott csupán, gyűlölte a multon való
tünődést, útálta a visszanézéseket, lényének egész őszinteségével
cselekedett mindig, számára tehát nincs megbánás.

Letörülte könnyeit és halk léptekkel, mint minden este, belépett a
Montesquiou grófné emlékekkel teli szobájába. Itt szerette a multat,
mert mese volt és a visszaemlékezés szebb idők története.

Mária Lujza esténként együtt étkezett kis udvarával és Neipperg gróffal.
A gróf szellemesen csevegett a vacsora alatt és vacsora után
zongorázott, aztán bókokat mondott a császárnénak halkan, hogy sokszor
elpirult és tekintete lágyan simult a generális szemébe.

– Hat hónap mulva a kedvesem lesz – mondta a gróf egyik szeretőjének,
mikor Mária Lujza támaszának és lovagjának szemelte ki Ferenc császár.

Montesquiou grófné elhagyta a társaságot, mihelyt lehetett, gyűlölte
Neipperget, megvetette Mária Lujzát és ökölbe szorult a keze, ha úrnője
kedvesen csicseregte minden szó után:

– Ön mit gondol, gróf? Mit szól hozzá, tábornokom?

A grófné szobájába sietett, ahol Franciska várta türelmetlen örömmel
szegezve sötét szemét a belépőre.

– Ma soká jöttem, gyermekem, úgy-e? Bocsásson meg, maradnom kellett és
látnom…

A grófné hirtelen elhallgatott és szürke selyemruhája halkan zizegett,
míg leült aranyos karosszékébe, íróasztala elé. Az óra tizet ütött,
Franciska melléje kuporodott kis zsámolyára, a grófné pedig aranyláncra
erősített finomművű kulcsával kizárta fiókját és elővette Napoleon
képével díszített csatos könyvét. Az imperátor adta neki, mikor rábízta
kis fiát, hogy mindent beleírjon gyermekéről. A grófné hűséges
könyvvezető volt, feljegyzett mindent a kis Napoleonról, a nagy
Napoleonról, Mária Lujzáról, Franciaországról, mindent beleírt, amit
látott, tudott, amit szenvedett.

Kinyitotta a könyvet és elgondolkozva helyezte kezét a sűrűn teleírt
aranyszélű lapra:

– Látja, gyermekem, régen itt minden sor dicsőség volt, ha ma este
feljegyzem tapasztalataimat, gyalázat és szomorúság minden betű. Most
még zongoráznak a nagy szalonban! Hallja? Montebello hercegnő hímez, a
többiek sorban elköszönnek, aztán Montebello hercegnőnek hirtelen elfogy
a hímzőselyme, tegnap a rózsaszínű, ma a kék, a zöld, a sárga, talán a
vörös, néhány pillanatra távoznia kell és akkor a gróf megcsókolja a
császárnét. Így van, tudom, bizonyosan tudom és fellázad bennem minden
jobb érzés, ha rágondolok. Mária Lujza könnyelmű, Montebello hercegnő
gonosz, sohasem szerette Napoleont és hatalmába kerítette a feleségét
egészen, kihasználta, kifosztotta és most odadobja ennek a szélhámos Don
Juannak, ennek a közönséges nőhódítónak, asszonyfalónak… Csitt, legyen
csendesen… a zongora elhallgatott… most… most… most megcsókolja…
Napoleon feleségét Neipperg gróf.

– Január huszonhárom – olvasta csendesen. – 1814 január huszonharmadikán
látta őt utóljára Napoleon, a fiát se látta azóta és nem is látja talán
soha. Hogy kapaszkodott bele akkor ez az asszony, hogy zokogott, ma
pedig… Milyen nap volt az, Franciska, életemnek legfájdalmasabb
sejtelmekkel teli napja. A császárnak a harctérre kellett mennie, hogy
megvédje Franciaországot a szövetségesek ellen, az apósa ellen, az egész
világ ellen. Búcsúzott, a Tuillériák nagy termében összegyűltek a párisi
testőrség tisztjei. A császár a miséről jövet megjelent Mária Lujzával
és néhány pillanat mulva beléptem én a kis Napoleonnal. A császár
kézenfogta kis fiát és feleségét, aztán megilletődve mondta a
tisztikarnak:

– Önökre bízom őket, akik a legdrágábbak nekem a világon. Lehet, hogy az
ellenség Párisig nyomul, de ha ez be is következnék, ne hagyják magukat,
mert én segítségükre sietek. Úgy-e megvédik őket? Megigérik, úgy-e?

– Vive l’Empereur! – kiáltották a tisztek.

A palota előtti nagy téren összegyűlt legénység meghallotta kiáltásukat
és egyszerre ezer meg ezer torok ismételte:

– Éljen a császár!

Hűséget esküdött neki mindenki, de ez már csak a mult visszhangja volt,
nem pedig a jövő ígérete. A császár elbúcsúzott feleségétől, kis fiától,
trónjától, Páristól, örökre.

Franciska szeme könnyes lett, kezét összekulcsolta a grófné ölében, az
ajka remegett, és megilletődve suttogta:

– Oh, Istenem!

– Ne sírjon, gyermekem, – mondta az öreg hölgy – egy ilyen drámának
kevés és kicsi minden könny. Napoleon tudta, mikor elhagyott bennünket,
hogy kockán van egész sorsa és reményei között is számolt minden
lehetőséggel, leszámolt az élettel, hívta a halált, csak egytől félt,
hogy a császárné és kis fia az ellenség kezébe kerül, hogy Bécsbe viszik
őket. Bármit, csak ezt ne. „Ami engem illet, – irta – inkább fojtsák meg
a fiamat, semhogy osztrák herceget neveljenek belőle, különben ismerem a
császárné jellemét, bízom benne, ő is így gondolkozik, tudom.“ Mária
Lujza?… Nevetnem kell, ha rágondolok! A kis Napoleonnak Franzl a neve,
apja nincs, nagyapja van csupán és a nagyapja Ferenc császár. Osztrák
főherceg lesz belőle, osztrák főherceg, Franciska. Míg én itt vagyok,
addig vele van a nagy mult emléke is, de engem nem soká fog tűrni
Metternich, kényelmetlenül útját állom terveinek. Minden főhercegi
nevelésnek megvan Bécsben a maga Metternichje, aki kicsinek, minél
kisebbnek akarja a nagyokat, hogy annál hatalmasabb legyen ő. Céljuk,
hogy kiöljenek minden önálló törekvést a hercegekből, minden igaz
jellemvonást, hogy szétmorzsolják egyéniségüket a sablon kipróbált
őrlőjében. Mint lassan színtelenedő labdát, dobják őket kézről-kézre
tanítóik, hogy mire felnőnek, mindegyik csak egy-egy szappanbuborék. Oh,
kis leányom, ökölbe szorul a kezem a tehetetlen bánattól, valahányszor
ezt a kis gyermeket látom.

A grófné kétségbeesetten kulcsolta össze kezét, olyan vad szorításban,
hogy Franciska ijedten nézett fel rá.

– És Napoleon nem tudja mindezt? A császár nem ír soha? – kérdezte
halkan.

– Eleinte sokszor írt, a császárné is felelt egyszer, aztán megtiltották
neki és ő belenyugodott könnyen. Napoleon újra írt, választ várt,
hírekért könyörgött… most már nem ír többé, vagy csak nem jutnak el
hozzánk sorai? Ki tudná azt? Mária Lujzát Neipperg gróf megtanította
felejteni… Nagyon szómorú az élet, édes gyermekem.

– Szomorú.

Franciska sírt, a grófné ölébe hajtotta aranyos fejét, úgy siratta
Napoleont, saját magát, az egész világot.




XVI. FEJEZET.  Egy pár rózsaszínű és egy pár zöld selyem cipő.

Mária Lujza elégedetlennek érezte magát, éjjel nem aludt, reggel nem
örült a napnak, császári atyjának látogatása szálkát hagyott szívében.
Eddig is vágyott résztvenni a kongresszus örömökkel teli forgatagában,
most az újabb tilalom olthatatlan vágyat ébresztett benne. Este Neipperg
gróf halaványan, könnyezve találta, ölében a Wiener Zeitung legújabb
számával.

– Mi baj, felség? – kérdezte.

– Hiszen tudhatja, láthatja, – mondta Mária Lujza szenvedő arccal és az
újságban nagy betűkkel közzétett előzetes jelentésre mutatott: „Karussel
in der Reitschule, und maskierter Ball in den k. k. Redoutensälen.“

A gróf elolvasta a jelentést és csudálkozva nézett a sápadt asszonyra.

– Holnapután egész Bécs mulat, mindenki mulat, csak épen én, épen én
nem. – Az ex-császárné panasza könnyekbe fult.

– De felség, az Istenért csak nem azért szomorú, mert nem lehet ott a
karuszelen? Hogy illik ez felséged magasztos gondolkodásához? Aztán nem
sajnálná az estét? – A gróf egész közel hajolt hozzá: – Az esténket, a
szép esténket?

– Még annyi este lesz az életünkben – válaszolta dacosan a császárné.

– Most először hoz áldozatot érte, felség.

– Én nem hozok áldozatot, mert én a bálba mennék, ha lehetne,
kényszerűségből maradok itthon.

– Nem gondol rá felség, hogy nekem most fájdalmat okoz?

– Nekem is fájdalmat okoz, hogy nem láthatom a karuszelt és nem mehetek
az álarcos bálba. – Mária Lujza haragosan tépdeste zsebkendőjét.

A gróf halk és szelid maradt:

– Hát olyan nagyon érdekli az a karuszel felségedet?

– Kimondhatatlanul.

– Felséged már annyi ragyogó mulatságon vett részt, mint ünnepelt
királynéja a fényes estélyeknek, miért akarja épen ezt látni?

– Mert akarom, nem szabad és én akarom.

– Ha érdekli felségedet, én elmehetek és elmondok mindent.

– Persze – pattant fel a császárné, – ön is odavágyik, ön is elhagy,
mindenki elhagy engem, már látom.

Neipperg megsimogatta úrnője kezét:

– Én hagynám el? Nem hagyom el a világ minden kincséért, épen csak
felséged kedvéért mentem volna oda. Nekem a legnagyobb örömöm, ha
felségeddel lehetek, de egyetlen szeszélyének teljesítéséért feláldozom
a lelkem üdvösségét is szívesen.

Ilyet soha sem hallott senkitől a szőke Mária Lujza és a szerelmes
szavak kicsit lecsillapították háborgó lelkét.

– És ön, gróf, nem szeretett volna résztvenni a karuszelen, a lovagok
között értem?

– Nem, felség. A huszonnégy lovag mindegyikének meglesz a maga hölgye,
akitől átveszi az ünepély kezdetén arannyal hímzett esárpját, de az
egyetlen, kitől én ujjongva fogadnám el, halálos küzdelemre is készen, a
buzdító jelvényt, nincs a hölgyek között.

Mária Lujza arca elé emelte legyezőjét:

– De hisz mindez csak tréfa, játék csupán.

– Játék, tréfa, igaza van felség és engem épen azért nem érdekel. A
középkor emlékeit idézik fel holnapután a Burg nagy termében, de a vele
járó érzések nélkül. A mi korunknak nincs már érzéke a letűnt idők
lelkesedése, különös képzeletvilága, ideális szerelmi életének nyilvános
fitogtatása iránt. Az ember ma már nem tör lándzsát azért, hogy
meggyőzzön mindenkit szíve királynéjának szépségéről, nem kockáztatja
életét a tőle kapott szalag színének diadaláért, a szerelem ma már
kerüli a feltünést és titokzatos fátyolba burkolódzik, kiváncsi szemek
elől… Azért töltsük együtt az estét csendesen Schönbrunnban, felség.

Mária Lujza pirult, mosolygott, megnyugodott, de mikor a gróf távozott,
keserűsége és haragja ismét elűzte szívéből az est emlékeit.

Elbúcsúzott Montebello hercegnőtől, lefeküdt, de nem aludt és késő éjjel
hivatta Franciskát.

– Holnapután nagy ünnepély lesz az udvarnál, utána álarcos bál, én el
akarok menni a bálra, Franciska.

A leány csudálkozva állt az ágy lábánál. Miért mondja ezt neki, épen
neki a császárné, most éjjel titokzatosan, halkan?

– Franciska értsen meg jól – folytatta Mária Lujza. – Édesatyám, a
császár, nem akarja, hogy ott legyek, de az álarc alatt nem fog
felismerni senki sem. A hercegnőnek nem szabad tudnia a dologról, este,
ha már mindenki nyugodni tér, elszökünk a kerten át, és a nagy fasorban
vár majd a kocsi. Ketten megyünk, kegyed, meg én, kosztümről majd
gondoskodom. Dominót veszünk, a hajunkat is elrejtjük. Jaj, csak engem
fel ne ismerjenek a lábamról. Napoleon azt mondta mindig, hogy ezer nő
közt is megtalálna, ha a lábamat látná csupán.

– Felséged lába valóban csodálatosan kicsi – milyen jó volt az éj
közepén rázúduló szeszélyes álomban egy egyszerű megjegyzést találnia
Franciskának.

– És keskeny is – tette hozzá Mária Lujza, kidugva fehér lábahegyét a
paplan alól. – No de azért nem fog feltünni. Dominót pedig találunk a
ruhatáramban eleget. Párisban sokszor rendeztünk álarcos bált, és
észrevétlenül vegyültünk a tömegbe a császár meg én. Őt nem is ismerték
fel, de nekem mindig a legszebb volt a ruhám. Az utolsó bálra dalmát
nőnek öltöztem és a császár fejét csóválta, mikor megtudta a ruha árát.
Azért nem bánta. Mindenki azt hitte, hogy hideg, félelmetes, pedig jó
volt hozzám, nagyon szeretett és ő félt inkább tőlem. Mindig örömet
akart nekem szerezni, azt mondta, hogy ő a világ ura, de én a világ
királynéja vagyok.

– Felséged szerette Párist úgy-e? – kérdezte Franciska.

– Hogyne, hiszen csak mulatság, fény volt számomra ott az élet.

Franciska remegett a felindulástól:

– Felséged boldog lehetett nagyon?

– Persze, hogy boldog voltam, nagyon boldog, harminc ruhát is
rendelhettem egyszerre és milyen ruhákat. A legszebbeket el sem
hozhattam, azokat elvették tőlem, mikor a császárságnak vége lett.
Elvették a nagy gyöngysoromat is, melyet a kis Franzl születésekor
kaptam… – Kicsit eltünődött a trónjavesztett fejedelmi asszony, de a
vigasztaló gondolat közel volt:

– Holnapután azért elmegyek a bálba, ragyogást akarok újra látni, fényt
és pompát. Meglátja, milyen szép lesz és érdekes, nem fog ismerni senki
sem, táncolhatok, akivel akarok. Igy még sohasem mulattam! Párisban
mindig figyelmeztetni kellett az embereket, hogy ne gondoljanak arra,
hogy én vagyok a császárné, felejtsék el, de az mégis nehezen ment. Oh
be jó lesz! Adja ide gyorsan a pongyolámat, mindjárt kikereshetjük a
dominókat. Aztán vigyáznunk kell, hogy a hercegnő meg ne tudja, ő
elárulna, a hercegnő mindig azt akarja, amit a lieber Papa akar. Én is
azt akarom, de most az egyszer nem baj, mert titok marad… A grófnak sem
mondom el, a grófnak rosszul esnék, mert ez olyan, mintha elszökném egy
kicsit Párisba…

*

Egész Bécs izgalomban volt a nagy ünnepély napján, Metternich olyat
akart mutatni az idegen fejedelmeknek, amilyet még sohasem láttak és ami
felülmuljon mindent, amit a kongresszus eddig nyújtott. A kancellárnak
Ludovika császárné segített, aki olyan ünnepélyekre vágyott, milyeneket
emberi szem sohasem látott, aki élőképekben élvezte a szerelmet és mások
játszi csókjában, ami valóra sohasem vált életében. A császárné letűnt
korok bársony ruhájában, sólyommal vállán ment vadászni, hárfázott és
míg magas, sötét karosszékben a Burg ablakában hímezett, selyemruhás
apródról álmodott, aki lábánál ülve, epedő szonettekben énekelje meg
szépségét. A karuszel ajándék volt hát regényes lelke számára és
rendezése gyönyör.

A Burg hatalmas lovardájában, külön nagy páholyt építettek, a császárok,
királyok, fejedelmek számára, és a nagy estén nehéz, vörös függönyök
között, ott ült dobogó szívvel a halavány, szép Mária Ludovika, mellette
pedig vállára hulló hamvas fürteivel, bánatos, lemondó mosolyával
Erzsébet, az orosz cár szenvedő, annyiszor megcsalt felesége.

Az uralkodókkal szemben ült a huszonnégy szívkirályné, a huszonnégy
lovag huszonnégy hölgye, hosszú leomló fátyolokkal eltakarva, mint
regényes szerelmeknek ragyogó titkai.

Amint a fejedelmek helyet foglaltak, és felettük a karzaton megszólalt a
halk zene, a hölgyek hátravetették fátyolukat és ott álltak ezer meg
ezer gyertya fényében, tapsok, éljenkiáltások viharában. Szépek voltak,
hatan-hatan egyforma színben, egyforma viseletben, magyar, lengyel,
francia, osztrák, középkori ruhákban, ékszerekkel teleszórt zöld, vörös,
kék és fekete bársonyban. Valaki akadt, aki kiszámította, hogy tizenöt
millió forintot ért a drágakövek és kincsek halmaza, mely beragyogta
szépségüket. Az est királynéja Zichy grófné volt. A szép Juliát nemcsak
Frigyes Vilmos találta legszebbnek. Magyar ruhájának fehér atlasza
felett gyémánt csattok tartották a zöld bársony tunikát, és a fehér
fátyolok fölé omló sötét bársony ujjat is ugyanolyan fehér, tündöklő
ékkövek fonták át. Arannyal hímzett mellénykéjén smaragdok és rubinok
ragyogtak és fejéről a ruha szegélyéig úszó fehér fátyolán gyöngysorok
folytak le, mintha minden tengerek mélye elküldte volna neki kincseit.

Sagan hercegnő is pompás volt lengyel ruhájában és Bagration hercegnő, a
szeszélyes kis francia dáma, aki úgy hatott, mintha XIII. Lajos
udvarából szökött volna ide Bécsbe, elfeledtetve mindenkivel a századok
múlását.

A huszonnégy lovag meghajtotta lándzsáját az uralkodók előtt, aztán
hölgyeikhez lovagolva, átvették a küzdelemre buzdító hímzett szalagokat.
A zene szólt, a karzatokat megszakító korintusi oszlopokra erősített,
címeres pajzsokon lengtek a zászlók, az apródok mozdulatlanul álltak, a
vitézek fekete lovaikon körülvágtatták a nagy termet, és nyergeik alatt
libegtek a zöld, vörös, kék, fekete, súlyos, hímzett takarók.

A hősi játék megkezdődött, a közönség ujjongott, a császárnék kegyesen
bólintottak, a hölgyek arca égett. A lovagok lelkesedve láttak a
küzdelemhez és a győzők hölgyeik szemének ragyogásában keresték
jutalmukat, úgy mint régen, sok száz évvel azelőtt.

Aztán az álom véget ért, a Burg órája tizet ütött, a fekete lovak
türelmetlenül táncoltak a porondon és a hölgyek meghajoltak az uralkodói
páholy előtt. Ferenc császár hosszú arca csupa mosoly volt, kopasz
fejével szüntelenül bólogatott, a szomszéd teremben pedig vacsora várta
az est hőseit.

Magas emelvényen, arany edénnyel terített asztal mellett ültek középen a
fejedelmek, balra tőlük a hercegek, a miniszterek, a kongresszus tagjai,
jobbra a huszonnégy vitéz hölgyeivel. Köröskörül, meg a szomszéd
termekben a meghívott vendégek foglaltak helyet, miközben hárfások
dalokat énekeltek, hogy magas hegyfokon épült, régi, bástyás lovagvárba
álmodhassa magát mindenki, aki tud és ráér álmodni.

Mária Ludovika császárné mosolyán látszott, hogy ő messze jár. Az ő
képzelete teremtette meg ennek az estének fényét, ő hozatta a
virágfüzéreket mindenünnen, ahol ősszel is virág terem, ő rakatta tele
csudálatos gyümölcsökkel az arany tálakat, ő állította a fehér csipke
abroszokra a színes porcellán lovagokat, az ő lelke ezer színben tudott
ragyogni, a szép láttára úgy, mint a gyertyák fényében tündöklő
csillárok tiszta kristálya. Aznap este beszédes, rózsás volt a fehér
Milano Bécsbe száműzött leánya. Az osztrák császárné boldog volt, néhány
tűnő perc mámorában.

A schönbrunni kastély órái is elütötték már a tizet és Mária Lujza nem
marasztalta Neipperg grófot, Montesquiou grófné hiába várta Franciskát,
a kerti utakon pedig titokzatos lábnyomokat rajzolt egy pár rózsaszínű
és egy pár zöld selyem cipő.

Soká keresgélt Mária Lujza dominói között, míg kiválasztotta a zöldet,
meg a rózsaszínűt, órákig tünődött aztán, melyik illenék neki jobban,
végre a rózsaszín mellett döntött, de mire lihegve dőlt a fasorban
reájuk váró kocsi szögletébe, már megbánta, hogy nem a zöldet vette fel.
Olyan szép is volt Franciska, púder nélkül is fehér a bőre, pirosító
nélkül is rózsás az arca, és a zöld kucsma alatt ragyogot a szeme.

– Tegyük fel az álarcunkat, nehogy benézzen valaki a hintó ablakán, –
mondta, egyet sóhajtva az excsászárné.

Aztán Párisról kezdett mesélni, elveszett trónjáról, sok letűnt fényről,
egy halott világról és Franciska kérdezett, mindig újra kérdezett, mert
Mária Lujza szívének hiú emlékei között egy morzsányi Napoleon utáni
vágyakozást szeretett volna találni. A mai est varázsával akarta őt
elrabolni Neipperg gróftól örökre. Ma végre ismét történik valami
egyhangú életében és ő cselekedhetik a nagy, szent cél érdekében, amely
fogva tartotta lelkét, mióta a Montesquiou grófné közelében élt.

Napoleon! az ő neve lett ismét az egyetlen, ami tiszta, csendes sorsát
beragyogta.

Milyen jól esett a tudat, hogy Mária Lujza Metternich, Neipperg gróf és
Montebello hercegnő ellen szövetkezett vele ma estére és titkával
akaratlanul, mit sem sejtve, Napoleon híveihez láncolódik.

A kocsi megállt, felsuhantak a ragyogó virágfüzéres lépcsőkön és
elbűvölve álltak meg egy pillanatra a narancsfasorban, mely a nagy
táncteremhez vezetett. A fák fehér virágdíszben álltak egymás mellett
hosszú sorban, és közöttük égtek hatalmas viaszgyertyás kandeláberek.
Nyolcezer gyertya égett a teremben, virágok közé rejtve szólt a zene a
karzaton, ezüst rojtos, fehér selyemmel díszített magas emelvényen
foglaltak helyet az uralkodók, és előttük, a terem közepén, a huszonnégy
lovag négyest táncolt huszonnégy fátyolos hölgyével.

Az első, akit Franciska a lovagok között megpillantott, Hardenegg Rudolf
gróf volt. Szíve megdobbant! Gyönyörű ifjú leánnyal táncolt a gróf és
bizonyosan már régen elfeledte őt. Franciska a vörös darura szorította
kezét! Vajjon akart-e tenni érte igazán valamit, úgy amint igérte?
Szeretett volna beszélni vele és tudta, hogy kerülnie kell.

Amint így állt a tömeg között, kicsinek, kitaszítottnak érezte magát.
Hiszen aki nemrég úgy szerette, most mással táncol. Vajjon mit szólna,
ha tudná, hogy ő itt áll, ő, akinek egy őszi estén megkérte kezét,
lobogó gyertyafénynél, Óbudán, egy barna ház kapualjában? Talán nem is
emlékeznék rá! Más világ ez, új vágyakról, ragyogóbb érzésekről beszél.

Szép volt Hardenegg sötétzöld bársony ruhában, sárga csizmájában.
Előkelően, finoman mozgott, fehér tollas nagy kalpagján ragyogott a
gyémánt forgó, és Franciska szíve hallotta arany sarkantyújának
pengését.

Milyen büszke érzés lehet táncolni vele, melegedni egy ilyen férfi
szerelmes pillantásában. Talán kezében kellett volna hagynia kezét
akkor, októberben, mikor a darvak szállnak, mikor örök szerelmek
születnek az őszi hervadásban.

Egy hónap telt el azóta. Mi változott sorsában annyi esemény között?
Semmi. De ha nem változott, hát majd fog. Az egész világ nyitva áll
előtte és ő követelni fogja jussát az élettől, nem kell a halk érzelem,
a mosolygó megalkuvás; szerelem kell, nagyság, szenvedély…

– Bécsben is szép, úgy-e? – kérdezte Mária Lujza.

– Szép, felség, nagyon szép, – felelte Franciska.

– Csitt, nem szabad nekem azt mondania felség, nevezzen Lujzának!

A társalgás halkan folyt, nem hallotta senki, csak egy fekete bársony
ruhás spanyol grand, aki a két, kicsit megriadt nőt belépésük óta
figyelte, kalandra vágyva.

Most kardjához kapott fehér keztyűs kezével, vidám fénnyel telt meg
sötét szeme, lekapta nagy bársony kalapját, és azzal a könnyed
fesztelenséggel hajolt közel Mária Lujzához, mellyel csak álarcos
bálokon lehet megszólítani a hölgyeket:

– Jó estét, felség – mondta ingerkedve.

– Na látja – fakadt ki Franciska felé fordulva a császárné és szó nélkül
el akart tűnni a tömegben.

– Oh istenem, hát nem is fogadja köszöntésemet? Úgy látszik, le kell
lepleznem inkognitómat. – A szép spanyol felemelte álarcát, egy
pillanatra találkozott tekintetük és Mária Lujza ijedten, halkan
sikoltotta:

– Beauharnais Eugén! De hogy ismert meg?

– A megismerés csak e percben történt, eddig annyit tudtam csupán, hogy
egy felséges hölgy, kíváncsi voltam, ki lehet, mert a felségek ma nem
vegyülnek el a halandók tömegében. Most elárulta magát, Mária Lujza.

A császárné hirtelen Eugén karjába fűzte kezét:

– Vigyázzon kérem, senkinek sem szabad tudnia, hogy itt vagyok. Istenem,
mindjárt sírok.

– Ne tegye, a világért se tegye, én kielégítettem kíváncsiságomat,
higyje el, amint belépett, mindjárt tudni akartam, ki lehet ez a kis
rózsabimbó. Nem árulom el, esküszöm, igaza van, ha egyszer megszökik a
schönbrunni kolóstorból.

– Ma történik először – mondta méltóságosan a felség.

– Velem szemben nem kell védekeznie, különbenb is mindegy, fő az, hogy
élvezze az estét. Tekintsen lovagjának, nem fogom zavarni mulatságában,
de ha szüksége van támaszra a kalandos vállalkozás közben, forduljon
hozzám.

– Még csak ez kellett – nevetett a császárné megvigasztalódva.

Az ünnepi négyes véget ért, felhangzott a polonéz és Mária Lujzát táncra
kérte egy bajazzo.

– Kegyed is egy kis felség? – fordult Franciskához Napoleon mostoha fia.

– Kérem ne kérdezzen, úgy sem árulom el, ki vagyok.

– Biztos?

– Oh egészen bizonyos.

– Óhajt táncolni?

– Köszönöm, inkább nézni szeretnék egy keveset.

– Nem ismeri még a társaságot? Párisból jött Mária Lujzával?

– Jaj Istenem, már megint kérdez. Tudja mit, majd én kérdezek inkább.

– Mit óhajt tudni?

– Sok mindent. Először is mutassa be nekem az uralkodókat, persze így, a
távolból.

– Nem ismeri őket? – csudálkozott Beauharnais.

– Nem bírom leszoktatni a kérdezésről, de most kivételesen felelek.
Csak…

Franciska elhallgatott. A cár arca jelent meg képzeletében, amint
bizalmasan hajlik hozzá a budai bálon.

– Nos? – kérdezte Beauharnais.

Franciska összerezzent.

– Csak Ferenc császárt ismerem, mondotta azután nyugodtan.

Beauharnais Eugén karját nyújtotta Franciskának:

– Jöjjön, menjünk közelebb, hogy jobban láthassa a világ urait. Én is
ott lehetnék a főhercegek között, de sokan megszöktünk vacsora után,
kedvesebb a bálban részt venni, mint nézni. Hogy fájna az orosz cárnak,
ha ott kellene ülnie, míg mások mulatnak.

– Az orosz cár nincs itt?

– Nincs, beteg, majd a karuszelt megismétlik tiszteletére. Látja, Sándor
cár kedves ember, más mint a többiek, neki köszönhetem, hogy itt
némiképen elismerik létjogosultságomat.

– Miért?

– Oh be kedves. Reménylem, azt tudja, hogy a Napoleon mostoha fia
vagyok, hogy szerettem őt és lelkesedtem érte?

– Már nem szereti?

– Szeretem és szeretni fogom mindig, csakhogy az élet hív. Jobb lenne,
ha az ő oldalához szólítana, de mit tegyen az ember? Én megértem Mária
Lujzát is.

– Én nem, – felelte Franciska – nekem egy fél-életnél, a megalkuvásnál,
mindig kedvesebb lenne a halál.

– Minő nagy szavak, Madame. Vagy talán Mademoiselle?

– Leány vagyok – felelte Franciska.

– Persze, szép, fiatal, lelkes leány, önfeláldozásra kész. Mondja,
igazán fiatal?

– Huszonkét éves vagyok már.

– Oh be szeretném látni, nem emelné fel az álarcát egy pillanatra?

– Hercegem, kegyed megfeledkezik az uralkodókról.

– Milyen szigorú. De ha úgy kívánja, elmondom leckémet is szívesen.
Szóval a császárt ismeri? Ferenc császár únja az egész dolgot, ő jobb
szeretne a Glacin sétálni, kanáriját etetni, vagy virágait ápolni. Az
orosz cárné ül mellette. Ma nagyon szép, illik neki a fehér ruha, olyan
mint egy fiatal leány, mint egy szomorú, magános virág, a cár
elhanyagolja, gyermeke nincs, sokat sír és Czartoryski Ádám herceget
szereti, ki tőle remél segítséget Lengyelország szabadságának ügyében.
Szegény Czartoryski, szegény Erzsébet. Mert remélem tudja, hogy a cár
úgyis engedni fog és Metternich győz? Ha ezt most hallaná Sándor,
biztosan megvonná tőlem barátságát, de azért, higyje el, így lesz. Nekem
is sok mindent ígér a cár, de végül is…

– Ön is szeretne kapni valamit? – kérdezte érdeklődve Franciska.

– Természetesen, mindnyájan csak azért jöttünk a kongresszusra, mert
reméljük, hogy nyerhetünk, vagy félünk, hogy elvesztünk valamit. Sajnos,
nekem szomorúan állnak az ügyeim, de beszéljünk másról, Mademoiselle.
Mária Ludovika császárnét sem ismeri?

– Ő a lila ruhás, úgy-e?

– Igen, Ferenc császár mellett, a sok-sok ibolyával, lássa, milyen
boldogan mosolyog, pedig fáradt és álmos már. Szereti a szép
ünnepélyeket, a virágokat, a zenét. Mögötte áll a porosz király és Zichy
grófnét keresi a tömegben; mihelyt Ferenc császár távozik, két perc
mulva már a szép Juliával fog táncolni. Fogadjunk. Akar fogadni?

– Hogy fogadnék? Ön bizonyosan jobban tudja.

– Persze, hisz csak azért ajánlottam, mert ürügyet kerestem, hogy
megszoríthassam a kezét.

Franciska erre ki akarta húzni karját a Beauharnais karjából, de az
észrevette és hirtelen erősebben szorította magához:

– Haragszik? Oh ne haragudjék, egy álarcos bálon mindent szabad.

– Ki az a kövér, a porosz király mellett? – kérdezte Franciska, hogy
meneküljön a beszélgetés kényes fordulata elől.

– Württemberg uralkodója. Úgy-e szörnyen vastag? Ki kell vágatnia az
asztalt, mely mellett ül és senki sem fér el vele egy kocsiban. Aki
Ludovika császárné mögött áll, a kis sápadt, sasorrú, hirtelenszőke
hajú, az VI. Frigyes, a dán király. Miksával beszélget, a bajor
királlyal, aki… azt akarta mondani Eugén, hogy „az apósom“, de közben
meggondolta. Ez a titokzatos idegen bizonyosan nem tudja, hogy ő nős, és
az ilyesmi nem tetszik a fiatal lányoknak.

– Aki? – kérdezte Franciska.

– Aki szintén Napoleon híve volt.

– Milyen furcsa az élet – mondta Franciska.

– Furcsa, de néha szép is. Úgy-e szép? Most például. Mondja, hogy
kegyednek is szép egy kicsit.

– Nagyon szép.

– Köszönöm. Na most táncoljunk.

– Azt akarja tudni, hogy milyen karcsú vagyok? – kérdezte ingerkedve a
leány.

– Milyen gonosz. Azért bevallom, arra is kíváncsi volnék, nagyon irígy
jószág egy ilyen dominó, eltakar mindent és…

– Térjünk vissza az uralkodókhoz.

– Már kifogytunk belőlük, de más nagyokkal szolgálhatok, ha parancsolja.
Az egész színes tömegben azt hiszem nincs senki, aki valami címet ne
viselne neve előtt.

– Talán mégis van – nevetett Franciska.

– Előfordulhat esetleg, de az bizonyosan titokban tartja. Nézze, nézze,
ott a sarokban áll Metternich, lord Castlereagh és Talleyrand.
Talleyrand francia hazám képviselője, nem sok keresni valója van itt,
mint olyannak, de ő mindig saját személyi hasznát hajhássza elsősorban
és az élő hatalom fényében melegszik. Most XVIII. Lajosért lelkesedik,
de volt a Napoleon híve is, az azonban átlátott a szitán, azt mondta rá,
hogy közönséges gazember selyem harisnyában. Azt hiszem igaza volt.

– Milyen csúnyák az emberek – mondta Franciska.

– De szépek is, kivált a nők és az a fő. Megjegyzem, Talleyrand igazán
csúnya; ravasz, ellenszenves az arca, és épen úgy biceg, akár csak az
ördög maga. Azt azonban igazán szeretném tudni, miről beszélnek a
politika nagyjai? Vajjon Nápoly, Lengyelország, vagy Svédország sorsát
döntik-e el? Látja gyermekem, ez a terem a mulatság színes kertje,
mindenki az élvezetet hajhássza és néhány lépésnyire az örvendő
tömegtől, élénken, komolyan tárgyalnak súlyos politikai kérdésekről. A
világon mindenütt ellenséges lábon állnak egymással a mulatság és a
diplomácia. Bécsben most kézenfogva járnak. Metternich házasította össze
őket. De most már igazán jöjjön táncolni, Mademoiselle.

– Mindjárt. Nézze herceg, az udvar távozik, azt még látni szeretném.

Amint Ferenc császár és a felséges asszonyok elhagyták a tánctermet,
valcert kezdett játszani a zenekar és Eugén most már kérdés nélkül fogta
át Franciska derekát.

– Most már jönnie kell. És tudja, úgy-e Mademoiselle, hogy ma éjjel
egyetlen pillanatra sem távozom oldala mellől? Úgy várom türelmesen, míg
végre megláthatom arcát és haját.

A keringő forgataga elragadta őket, Franciska szinte szédült, színesen
suhantak el mellettük a párok, volt itt, a beduintól az oláh legényig,
mindenféle nemzeti viselet. Tarka dominók selyme suhogott, denevérek
libegtették szárnyaikat, fesztelenül mosolyogtak, összebonyolódtak,
álruhában járt-kelt itt mindenki és néhány órára kibékült, egymáshoz
simult a társadalom az álarcok mögött. Egy pillanatra Jósikát is látta
Franciska, fekete selyem frakkban, álarc nélkül, de Hardeneggel nem
találkozott többé, elvesztette szem elől.

– Mutassa meg az arcát – könyörgött mindig újra Beauharnais.

– Miért olyan kíváncsi?

– Mert tudom, hogy idegen itt, mert tudom, hogy nem látom meg többé
soha.

– Jobb is – mondta Franciska. – Igy érdeklem; ha látna, biztosan vége
lenne a varázsnak.

– Nem hiszem – felelte hévvel a szép francia. – Valami egész különös van
a lényében, a szavaiban, a mosolyában és a szeme olyan szép lehet, ha
szemöldöke is látszik, meg a homloka. Úgy-e nagyon sokan szeretik
kegyedet?

– Nem tudom, tettel még nem bizonyította senki sem és a szó olyan
keveset jelent.

– Én meg vagyok győződve róla, hogy gyönyörű, nem tudom milyen, de
álmodni fogok róla sokáig és azt hiszem, így van vele mindenki, akivel
egyetlen szót váltott, aki mozogni látta, vagy nevetni hallotta.

Franciska arca égett, de vállatvonva könnyedén válaszolt:

– Az ilyesmi hirtelen jön, herceg, és hamar múlik.

– Lehet, de különös és csudálatos. Akár cseveg, akár táncol, akár nevet,
mindegy, mondhat, amit akar, tehet, amit akar, nem az nagyszerű, amit
mond és tesz, hanem ahogy mondja és teszi. Más mint akiket ismerek,
frissebb, idegen, ismeretlen, sohasem látott, nem remélt. Mit mondjak
még? Higyjen nekem, nekem hihet, én ismerem a nagy világot, ismerem a
nőket, láttam a legszebbeket és egyik sem bűvölt el úgy, mint kegyed
most, a fekete álarc mögött, csúnya, nagy, irígy dominójában.

– Herceg, ön tréfál velem… – mondotta Franciska majdnem haragosan.

– Nem tréfálok, vagy jó, higyje, hogy tréfálok, jobb is talán, ha
öntudatlan marad, ha nem ismeri személye varázsát, mert addig
gyönyörködhetnek benne mások igazán. Jöjjön, Mademoiselle, együnk és
igyunk valamit és ne irígyelje tőlem a mai éjszakát.

– Nem irígylem herceg, szívesen maradok önnel, ha úgy akarja, de
meséljen nekem Napoleonról.

– Napoleonról? – a herceg csudálkozva állt meg a narancsfasorban.

– Róla, róla. Ön ismerte és szerette őt, én szeretem, de sajnos, nem
ismerem.

– Tudja, Mademoiselle, hogy az ő neve kicsit ellenségesen hangzik itt,
ma este?

– De mikor engem ő érdekel legjobban a világon.

– Jó, tehát kérdezzen és én felelek. Csatáiról meséljek, vagy
személyéről, szavairól, tetteiről, nagyságáról, vagy bukásáról?

– Arról, hogy valaha visszajön-e még? Hogy visszavárják-e
Franciaországban? Hogy szeretik-e sokan? Hogy vannak-e hívei? Hogy…

Beauharnais keze remegett az izgalomtól, mikor Franciska karjára tette:

– Csitt, az Istenért csitt. Elrontunk mindent, megöljük híveit és… Jobb,
ha még nevét sem ejtjük ki, Mademoiselle.

– Ön várja, ön visszavárja, látom, tudom – ujjongott halkan Franciska.

– Jöjjön, Mademoiselle, igyunk egy pohár frissitőt.

Mária Lujza mulatott, táncolt, kacagott, Franciska alig bírt rátalálni,
figyelmeztetnie kellett kétszer is, hogy menniök kell, míg alszik a
világ, míg észrevétlenül juthatnak haza.

– Még csak egy óra mult, de sajnos, igaza van, mennünk kell. Jövök
azonnal, – mondta a császárné, hosszasan búcsúzva egy arabstól.

Franciska Beauharnais Eugénnek nyújtotta kezét:

– Jó éjszakát.

– Mademoiselle, nem engedem el, míg le nem veszi álarcát.

– Pedig hiába, mert nem veszem le.

– Egy pillanatra.

– Egy pillanatra sem.

– Milyen hamar eltelt az idő.

– Bizony hamar.

– Mondja meg legalább, hol lakik?

– Nem mondom meg azt sem.

– Úgy-e Schönbrunnban?

Franciska fejét rázta és kacagott:

– Milyen kegyetlen – mondta Eugén. – Hát legalább a haját mutassa meg,
egy pici tincset csak.

– Lehetetlen.

– Gyerünk – mondta Mária Lujza. – Jó éjszakát, Eugén.

– Lekísérhetem a lépcsőn, szép kis felség?

– Nem, nem, észrevétlenül kell távoznunk, úgy, ahogy idejöttünk.

A rózsaszínű és zöld dominó selyme suhogott, Mária Lujza és Franciska
eltüntek a bálból, mint a hamupipőkék, kiknek a tündér parancsszavára
haza kell térniök.

– Hogy mulatott? – kérdezte a kocsiban Mária Lujza.

– Nagyon jól, és felséged?

– Pompásan. Bécs szebb, mint Páris. Most már csak a lieber Papa meg ne
tudja, meg a hercegnő és a gróf sem. A gróf nem volt ott a bálon.
Szegény, bizonyosan rám gondolt. Holnap nagyon kedves leszek hozzá.

Franciska mosolygott, ő arra gondolt, amit Beauharnais mondott, a
reményekre, melyekről remegő keze, ijedt hangja beszélt.

Aztán egy gyors futás a kerten át, halk szóváltás a megvesztegetett
kocsissal és őrrel, aki azt hitte, két szerelmes komornát bocsájt be az
alvó kastélyba, nesztelen ajtónyitások, titokzatos suttogás, elfojtott
nevetés, gyors vetkőződés a sötétben, és a könnyelmű császárné mély
sóhajjal bujt be selyem paplana alá, csipkés ágyába.




XVII. FEJEZET.  Igazán, nagyon, örökre…

Zöld bársonykalpagos babakirályfi állt a kis színpadon, a vörös
függönyök között, olyan volt épen, mint a lovagok a karuszelen, róluk
mintázta Franciska és Hardenegg Rudolf grófra gondolt, míg öltöztette. A
színdarab javában folyt, Franciska játszott, a kis Napoleon meg nézte.
Csak ketten voltak a szobában, Franciska elbújva a színpad mögött, a kis
fiú meghúzódva egy karosszék mélyében.

Egyikük sem vette észre, hogy valaki halkan belépett és az ajtóhoz
lapulva figyeli őket. Hogy is vették volna észre? A darab olyan érdekes
volt, mindez olyan új. Néhány napja, karácsonyra kapta a kis herceg a
színházat és Franciskától a sok tarka babát hozzá. Az öreg királyt, a
néger rabszolgát, a királynét és udvarhölgyét, a királyfit, a gonosz
lovagot, a jó tündért és a szépséges hercegnőt, aki most lép épen a
színpadra, az erdő közepébe, a kis tisztásra és a királyfi eléje térdel
szerelmesen:

– Gyöngyházszín mosolyú hercegnő, fehér elefántcsont szobor, szeretlek,
szeress engem te is, gyönyörű princessz Kikerlak.

– De én nem szeretlek téged, büszke királyfi és távozz azonnal felséges
atyám erdejéből – felelte gőgösen a fehér hercegnő.

– Milyen kegyetlen, milyen hideg és milyen gonosz – szólalt meg egy mély
férfihang és Beauharnais Eugén egész közel lépett a kis Napoleon
karosszékéhez. A fiúcska ijedten bámult rá, a fehér hercegnő elájult a
színpadon, a zöld királyfi élettelenül hullott lábaihoz és Franciska
előlépett a vörös függönyök mögül.

– Végre – szólalt meg a herceg, mikor meglátta. – Végre megtaláltam,
régen keresem, a bál óta mindig keresem. Kétszer jártam Schönbrunnban,
de Mária Lujza nem fogadott, ma újra eljöttem, a kis herceghez jöttem,
azt mondták, Müller Franciska kisasszony van nála, nekem mindegy volt,
én nyomra akartam találni mindenáron. Nem hiszi, milyen boldog voltam,
mikor meghallottam a hangját. Mindjárt megismertem. Kegyed tehát Müller
Franciska?

– Igen, én Müller Franciska vagyok és most mit óhajt tőlem, herceg? –
kérdezte Franciska, magához szorítva a kis Napoleont.

– Nézni, csak nézni akarom, szomjaztam erre a pillanatra sokáig, most
láthatom és boldog vagyok, hogy itt áll előttem, gyöngyházszín mosolyú
hercegnő, fehér elefántcsont szobor. Úgy-e, így mondta?

– Játszunk tovább – szólalt meg a kis Napoleon. – Épen olyan gyönyörű
volt!

Franciska a fiúcska hajával játszott és nem tudta hirtelen, mit
feleljen. Beauharnais Eugén közelebb lépett hozzá, látni akarta jól a
gyertyák rezegő fényében. Egy hónapja ölte a vágy, a kíváncsiság, most
meg kellett tudnia, hogy érdemes volt-e a sok ábránd, hogy igyekezzék-e
megfogni ezt a leányt magának, vagy hagyja el örökre, néhány udvarias
szó után? Szép! gondolta az első pillanatban, nem szép, gondolta, amint
mélyen lehajtott fején és remegő kezén nyugodott tekintete. Szép, nem
szép? Végre el kell döntenie és tréfásan emelve összekulcsolt kezét
Franciska felé, ő is kérte:

– Igen, Mademoiselle, játszék tovább, én a kis Napoleon vendége vagyok,
mulattasson kicsit engem is.

Franciska simogató keze most megnyugodott a gyermek fején, szemét halk
villanással nagyra nyitotta és amint merész pillantása a Beauharnais
arcán nyugodott, a herceg tudta biztosan, hogy gyönyörű.

– Ma este már nem játszhatom tovább – szólott csendesen Franciska, az
idő lejárt, ezóta vége lenne a darabnak. Bocsásson meg herceg,
Montesquiou grófnéhoz kell kísérnem őfelségét.

– Nem szabad elmennie, Mademoiselle.

Beauharnais Eugén eléje lépett, szenvedélyes lett, vad természete
egyszerre utat tört. Rögtön, vagy soha, mindent vagy semmit, ez volt
jelszava. Akarni tudott, kitartás nélkül, de erősen, szenvedélyesen, úgy
mint az orosz cár, csak fiatalabban, kevesebb fejedelmi hatalommal és
több férfierővel.

– Bocsásson, herceg – mondta büszkén Franciska és még szebb lett.

Beauharnais egyetlen pillanat után visszanyerte önuralmát, ravasz feje
kész volt a csatatervvel és közelhajolva a leányhoz, halkan súgta a
fülébe:

– Értsen meg, fontos mondanivalóm van, csak nem merek beszélni, ne kapja
el fejét, hallgasson meg.

– Bocsásson, herceg… – ismételte Franciska.

– Napoleonról van szó – susogta elfojtott hangon a herceg és a leány
egyszerre rabja volt, két kezét védőleg tette a kis fiú fejére, úgy
könyörgött:

– Csitt, az Istenért, csitt.

– Beszélnem kell kegyeddel – mondta a herceg.

– Most nem lehet, látja, tudja.

– Megvárom, míg visszatér.

– A felséges asszonyhoz kell mennem ilyenkor.

– Jó, hát később. Az ügy komoly, sok mindent kell kérdeznem, a romoknál
várom, várom míg jön, míg jöhet. Igérje meg, Mademoiselle, hogy jön,
hogy nem várom hiába.

– Nem fog rám hiába várni – mondta Franciska alig hallhatóan.

*

– Milyen ember Beauharnais Eugén? – kérdezte Montesquiou grófnétól
Franciska.

– Kis leány, hogy jut kegyednek eszébe Beauharnais Eugén?

– Itt járt.

– Mikor?

– Most, épen most.

– Miért jött?

– A kis herceget látogatta meg.

– Elment már?

– El – felelte zavartan Franciska.

– És most szeretne róla egyet-mást hallani? Szép ember, hódító
megjelenés, tüzes, vidám, tud udvarolni. Udvarolt, úgy-e? – tréfálkozott
a grófné.

Franciska halkan, kínosan válaszolt:

– Nem udvarolt, nem, igazán nem, csak érdekel.

– Szóval nem tetszik, nem azért kérdi? Igazán nem tetszik?

– Nekem? – nevetett Franciska.

– No az nem olyan csudálatos, már sok nőnek tetszett és tetszik is
bizonyára. De ha nem hódította meg kegyedet, annál jobb, akkor őszinte
lehetek, mert én nem szeretem Beauharnais Eugént. Ne értsen félre, szép,
fiatal, vidám, egyike volt Napoleon legvitézebb generálisainak, bátor,
elszánt, vakmerő, de könnyelmű, ingatag és a nőkkel… tudja, szereti a
nőket. Lássa, az én édesanyámnak volt egy kis kutyája, különös fajta,
fehérszőrű állat. Gyönyörű nagy szeme volt és szeszélyes, borzas feje.
Azt hiszem, gyáva volt, de olyan hallatlanul vakmerő, hogy sohasem
jutott napfényre gyávasága. Legjobban a fiatal csirkevért szerette,
megfojtott minden útjába kerülő madarat, egy pillanatig nyalta meleg
vérét, aztán melléje ült és sírt. Örökké mozgott, örökké futott, örökké
nyugtalan volt. Mindig emlékezni fogok rá, mikor ősszel végigrohant az
erdőn, a száraz lomb zizegett lába alatt, nagy port vert fel és mikor
megállt, látszott rajta, hogy óriásnak érzi magát. Érti, hogy miért
mondtam ezt el most?

– De Napoleont azért nagyon szereti? – halk kétkedés volt a Franciska
hangjában.

– Nagyon? Igen, azt hiszem, szereti igazán, csak nem annyira, hogy
feláldozná érte jövőjét, hogy követni tudná a szenvedésbe is. A
hatalmáért ezerszer kockáztatta életét, de boldogtalanságát megosztani
nem akarja.

– És ha Napoleon megint hatalmas lenne?

– Akkor hiszem, hogy ismét meg tudna halni érte.

Franciska felvetette tekintetét és bátran nézett a grófné szemébe.

– Köszönöm, grófné. Jó éjszakát.

– Ma este nem látom?

– Nem, ma este… ma este nem érek rá…

– Úgy? Új ruha kell ismét Őfelségének. Ma mit vesz fel?

– Fehér selyemruhát, hattyúprémmel és fehér rózsadísszel.

– Mint egy menyasszony – mondta gúnyosan a grófné. – No, jó éjszakát,
Franciska.

Holdfényes este volt, a nagy park fehér szobrai mint kísértetek, úgy
álltak a gyengén havas fák között és a fagyott út csikorgott Franciska
lába alatt, amint sietve ment a találkozóra. Fehér köpeny volt rajta,
fehér kendő a fején és úgy szaladt a nagy fasorban, mint egy
talapzatáról megszökött kis márvány istennő. A sűrűn összenőtt, nyírott
fák zúgtak körülötte! Milyen ismerős volt neki ez a zúgás, sokszor félt
tőle éjjelenként és fejére húzta takaróját, de nem lehetett elbujni
előle, mégis hallotta, mint egy közeli vízesést. Mert elhagyatott volt
Schönbrunnban, egyhangú napjai szomorúságban teltek el. Harmonikus
érzésvilágához nem illett a bizonytalan helyzet, neki otthon kellett és
mindig gyakrabban vágyott haza Óbudára. Kis szobájára emlékezett és az
órákra. Itt is volt zenélőóra, fel is húzhatta, de nem tette, mert az
inkább szomorú volt. Multjának szép álmai olyanok voltak, mint egy
bolondos, tarka, törökös szövet a jelen sötét fátyola alatt. Esténként
soká gondolkozott és tiszta fogalmakat akart teremteni magában és maga
köré, szép nagy ajtókat, szép nagy ablakokat, de a csendes képeket
elűzték mindig nyugtalan vágyai. Gyakran írt apjának, bocsánatát kérte,
esdekelt, hogy ne gondoljon róla semmi rosszat, biztosította, hogy nem
ember, hanem valami titokzatos, messzi-messzi álom vitte magával,
bíztatta, hogy nemsokára hazatér, de nem kapott választ soha. A multját
elvesztette, jövője semmit sem igért. Sokszor este, ha már nagy volt a
csend, szerette volna, ha valaki jön és megveri, vagy megsimogatja,
nagyon várta, de ha az összes embereket elébe állították volna, hogy
válasszon, azt felelte volna, hogy egyik sem kell.

Útra készen állt Franciska, de nem jött érte senki és egyedül nem tudott
elindulni sehova, mert leláncolták álmai, melyek olyan gyönyörűnek
igérték jövőjét annyi éven át.

Sokszor visszatért emlékeiben ahhoz, amit eddig élt. Tovább színezte az
apró eshetőségeket, melyekkel megkínálta az élet. Hardeneggnél kellett
volna megállnia? Mi lett volna akkor? Jósika volt számára rendelve, vagy
a cár? Megcsalta, elhagyta őket és lehet, maga ellen vétett, mikor önző
vágyakkal menekült előlük.

Semmit sem akart igazán, semmit sem kívánt úgy, amint kívánnia kellett
volna, hogy életcélja lehessen. Mintha egész tettereje kimerült volna
azon az estén, melyen atyját szívtelenül elhagyta.

Ha gondolkozott, mindig szomorú lett, azért elhitette magával újra meg
újra, hogy vészes, nagy önfeláldozásra született, hogy egyedül Napoleont
szereti, bánkódva szereti, mert hőse elhagyatott és nem ura a világnak
többé.

A fák zúgtak, Franciska szaladt, a mai estétől sokat várt, eseményeket
várt. Sietett hát a romok felé, ahol Napoleonról fog hírt kapni és el is
feledte majdnem, hogy a hírekkel egy férfi várja, egy erősakaratú,
szerelmes lovag.

A holdfényben kísértetiesen, tisztán rajzolódtak a mesterséges romok, a
téglahalmaz, köröskörül néhány görög isten, a hegynek nekiépített ívelt
kapu, megrongált domborműveivel, a schönbrunni park regényes dísze. Már
egészen közelért Franciska, de Beauharnais Eugént nem látta sehol.
Felszaladt a hegyoldalon, a romok mögé, nagyot sóhajtva, fáradtan dőlt
egy csonka oszlopnak, egy pillanatra lehúnyta szemét és akkor egyszerre
érezte, hogy valaki mellette áll. Hirtelen felpillantott, tekintete
találkozott az Eugén tekintetével, aki nézte őt és mosolygott. Nagy
volt, sötét, az ezüstös téli éjszakában, Franciska kezet adott neki és
kicsit összehúzta homlokát. Majdnem öntudatlanul cselekedett, de erősen
érezte minden mozdulatát, mintha mélyebben élne, mintha, amit egész
napon át elrejtve álmodott, egyszerre előtérbe lépne és fogva tartaná,
mint a hipnózis.

Beauharnais Eugén megszorította a kezét:

– Hát eljött mégis, Mademoiselle? Szép, hogy eljött, köszönöm.

– Nincs mit köszönnie, herceg – szólott Franciska. – Én köszönöm, hogy
hívott és kérem, mondja el gyorsan, amit tud. Mit kell tennem? Megteszek
mindent, higyje el. Az életemet is szívesen adom oda érte.

Izgatottan beszélt, gyorsan, Eugén mosolygott és gyönyörködve simogatta
hideg kezét.

– Milyen szép hogy eljött, milyen szép – ismételte gyengéden.

– Herceg, kérem, én a híreket várom.

– Elmondok mindent, gyönyörű Franciska, de előbb tudni akarom, miért
szereti olyan nagyon Napoleont?

– Miért? Nem tudom. Nem elég az, hogy szeretem? Bízzék bennem, kérem.
Nyugodtan elmondhat mindent; ha kell, tudok hallgatni, ha kell, tudok
cselekedni, higyje el, nincs senki, senki a világon, aki úgy szeretné
őt, mint én.

– Franciska, kedves Franciska – mondta lágyan Eugén és finoman ölelte át
a remegő leányt, mintha hála volna csak a merész mozdulat, megértő
gyengédség.

– Ön is imádja őt? Úgy-e herceg, ön is meg tudna halni érte? Oh, hogy
szeretem, amiért úgy szereti őt.

– Én is szeretem kegyedet, Mademoiselle Franciska, bízzék bennem kegyed
is.

Franciska a Beauharnais kezébe tette kezét meleg szorítással,
Beauharnais átölelve tartotta őt és hosszú csend borította be a két
fiatal embert. Ennyi ártatlansággal, komoly hittel szemben, kicsit
tanácstalan volt a hódító herceg is, zavarba ejtette, hogy a leány tűri
ölelését. A fák zúgtak, a hold világított, elrejtve álltak a görög
oszlop mögött, Franciska türelmetlen várakozással leste a szót, és nagy
nyugtalanságában megfeledkezett helyzetéről, a percek mulásáról,
mindenről a világon.

– Milyen hideg a keze – szólalt meg a herceg egy idő mulva.

Erre felébredt Franciska; egyszerre érezte a Beauharnais ölelését és
gyorsan bontakozott ki karjából:

– Herceg, nekem mennem kell, nem maradhatok sokáig, könyörgök, mondja
el, mit tud, mit akart velem közölni?

Eugén halkan kacagott:

– Az Istenért, Mademoiselle, ne legyen olyan izgatott, Napoleon meg sem
érdemli, hogy úgy szeresse.

Franciska tiltakozva emelte fel kezét, szenvedélyes lett:

– Nem érdemli meg? Hogy mondhat ilyet, hogy mer ilyet mondani?

– Hát igazán olyan nagyon szereti?

– Imádom.

– Nem is ismeri.

– Az mindegy, láttam az életét, tudom tetteit, ő a legnagyobb ember volt
mindenki között, a legnagyobb hős, hódító, férfi, igazi férfi és egyedül
őt érdemes szeretni.

– Hogy mondhatja ezt, Mademoiselle és miért mondja ezt nekem?

– Megmondom mindenkinek, az egész világnak.

Beauharnais most közel hajolt Franciskához és behízelgő, csitító, lágy
hangon szólt:

– Nem szabad ilyet mondania, Franciska, kegyednek különösen nem.

Dacosan válaszolt Franciska:

– Miért? mert leány vagyok, egy leány nem mondhatja meg, amit érez,
csak…

– Kegyed nem értett meg, szép kisasszony, csak azt mondom, hogy nem
szabad érzelemvilágát kidobni az emberek útjába, mert eltapossák és
aztán kegyednek fáj.

– Hát nincs az ilyen nagy érzésnek semmi értéke? – kérdezte ijedten
Franciska.

Beauharnais most ujból megfogta kezét, a szívéhez szorította, úgy
beszélt a leányhoz, akiről tudta már, hogy gyenge, elhagyatott és
szomorú:

– Gyöngyházszín mosolyú kis hercegnő, értsen meg, a kegyed meleg szíve
csudálatos értékes kincs, de magát lopja meg, ha egy elérhetetlen,
képzelt érzésben pazarolja el ezt az édes drágaságot. Egy erős simogató
kéz kell kegyednek, egy erős, nagyon erős kéz.

– Egy erős kéz – ismételte álmodozva Franciska.

– Hát senkit sem szeret? – kérdezte Beauharnais és most elengedte a
leány kezét, hogy nyugodtabb bizalommal beszélhessen vele.

– Senkit – suttogta Franciska.

– De tudna, úgy-e?

– Tudnék – mondta gyönyörű mosollyal a leány.

Most már neki is a maga érzésvilága lett a legfontosabb és őszintén
felelt, mintha az éjszaka kérdezné titkait, ma is úgy, mint rendesen.

– De kegyedet már sokan szerették, úgy-e kis fehér hercegnő?

Franciska elmosolyodott:

– Sokan épen nem, de némelyek mondták, hogy szeretnek.

– És kegyed nem szerette egyiket sem?

– Nem – felelte határozottan Franciska, de aztán elgondolkozva tette
hozzá: – Azért egy kicsit szerettem, de hamar elmult és sohasem bántam.

Beauharnais végigsimított homlokán, mintha fájdalmas képeket űzne el és
szomorúan mondta:

– Értem, oh nagyon jól értem, kegyed csak azt szereti, akire épen
szüksége van és addig, míg szüksége van rája.

– Oh nem.

– De igen, Franciska, de igen.

– Én nem tehetek róla.

– Lehet, lehet, de mégis meg kellene gondolnia, hogy az, akire épen
szüksége van, nagyon sokat áldoz kegyedért, és kegyed elfogadja hidegen,
kedves mosollyal, lelkiismeretfurdalás nélkül. Én is itt vártam ma este
és kegyed eljött, mert akart tőlem valamit, de hidegen, gonoszul hagy el
abban a pillanatban, amelyben bevallom, hogy szeretem.

Eugén kezébe temette arcát, egy oszlophoz dőlve állt a holdfényben,
sötét galléros köpenyében mint maga a szomorú kétségbeesés. Franciska
remegve nézte őt. Szeretem! azt mondta a herceg. Csudálatos, varázsos
szó. Szerelem! Mi mindent igér, támaszt, nyugalmat, simogatást. A szél
erősebb lett, Franciska fázott, megdermedt kezét gyámoltalanul nyújtotta
Eugén felé és könyörögve szólt:

– Herceg, ön Napoleonról akart beszélni velem.

Beauharnais gyors mozdulattal kapta el a két jéghideg, dermedt kezet:

– Napoleonról vagy az egész világról, nem mindegy az, amikor szeretem?

Franciska ki akarta szabadítani kezét az erős szorításból, de félig
megfagyott ujjai tehetetlenül vergődtek a forró férfikézben:

– Herceg, nekem mennem kell – könyörgött.

– De nem engedem, nem engedhetem, szép hercegnő, nem bántom, szeretem,
csak látni akarom, ne féljen tőlem, a kezét fogom, nézem, imádom. Két
percig maradjon még, Franciska.

És Franciska akaratereje elzsibbadt, zűrzavarosan járt fejében, amit a
grófnétól hallott este: szép, vidám, vakmerő, gyáva, a nőket szereti…
megfojt minden útjába kerülő madarat… a fiatal vért kívánja…

– Engedjen el, herceg, kérem, engedjen – suttogta panaszosan.

– Nem engedem, tündérem, drága szerelmem, Franciskám. Nem engedem.
Boldog vagyok, hogy megtaláltam, dacos, édes, büszke, kis leány –
felelte Beauharnais. Aztán hirtelen magához rántotta, átölelte és
megcsókolta, hogy Franciska gondolkozni sem bírt, lélekzeni sem tudott.
Ez más volt, mint a Hardenegg könyörgése, más mint a Jósika egyetlen,
halk csókja, más, mint a cár vallomása, ez forróság volt, kábító, égető
meleg, melynek érintése lángra gyújt.

– Szeretem – suttogta Eugén.

– Igazán? – lehelte Franciska alig hallhatóan.

– Igazán, nagyon, örökre, kis boldogságom, te!

Gyengéden takarta be köpenyével a fázó leányt, simogatta arcát, haját,
melengedte dermedt ujjait, hogy Franciska már nem didergett, nem érezte
a telet, elfelejtette az éjszakát, nem gondolt vergődő vágyaira, erős
ölelés volt számára az egész világ. A szél fujt, folyton erősebben fujt,
szinte bömbölve nyargalt végig a parkon, de most nem kínozta Franciskát
a fák zúgása, úgy mint kis szobájának csendjében minden este.

Egy óra a fagyban és mi maradt belőle? Franciska szaladt haza, fehér
gallérja repült utána a szélben, fejkendője nyakába csúszott, haja
ziláltan hullott arcába és kezét szívére szorítva ott állt kis
szobájának ablakában. A szívén volt a keze, a Napoleon képén és a vörös
darun, megborzongva húzta ki a vékony láncot ruhája alól, lekapcsolta
róla a Hardenegg ajándékát és elzárta fiókjába a kis aranylapot a karcsú
madárral. Most, mikor sorsa betelt, már nem viselheti azt, ami ígéret
volt a jövőre. A Napoleon-kép ott maradt régi helyén, hisz érte együtt
fognak küzdeni Eugénnel. Franciska lefeküdt, de soká, soká vergődött
ébren ágyában, kicsit kedvetlenül, mint akit kiraboltak. Sírt is közben,
de nem vette észre könnyeit, és nem tudta azt sem, hogy mosolyog
boldogan, míg halkan ismételgette magában: – Igazán, nagyon, örökre, kis
boldogságom, te!




XVIII. FEJEZET.  Mit mesél Metternich Montebello hercegnőnek?

Senki sem vette észre Franciskán másnap az izgalmas este, az álmatlan
éjszaka nyomait. Derült volt, nyugodt, ha nem is szerette Beauharnais
Eugént úgy, amint ő képzelte szép álmaiban a szerelmet, de vágyott
utána, várta simogatását és meleg érzéssel gondolt csókjaira. Olyan jó,
hogy szerette valaki és neki volt alkalma, módja viszontszerethetni. Ha
nem lehetett ujjongva boldog, legalább édes derűvel boldogíthatott egy
erős férfit. Senki sem volt számára Eugén, ha annak nézte, aki igazán,
de mindenki, az egész világ, ha csókjaira emlékezve, az ő nevén kellett
szólítania sok kacagó, síró, türelmetlen vágyát. Valakire várt sokáig. Ő
volna az? A beteljesedett álom?… Nem, de ő csókolta meg először igazán,
neki remegett karjában először és hozzá szeretett volna menni most is.
Hírt várt már reggel korán tőle, aki karjában tartotta az előző estén
erős öleléssel.

– Most már az enyém kell hogy légy, Franciska, igazán, egészen! – Ezzel
vált el tőle Beauharnais és ő bólintott hozzá nyugodtan, vonakodás
nélkül.

Igazán, egészen? Mit jelent az most már, ha tűrte csókjait, simogatását,
ha hozzásimult odaadással. Az ilyesmi egy életre szól, úgy hitte
Franciska. Nem az övé máris, mikor karjaiba vágyik és vágyni fog örökre?
Jövője, sorsa most már Beauharnais Eugén, az biztos. Hogyan, miképen? Az
volt a kérdés csupán. Ha Eugén igazán szereti, nem kívánhatja, hogy csak
úgy… Feleségül veszi? Az sem lehet. Mi lesz? Mi lesz hát?

A grófnéval szeretett volna beszélni, de nappal nem lehetett. Délelőtt
Mária Lujza ruháját díszítette, délután a kis Napoleonnak játszotta
végig a félbenmaradt darabot. A zöld királyfi ezer kaland után elnyerte
a gyöngyházszín mosolyú hercegnő szívét és keblére ölelve súgta fülébe:
– Szeretlek, princesz Kikerlak, igazán, nagyon, örökre.

Beauharnaistól azonban még mindig nem jött semmi hír és Franciska most
már csak az estét várta, mikor a grófné ölébe hajthatja fáradt fejét.

Alkonyatkor Metternich herceg kocsija állt meg a sárga kastély előtt. A
kancellár gyakran jött, ilyenkor Mária Lujzát látogatta meg, Montebello
hercegnőt és Franciskát. Vigyázott Schönbrunnra, leste a híreket és
figyelt a sok asszonyszív dobogására is, nehogy a veszedelmes fészekből
veszedelmes érzések keljenek szárnyra.

Mária Lujza vidáman fogadta, a cher prince híreket hozott, udvari
ünnepélyekről, ruhákról, új szerelmekről mesélt neki. Az ex-császárné
végnélkül tudott kérdezni, életének főrendezője pedig örült felületes
érdeklődésének, lelke ürességének.

Végül Metternich kérdezett:

– Neipperg gróffal meg van elégedve, felséged?

– Meg – felelte pirulva Mária Lujza.

– Szóval, jó, hogy őt jelölte ki a császár Őfelsége felséged lovagjául?

– Oh, nagyon jó.

– Minden este eljön a gróf?

– Minden este. Kitünően zongorázik, énekel is, azért kedvelem őt. –
Mária Lujza szinte védekezett.

A herceg mosolygott:

– A fontos az, hogy felségednek tetszik, amiért mellékes, a gróf
megérdemli felséged bizalmát és a császár Őfelsége örömmel hallja, hogy
felséged kegyes hozzá.

– A lieber Papa tudja?

– A császár Őfelsége mindent tud, mert szívén viseli felséged
boldogságát.

Boldogság! Erre a szóra megdobbant Mária Lujza szíve. A gróf csókjaira
gondolt; örült, hogy a herceg távozott és az esti öltözködésig nyugágyán
végigdőlve, egy szebb jövőről álmodott. A lieber Papa is úgy akarja, ő
is úgy akarja, a gróf is úgy akarja… Mindnyájan egyet akarnak, az ő
boldogságát és az ő boldogságát csak egy jelentheti, az, amit nyiltan a
világ előtt nem tehet, de ami titokban, elbujva, annál édesebb.
Boldogság, szerelem… Lehúnyta szemét: – A rózsaszínű ruhámat veszem föl
ma este – gondolta el, mosolyogva.

Metternich Franciskát kereste. A kis Napoleon nappali szobájában találta
egyedül. A babákat rakosgatta el, a hercegnőt, a zöldruhás királyfit, a
rabszolgát…

– Jó estét, Franciska kisasszony.

– Jó estét, herceg.

Kezet fogtak, Franciska nem szerette Metternieh látogatásait, kutató
pillantását, ravasz kérdéseit és hódoló kézcsókját. Tetszett a
hercegnek, tudta és mindig félt, hogy egyszerre lecsap rá, mint egy
ragadozó madár védetlen áldozatára.

– Kegyed mindennap szebb lesz, Mademoiselle – szólott Metternich
kedveskedve.

– Oh Istenem – sóhajtott Franciska.

– Miért olyan unott, talán már elég is volt kegyednek, már sokalja?
Igaza van, lassan én is megsokallom. De tudja, hogy ma különösen szép.
Miért, mi történt, talán beleszeretett valakibe?

Franciska vállat vont:

– Ugyan kibe?

– Igaza van, csak engem lát, meg Neipperg grófot. Én nem számítok,
maradna tehát a gróf. Kegyednek is a félszemű Ámor tetszik, Mademoiselle
Franciska?

– Mi jut eszébe hercegségednek?

– Ugyan, ugyan, nem kell azért haragudnia. A gróf hódító férfiú, másnak
is tetszik. Mondja, soká szokott itt maradni esténként?

– Nem tudom.

– Dehogy nem tudja, csak nem akarja mondani, nekem nyugodtan elárulhatja
Mária Lujza Őfelsége titkait.

– Én nem ismerem a felséges asszony titkait.

Franciska mindig vigyázott Metternich herceg kérdéseire és óvatosan
válaszolt, úgy, amint a grófné tanította. A grófné régen tudta, miért
hozta a herceg Franciskát Schönbrunnba és tudta a leány is, azért résen
voltak és a kancellár rendesen csalódottan távozott.

– Mondja, Mademoiselle, járt kinn Beauharnais Eugén?

Franciska ijedten nézett rá: miért akarja vajjon tudni, Istenem, miért?

– Gondolkozzék kérem, tudnia kell, a császár Őfelsége nem akarja, hogy a
herceg gyakran találkozzék Mária Lujza Őfelségével. Mondja, mikor volt
itt utoljára?

– Tegnap – suttogta elhaló hangon Franciska.

– A felség fogadta őt?

– Nem, Őfelsége nem fogadta, a kis herceget látogatta meg.

– Aztán távozott?

Franciska alig tudott uralkodni magán:

– Azt hiszem távozott.

– Hány órakor?

– Nem tudom.

– Gondolkozzék.

– Nem tudom, de igen, várjon, úgy hét óra tájban.

– Akkor rendben van.

Most már Franciska érdeklődött félve:

– Miért van rendben, mi van rendben?

Metternich nevetett:

– Milyen kíváncsi, de ha tudni akarja, megmondhatom. Ma reggel azt a
jelentést kaptam, hogy a herceg idejött ki délután és csak késő éjjel
tért haza. No de akkor bizonyára másfelé járt, alkalmasint valami titkos
találkáról van szó, melyet egy schönbrunni látogatással akart leplezni.

– Kit és mit akart egy schönbrunni látogatással leplezni? – kérdezte
hirtelen belépve Montebello hercegnő. – Különben jó estét.

Metternich felállt és eléje ment:

– Jó estét, hercegnő. Beauharnais Eugénról beszéltünk. Megjegyzem, ismét
egy pompás történetet tudok róla, majd később elmondom.

Mindketten Franciskára néztek, aztán jelentős pillantással egymásra.
Franciska megértette és gyorsan elhagyta a szobát, pedig a szíve úgy
dobogott, a térde remegett és nagyon szerette volna tudni, mit mesél el
Metternich Montebello hercegnőnek olyan csúnya mosollyal.

Felöltöztette Mária Lujzát rózsaszínű atlaszba, könnyű, omló fátyolokba,
rózsát tűzött hajába, megigazgatta apró lábain a szalagcsokrokat, aztán
kezét összekulcsolva ült a grófné szobája sarkában, a sötétben egyedül.

– Mit mesélt Metternich herceg? Miért nem írt Eugén? Félt, hogy
megtudják, mert hisz minden lépésére ügyelnek? Nem jött, mert nagyon
szereti, vagy nem jött, mert nem szereti? Franciska belefáradt a gyötrő
gondolatokba. Lehúnyta szemét és akkor érezte csak igazán, mennyire
kimerítette a mai nap. A fejét hátrahajtotta, megfeledkezett mindenről
és lágyság, gyengeség fogta el, a tények elvesztek emlékéből, érzések
maradtak csupán. Egy szép szobába lépett be gondolatban, fehér szőnyegen
feküdt, álmodozott, azt álmodta, hogy a szoba az övé, hogy meleg, kedves
és ő puhán fekszik valakinek a lábainál, aki simogatja fejét. De ez a
valaki már csak Beauharnais Eugén lehet.

A grófné jött, Franciska az öreg hölgy lábához ült, kis zsámolyára és
váratlanul, hirtelen kérdezte:

– Kiket szeretett Beauharnais Eugén?

Tréfásan fenyegette meg a grófné:

– Ej, ej, Franciska, a hódító herceg mégis érdekli, úgy látom.

– Nem, nem, higyje el, grófné, nem, csak…

– Nos, csak? Gyermekem, ha ilyen hevesen tagad, az már vallomás. Pedig
nem szabad rá gondolnia.

Franciska lehajtotta fejét, majdnem a grófné ölébe, a szürke selyem
ráncok közé:

– Csak azért kérdem, mert Metternich herceg beszélt róla ma és
Montebello hercegnőnek mesélt valamit Beauharnaisról, amit nekem nem
volt szabad hallanom. Vajjon mit mondhatott?

A grófné Franciska haját simogatta, könnyű, fehér kezével:

– Mit mondott? Istenem, kis leányom, én nem tudom, de az én
Franciskámnak nem is szabad érdeklődnie ilyesmi iránt, még
kíváncsiságból sem. Valami csúnya asszonytörténet lehet, felületes
kaland. A hercegnek minden nő kell, mindennap más, mindenik egy percre.
Nem tud lemondani egyről sem, aki útjába kerül.

– Aki útjába kerül – suttogta Franciska.

– Kis leányom, mi ez? – A grófné felemelte az ölében nyugvó fejet és a
Franciska szemébe nézett. – Nem, nem, nem szabad, gyermekem, nem szabad.
Úgy mondom, mintha a leányom volna, a leányom, aki jobb s szebb, semhogy
egy percre is gondolhatna arra az emberre. Az orosz cár és Beauharnais
Eugén! A titkos rendőrség mindennap új kalandot jelent róluk. Jó
barátok, együtt szórakoznak… Mit mesélt Metternich a hercegnőnek ma? Nem
tudom, de tudom, amit multkor mesélt, amit a hercegnő, mint jó tréfát
elmondott mindenkinek… Nem leányfülnek való, Franciskám, de orvosságnak
jó és nekem ki kell gyógyítanom, mert a herceg tetszik az én kis
leányomnak.

– Nekem nem tetszik – tagadott sírással küzdve Franciska.

– Tetszik, de el fogja felejteni, mert el kell felejtenie. Szóval,
Metternich, aki a Geheimpolizei jelentéseivel mulattatja Montebello
hercegnőt, elmesélte, hogy minden éjjel inkognitóban kar-karban a
legsötétebb, legzüllöttebb utcákban látják együtt Sándor cárt és a volt
itáliai alkirályt. Ne reszkessen úgy, Franciskám.

A leány szeme könnyel volt tele:

– Ne, ne mondja tovább.

– De mondom, mondanom kell, most kegyetlennek látszom, pedig csak
szeretetből teszem. Multkor éjjel egy rosszhírű ház lépcsőjén mentek fel
együtt, a cár meg a herceg, mikor szembe jött velük a Beauharnais inasa.
A félhomályban nem ismerte meg gazdáját, csak a versenytársát látta
benne és vállon ragadta, hogy ledobja a lépcsőn a cárral együtt. De erre
megszólalt a herceg és hangjára az inas észretért…

– Ne, ne – sikoltotta Franciska.

– Nagyon fáj, kis leányom? Csúnya történet is, különösen ha egy olyan
ember keveredik ilyesmikbe, akinek felesége van és gyermekei.

– Felesége, gyermekei?

– Hát nem tudta? A bajor király leánya a felesége, Auguszta, Napoleon
választotta számára, kedves jó asszony… Úgy-e, Franciskám, nem gondol
többé a hercegre és úgy-e, nem komoly a csalódása?

Franciska felállt, összeszorította száját, leküzdötte felindulását és
minden szó után ajkába vágva fogát, nyugodtan válaszolt:

– Én csak a Napoleon mostohafiát láttam benne.

– Csak, igazán csak?

– Csak.

– Akkor jó – mondta a grófné.

Franciska kiszaladt, bezárkózott szobájába, ágyára dobta magát és sírt,
keservesen zokogott, fájdalmasan, hogy a teste remegett és a torkát
fojtogatta az indulat. Mi történt vele? Olyan sokat adott oda,
elvesztette legdrágább, legtisztább, legszebb álmait. Az első
visszaadott csók, az első odaadó ölelés, az első forró, sejtelmes,
szerelmes suttogás… Istenem, Istenem, milyen csúnya, csúnya az élet.

Felugrott, félt a párnájától, az ágyától, félt a halk ibolyaszagtól,
ruganyos testétől, a melegtől és a reménytelen vágyakozástól, amely szép
volt, nagy, tiszta, tárgytalan, tegnap estig. Tegnap estig, ma már nem
az többé, ami volt, mert Beauharnais karjában megsejtette rá a választ
és kicsi volt, alacsony a felelet, egész fiatalságának reszkető álmaira.
Egy férfi jött, egy férfi, akit nem szeretett és elvette mindenét. Az ő
csókját fogja érezni most már, hogyha szerelemre gondol, és az ő karja
szab határt annak, ami mérhetetlen volt eddig. Egy Napoleont várt, egy
világot kívánt és egy Beauharnais Eugén csábítása vetett véget
vágyainak!

Mindent vagy semmit, mindent vagy semmit! Ez volt hát az? Ez a nagy
világ, melybe vágyott, ahova repeső örömmel jött? Ilyen volt a
szenvedély, melyre várt, így szólalt meg a szíve először? Ez volt a
ragyogó álom, melyet kergetett? Hardeneggnek talán mégis igaza volt,
hogy haza fog vágyni Óbudára néhány hónap, pár óra, vagy tán egy perc
mámora után.




XIX. FEJEZET.  Az ibolyák.

Havas hideg, decemberi délelőttön a schönbrunni kert fagyos útjain
sétáltak Montesquiou grófné, a kis Napoleon, meg Franciska. Franciska
egy pillanatra megállt, hogy egy fehér, csillogó, díszes fenyőgallyat
törjön le és akkor egy apró levélke hullott lábához. Felkapta, egy kőre
volt kötve, cím nem volt rajta, körülnézett, hogy ki dobhatta útjába, de
a nyírott fák sűrűjében senkit sem látott.

Kíváncsian törte fel a pecsétet. A kis lapra néhány sor volt írva
csupán:

– Franciskám, szerelmem, várom, küldjön hírt a romokhoz, vigyen le
néhány sort, tegye a nagy kő alá, ahol álltunk. Én nem mehetek,
vigyáznak rám, figyelik minden lépésemet. Csak azt írja meg: Szeret-e
még? Meghalok utánad, Franciskám. Eugén.

– Franciska! – kiáltotta Montesquiou grófné.

– Franciska! – kiáltotta a kis Napoleon.

– Megyek – felelte Franciska és széttépte a levelet egész apró
darabokra, aztán elszórta a fehér havon, hogy nyoma se maradjon.

Másnap a szobájában talált egy levelet. Ki tette oda, kit vesztegetett
meg Beauharnais Eugén? Nem tudta és nem is tudta meg soha. Nem is
kutatta. A hosszú könyörgést épen úgy eltépte, amint eltépte előző nap a
néhány sort. Most már Bécsbe hívta Eugén, a Schauflergasseban van egy
kis lakás, azt neki adja, ad egyebet is, mindent, amit csak kíván;
jöjjön, jöjjön már holnap, délutánonként várja, háromtól hatig
türelmesen. Úgy jöjjön, hogy mindjárt ott is maradhasson örökre.

– Szeretlek, szeretlek, úgy, ahogy még sohasem szerettem és ahogy
sohasem fogok többé szeretni, a csókjaidra gondolok, fehér nyakadra,
puha kezedre, remegő testedre. Gyere, simogass meg Franciskám, kis
angyalom, gyönyörűségem, életem, gyere, mert…

Eddig olvasta el a levelet Franciska, aztán haragosan dobta a tűzbe
Beauharnais Eugén szerelmes szavait.

Szilveszter napjának délutánján Eugén maga jött ki Schönbrunnba,
Montesquiou grófné fogadta, de Franciskát hiába kereste. Mária Lujzának
kezet csókolt újévre, átadta ajándékát a kis Napoleonnak, meg is
simogatta szőke fejét, de aztán mennie kellett. A grófné megkönnyebbülve
sóhajtott fel, mikor kocsija kigördült a schönbrunni kastély kapuján, de
egy kis levélke mégis csak oda került a Franciska munkakosarába, színes
varrásai közé.

– Ha nem jössz magadtól, ha kerülsz is, vagy ha elzárnak is előlem,
érted jövök és elviszlek erővel. Szeretlek Franciska, az enyém vagy, az
enyém örökre.

Franciskának megdobbant a szíve. Merész szavak voltak, nagy ígéret, most
újra maga előtt látta Eugént, úgy, amint akkor este ölelte a fák alatt.
Szép volt, hatalmas, izzószemű és forró lett egész teste a
rágondolástól. Ha ellopná, elvinné akarata ellen, erőszakkal… Szinte
kívánta egy pillanatra, aztán meg menekülni akart gonosz kívánsága elől.

Neipperg gróf csábító zongorajátéka elhangzott kis szobája csendjébe,
Mária Lujza duettet énekelt vele, szerelmes dalokban ujjongták egymás
felé vallomásukat. Szilvesztert ünnepelték és melegebb volt minden hang
ezen az éjszakán. Búcsú az elmult évtől, ígéret az eljövendőre.

Franciska egyedül volt, magános vacsorája után, egy magános, csendes
éjszaka várta. Óbudára gondolt, az otthonára, az apjára, a sok órára,
szomorú lett nagyon és vigaszt, támaszt keresve ment át a grófné
szobájába.

Már ott találta szép, halványszürke selyem ruhájában, nagy
karosszékében. A grófné kedvesen nyújtotta feléje kezét:

– Jó, hogy jön gyermekem, én is egyedül vagyok, kegyed is egyedül van,
várjuk meg együtt az új évet. Vajjon mit hoz nekünk, kis lányom?

– Ugyan mit hozhatna? Semmit – felelte keserűen Franciska. – Én nem
várok és nem remélek semmit, csak azt kívánom már, hogy muljanak a napok
egyformán, hangtalanul.

A grófné a leány haját simogatta:

– Oh be keserű gondolatok. És higyje el, szomorú kívánsága nem
teljesülhet, Franciska, a napok csak látszólag egyformák és hangtalanok.
Igaz, az órák néha észrevétlenül suhannak tova és az élet megy-megy,
mintha papucsban járna, elmegy mellettünk nesztelenül, nem hallunk
belőle semmit, de ez csak látszólagos, mert utólag mindig ráeszmélünk,
hogy mégis hoz és elvisz, hogy lop és ajándékoz, hogy tétlenül nincs
soha. Igy van, kis lányom… De mondja csak, olyan nagyon szereti még most
is azt a gonosz Beauharnaist?

– Istenem – sóhajtott Franciska.

– Szereti? Hozzám őszinte lehet, vallja be, szereti?

– Nem szeretem.

– Nem szereti? De hát akkor mi baja, Franciska?

– Nem tudom. Megcsókolt, megölelt, magához szorított, azóta háromszor
írt. Azt hittem, szeretem, pedig nem szeretem, nem, nem,… de rá kell
gondolnom mégis. Olyan rossz, olyan borzasztó rossz… Higyje el grófné,
nem szeretem, de azt hittem, boldoggá teszem és, hogy az is boldogság.

Franciska kétségbeesetten temette kezébe arcát, de a grófné felemelte
szomorú kis fejét és a szemébe nézett:

– Boldogság csak az, ha az ember magát akarja boldoggá tenni, kis
lányom, a többi megalkuvás. Ezt jegyezze meg jól, Franciskám. Most pedig
beszéljünk másról. A fiam írt ma.

– Anatole?

A grófné sokszor beszélt neki egyetlen fiáról, de a levelekről eddig nem
tudott Franciska, a levelekről, melyek titokban jöttek, bevarrva
hazulról küldött ruhák ráncaiba, elrejtve egy-egy süteménybe, párisi
nyalánkságok között, kalapok bélésében, csinált virágok kelyhében.

– Igen, igen, Anatole írt – felelte a grófné és egy levelet vett ki
ruhája zsebéből. – Anatole írt, ki épen úgy szereti Napoleont, mint én
és mint…

– Mit írt? – kérdezte hirtelen, nagy érdeklődéssel Franciska.

– Na lássa, lássa, hogy van még, amit vár és ami örömet szerez csalódott
kis szívének – mondta a grófné mosolyogva. – Szeretné tudni, mit ír? Azt
írja, hogy Párisban, hogy Franciaországban a Bourbonok árnyékában,
télközepén nyílnak a kis ibolyák, és százan és ezren viselik kabátjuk
gomblyukában. Tudja, mit jelent ez Franciska? Az ibolya Napoleon virága,
a bonapartisták tavaszi reménysége. Ezt küldte nekem a fiam újévre.

Egy szál hervadt ibolya volt a teleírt lapok közé préselve, a grófné
megcsókolta, aztán a levéllel együtt bedobta a tűzbe. Gyorsan elhamvadt
a kis száraz virág, a sok fekete betű, de megmaradt a reménység, amelyet
hoztak. A grófné egészen közel hajolt a lábánál ülő Franciskához:

– Nem adhatok mást ezen az éjszakán, mint a bizalmamat, a legnagyobb, a
legszentebb titkomat. Megvigasztaltam egy kicsit, kedves gyermekem?

– Köszönöm grófné – mondta meghatva Franciska és megcsókolta az öreg
hölgy kezét.

Szép Szilveszter volt és még mást is kapott ajándékba Franciska, amit
nem is sejtett, de ami az övé volt mégis. A Grabenen, az öreg palotában,
a tűz előtt, éjfél tájban, reménykedve mondta Fini néni a hallgatag,
szomorú Hardenegg grófnak:

– Meglátod, jövő karácsonyra mégis övé lesz a legyezőm.

Erről nem tudott Franciska, de talán megsejtette mégis, mert mielőtt
szobájának nagy ablakánál állva, elbúcsúzott az elmult évtől és az új
felé tárta ki fiatal karjait, csendesen, szégyenlősen visszaakasztotta
aranyláncára Rudolf gróf ajándékát, a vörös darut.

Schönbrunban csendes volt 1814 utolsó éjszakája, Montesquiou grófné
ibolyákról beszélt Franciskának, Mária Lujza szerelmes dalokat énekelt
és halk forró csókokat váltott Neipperg gróffal, melyekben újévi
ígéretek égtek, de Bécsben zajosan ünnepelték ezt a napot is, talán
azért, hogy ne tudjanak semmit az elégedetlenségről és megfeledkezzenek
a kongresszus elmérgesedő harcairól, melynek szimbóluma pedig ott volt a
Zichy Károlyék nagy bálján is, mert Sándor cár most már nem is fogadta
Metternich herceg köszöntését. Az udvar, az összes fejedelmek
Zichyéknél, a szép Julia grófné házában gyűltek össze, de Bagration
Katarina hercegnőnél is estély volt és Beauharnais Eugén ott táncolt,
udvarolt éjfél utánig. Alapjában véve azonban unatkozott és egy óra felé
megszökött a vendégek seregéből. Sietve ment le a vörös szőnyeges,
virágos lépcsőn, alig várta, hogy a szabadba érjen, mikor egy izgatott
női hang szólt utána:

– Herceg, egy szóra.

Eugén megfordult, türelmetlenül, majdnem haragosan, de amint néhány
lépcsőfokot visszatért, meglepetten és tisztelettel hajolt meg:

– Hercegnő, kegyed?

A lépcsőkorlátra könyökölve, lakása ajtaja előtt, Sagan hercegnő állt és
kezét nyújtotta Beauharnais felé:

– Jöjjön be hozzám egy pillanatra, herceg, fontos mondanivalóm van.

– Készséggel, hercegnőm. De hogy van ilyen egyedül Szilveszter éjszakán?

– Vilhelmina merengve válaszolt:

– Az év utolsó éjszakáját mindig egyedül töltöm itthon. Ilyenkor oly jól
lehet elmélkedve visszagondolni és reménykedni.

– Ah, vagy úgy? – Beauharnaisnak gúnyos volt a hangja.

– Talán nem hiszi? – kérdezte kicsit ingerülten a hercegnő.

– Mindent hiszek, azaz kegyed még valószínűtlenebb dolgokat is el tudna
hitetni velem.

– Ne tréfáljon, herceg. Egyáltalában nem vagyok tréfás kedvemben.

– Azt látom.

Vilhelmina izgatott volt, haragos és csalódott. A cár azt ígérte, hogy
eljön hozzá éjfél után néhány perccel és a cár nem jött. A cár
elhanyagolta, az emlékezetes éjszaka óta, amikor megfosztotta őt
Metternich szerelmétől, csak ritkán látta, akkor is mindig társaságban
és ma ismét cserben hagyta.

Sándor cár csakugyan megfeledkezett a hercegnőről, éjfélkor a gyönyörű
özvegy Auersperg hercegnővel táncolta a polonaiset, azzal a hölggyel,
aki legjobban tetszett neki, aki egyedül állt ellen csábításainak és
akit meg akart hódítani minden áron. A cár tovább udvarolt éjfél után
is, de kitartásával megsértette, véresen megbántotta a szép, sötét,
büszke Vilhelminát, akinek pedig meggondolás nélkül fosztotta ki szívét
egy októberi éjszakán.

A hercegnő kibékült azóta Metternichhel, a kancellár nem is vette
komolyan a szakítást soha, de másoknak is udvarolt legalább látszólag és
Vilhelminának meg kellett osztania szerelmét versenytársnőivel.

Szerencsére a cár könnyen bizalmas lett, a cár mindig fecsegett, a
cárnak nem voltak titkai és így adott fegyvereket a megsértett hölgyek
kezébe. Sagan hercegnővel különösen szeretett beszélgetni, mert okos
volt és mert ismerte a politika rejtelmeit.

A kék szalonjába vezette Vilhelmina Eugént, egy csésze teát hozatott
számára, aztán szembe ült vele, a rejtelmes, acélos félhomályú szobában,
mint egy haragos viharfelhő. Beauharnaisnak tetszett a helyzet, a
hercegnőt elragadónak találta sötétvörös, mélyen kivágott
bársonyruhájában, a homlokát körülfogó és a füle mellett hosszan
lecsüngő fehér gyöngysorával, mert a hercegnő egészen megfeledkezett
róla, hogy öltözékének minden díszes ráncára rá van írva, hogy várt
valakit. Érdekes volt, hiába, érdekes és még érdekesebb lenne, ha
meghódítaná ezt a körülrajongott, híres, gyönyörű asszonyt. A hercegnő
nem azért hívta, tudta Eugén jól, de annál ingerlőbb, annál nagyszerűbb
volna a siker is.

Mindjárt megkezdte az ostromot:

– Multkor egy társaságban vitatkoztak, hogy ki a legszebb hölgy a
kongresszuson…

– Kérem herceg, hagyja, engem ez ma egyáltalán nem érdekel, szakította
félbe türelmetlenül a vallomást Vilhelmina. – Hallgasson rám, ön a
Napoleon híve ma is, tudom.

– Hercegnő!

– Tudom – ismételte az asszony.

– És ön az ellensége, a legnagyobb ellensége; ilyen alapon nincs mit
mondanunk egymásnak – felelte nyugodtan Eugén.

– Kérem, kérem, ne játszunk egymásnak, egymással komédiát, én őszinte
akarok lenni és az is leszek. Nekem ebben a percben legnagyobb
ellenségem a cár.

– Nekem barátom őfelsége – szólott Beauharnais.

A hercegnő türelmetlenül kacagott:

– Ilyenek a férfiak, csak áskálódni tudnak, de nyiltan gyűlölni, vagy
szeretni soha. Barátja a cár? A cár kedveli önt, mert ön fiatal,
szellemes, pompás pajtás és mert ön mulattatja őfelségét, szórakoztatja,
elűzi üres óráinak unalmát, ön pedig remél tőle sok mindent, az
exisztenciáját várja a szavától. Szegény ember, hát még mindig nem
tudja, hogy benne bízni nevetséges, ígéreteiben hinni ábránd? Nos, ha ön
nem tudja, én tudom. Önnek ma is csak egy ember kedves és az Napoleon.

Beauharnais felállt, különös volt ez a beszélgetés azzal a nővel, aki
mindent elkövetett a Napoleon megbuktatására, aki legnagyobb
ellenségeinek volt barátnője és aki bizonnyára ebben a percben is
titkait akarja kikémlelni, a rendőrség vagy Metternich megbízásából.

– Kérem, üljön le nyugodtan – folytatta fölényesen a hercegnő. – Látom,
minden hiába, nem bízik bennem. Nézze, herceg, egyetlen szót sem kell
felelnie, csak hallgassa végig, amit mondok, a bizalmamért nem kérek
bizalmat és azért pedig, mert bebizonyítottam, hogy a cár önnek és ön a
cárnak nem barátja, kár olyan nagyon haragudnia. Szóval, ön a cárnak nem
barátja, de szereti Napoleont. Ne tagadja, ragaszkodása jobban tetszik
nekem, mint tetszenék hűtlensége. Én önnek, hercegem, egy Napoleonra
vonatkozó fontos titkot árulhatok el, a cártól hallottam. Akarja?

Beauharnais izgatottan fogta meg a hercegnő fehér kezét, a könnyed
udvarló, az asszonyszívekkel játszó Eugén, egyszerre férfias lett,
komoly határozott, és a Vilhelmina szemébe nézve mondta:

– Esküdjék meg, hogy nem játszik velem, hercegnő.

– Játszani, én? Istenem, herceg, ha akarja, egyetlen szavával
tönkretehet, csak el kell mondania a cárnak, amit tőlem már eddig is
hallott. Ami pedig önt illeti… Istenem, önt gyanus szemmel nézik, önre
vigyáznak, de azt, hogy ma éjjel nálam járt, nem fogja megtudni a
rendőrség, mert hogy Bagration hercegnő estélyéről már távozott,
nyilvánvaló, de hogy hova tűnt, az titok marad. És most nem kínozom
tovább, elmondom, amit tudok, úgy, amint a cártól hallottam; őfelsége
nem tulajdonított a dolognak nagy fontosságot, mert őfelsége azt hiszi,
hogy Napoleon a világ végén is túl van Elba szigetén, és nem tud semmit
az itt folyó eseményekről. Őfelsége enyhe lenézéssel beszélte el, hogy
vannak olyanok, akik még félnek a bukott óriástól és a három millió
főnyi hadsereggel rendelkező európai uralkodók folyton rettegnek az
elbai fejedelemtől és négyszáz katonájától. Ő felsége nevetve mondta,
hogy már régen azon törik a fejüket a tanácskozó politikusok és
uralkodók, hogy távolabbra kéne száműzni Napoleont, most aztán egyik
legutóbbi konferencián egész komolyan felmerült a kérdés, hogy mielőtt a
kongresszus bezárulna, ezt a legfontosabb ügyet is el kell intézni
végleg. Mint egy jó tréfát, úgy mesélte a cár, hogy Szent Ilona szigetét
emlegették, mert „Európa addig nem lesz biztonságban, míg az óceánt nem
helyezi maga és aközé az ember közé.“ Ez a hírem, herceg, használja fel,
amint tudja, Napoleonnak sietnie kell, ha még ebben az életben…

Izgatottan szakította félbe Beauharnais:

– Csend hercegnő, könyörgök, ne szóljon többet. Engedje, hogy
megcsókoljam a kezét. Köszönöm jóságát. Miért tette, amit tett? Nem
tudom, de hogy tette, azzal örök hálára kötelez. Kegyedtől legkevésbé
vártam volna segítséget Napoleon számára, de ki ismeri az asszonyokat?

– Nem Napoleonért tettem, herceg – mondta Vilhelmina és egyszerre
zárkózott lett, hideg, megközelíthetetlen.

– Azt úgyis tudom és tettének okát nem keresem. Engedje, hogy távozzam
hercegnő, sietnem kell, félek hogy megbánja a dolgot és megöleti velem
együtt a titkomat. Jó éjszakát, hercegnő.

A hercegnő felállt, de nem nyújtott kezet Eugénnak, nem is látta már,
haragosan, égő arccal állt szobájának sötét függönyei között és
szenvedélyesen mondta:

– Csak menjen, menjen, a poklot is megmozdítanám, ha lehetne, hogy bajt,
hogy szenvedést okozzak nekik.

Másnap Hager báró jelentette Ferenc császárnak, hogy Beauharnais Eugén
elhagyta Bécset, bizonytalan időre. A feleségét ment el meglátogatni.
Őfelsége nagyon meg volt elégedve a hírrel. A cár boszankodott, mikor
megtudta, néhány asszony szeme könnyes lett és Franciska nem kapott több
levelet. Eugén megfeledkezett róla egészen, megfeledkezett minden
hódításáról, összes szerelmeiről, pedig most csak egy szót kellett volna
szólnia és Franciska lelkesedve kíséri el erre az útjára.




XX. FEJEZET.  Jó éjt Franciska!

Keményre fagyottak, havasak az utak, töméntelen ember az utcákon
mindenfelé, a fejedelmek szánkázni mennek. A szánkók pont kettőkor
indultak a Burgplatzról és a pompás szerszámú lovak ezüst csengőinek
messzire elhangzott a csilingelése.

Mennyi fény, mennyi gazdagság! A lovak hátán tigrisbőrök, gazdag prémek
és a sörényükbe font hosszú, színes szalagokat lengeti a szél. A
trombiták harsogva szólalnak meg a Burg udvarán és az uralkodók helyet
foglalnak smaragdzöld bársonyüléses szánkóikon.

Az elsőben Ferenc császár ült, mellette az orosz cárné, bő, hermelines
köpenyben, kis sapkával szőke fején, s a sapkán gyémántos forgó tartotta
a tollbokrétát. A második szánkóban az orosz cár, mellette rózsaszínű
bársonyban Auersperg hercegnő, a szemérmes Gabriella mosolyog boldogan,
a harmadikban Frigyes Vilmos segíti be egyetlen szerelmét, Zichy
grófnét. Julia cseresznyepiros bársonyban olyan szép volt, hogy a
körülötte állók megéljenezték.

Pedig a tömeg nemcsak bámulni gyűlt össze ma, a nép már elégedetlen
volt. Bécs polgársága lázadozott. A kongresszus még mindig tartott, a
tárgyalások nem haladtak, a zavar nőttön-nőtt és háborús hírek kezdtek
elterjedni a városban. Az orosz cár nem enged, a porosz király nem
enged, de Metternich sem enged, és ha hamarosan el nem símul az
ellentét, kitör a harc. Ferenc császár szövetséget kötött
Franciaországgal és Angliával, az orosz-porosz csapatok szervezkednek.

– Ezért verték meg hát Napoleont, hogy egymás között kezdjenek háborút?
– kérdezgetik az elégedetlen emberek mindenfelé.

A nagyok pedig mulatnak, január vége már és még mindig csak mulatnak,
szórakoznak gondtalanul. A fényes szánkók lépésben indulnak meg, a
menetet a főlovászmester nyitja meg lovasaival. Magyar testőrök kísérik
a fejedelmeket és huszonnégy középkori ruhás lovag. Utánuk jön egy nagy
szánkón a zenekar, vidám indulókat játszva. Igy vonulnak végig a város
utcáin és a bámuló emberek halkan teszik megjegyzéseiket. A lelkesedés
nem akar kitörni sehol, már alig éljeneznek, mindenkinek van panaszolni
valója, mindenkinek vétett már valamit a kongresszus, de adni nem adott
semmit.

A vendéglősöknek, a szabóknak, az ékszerészeknek, a színházaknak, a sok
könnyelmű hölgyecskének jól megy dolga, de a polgárok csak szenvednek.
Az élelmiszerek mindennap drágábbak, mintha háború volna, vagy még annál
is rosszabb. A béke nem hozott magával megkönnyebbülést, csak nagyobb
terheket. A jövedelmi adót ötven percenttel emelték fel január elsején,
hogy az udvar fedezni tudja hihetetlen kiadásait.

A schönbrunni útra fordultak a szánkók, ott már vágtatni kezdtek a
lovak, gyorsan tűnt el a diszes menet és mindenki hallhatta, mikor egy
termetes bécsi polgár erősen gesztikulálva magyarázta:

– Da fahren sie mit unseren 50 Prozent und wir müssen alles von Tag zu
Tag teurer zahlen!

A körülötte állók tovább adták a találó megjegyzést, a halk zúgolódás
szavakká erősödött, úgy terjedt el utcáról utcára.

Az asszonyok sem voltak megelégedve, többet vártak a fejedelmi
hölgyektől, mint színes, egyszerű bársony köpenyeket.

Frau Tabakkrämer Unkelhuber meg is mondta:

– Das is in mein’ Augen ka Schlidenfarth, sundern a Pirutschfarth, di
Damesen ohne all’n Gschmuck, blos in Überröck’n und Hüed’n.

Igy gondolkoztak a bécsiek. A fejedelmek azonban erről mit sem tudtak,
ők repültek a havas úton Schönbrunn felé, ahol Mária Ludovika császárné
már várta őket. A császárné kocsin ment előre, vigyáznia kellett,
törékeny egészségének ártott a hideg, a szabad téli szél.

Mária Lujza visszavonult lakosztályába, neki nem volt szabad találkoznia
a közelében mulató fejedelmekkel, akik elfoglalták az egész kastélyt,
elfoglalták a zenetermet, még a Montebello hercegnő szobáira is szüksége
volt a társaságnak, mert azokon át jutottak el legkönnyebben a
színházba, ahol az udvari színház művészei játszottak ezen az estén.

A színház után bál volt, a kastély fényárban úszott, a virágházak téli
pompájával felékesítették a termeket, a zene szólt, mindenki táncolt,
csak egy magános fejedelmi asszony járt türelmetlenül szobára-szobára,
egyedül.

Szegénynek, szomorúnak, elhagyatottnak érezte magát Mária Lujza.
Elzártságában volt valami lealacsonyító, ma még Neipperg gróf sem
jöhetett, hogy elűzze unalmát és megmentse szomorú gondolataitól.

A lieber Papa itt mulat vele egy házban, mostohaanyja gyémántos díszben
szórakoztatja vendégeit, de rá sem gondolnak, senki sem gondol rá, aki
Európa békéjéért áldozta fel magát, mikor feleségül ment Napoleonhoz.
Nem lett volna jobb elmennie a bukott császárral Elba szigetére, mint
itt szenvedni száz megaláztatást?

A fiát hivatta. Montesquiou grófné kézen fogva vezette hozzá a kis
Napoleont. Az ex-császárné ölbe kapta, soká csókolgatta és míg szőke
haját simogatta, szomorúan mondta könnyes szemmel:

– Szegény kicsikém, milyen nagyon elhagyatottak vagyunk mi ketten.

– És milyen boldogok voltak felségedék még nem is olyan régen – jegyezte
meg halkan, remegő hangon Montesquiou grófné. Érezte, tudta, hogy a
császárné gondolatai a multban járnak és meg akarta fogni őket Napoleon
számára.

– Mon dieu! – sóhajtott Mária Lujza, aztán letette kis fiát és intett,
hogy hagyják egyedül.

Franciska, elbujva szobájában, levelet írt, hosszú levelet az apjának; a
születés napja volt ezen a napon, január 22-én és végtelen szomorúság
lepte meg, haza vágyott. Haza vágyott, de mégsem mehetet haza.
Montesquiou grófné nagy reményekről mesélt neki mindennap, már tudta azt
is, hogy Mária Lujza sírt, a fiát ölelte és így sóhajtott: – Mon dieu!

Úgy szerette volna látni az apját, de nem tudta elhagyni Schönbrunnt,
ahol Beauharnais Eugénnel akart találkozni, legalább még egyszer,
utoljára. Furcsa érzés fűzte hozzá, harag, megvetés, gyűlölet és forró
vágyakozás a csókja után. Most, hogy már nem írt, nem üldözte
könyörgésével, nem kellett felkorbácsolnia ellene haragját mindennap,
annak az egyetlen, hideg, szép estének emléke kísértette, mint valami
távoli meleg simogatás.

Franciska írta a levelet, hosszúra, szépre, megmagyarázott mindent,
bocsánatot kért százszor és a végén összetépte, mert nem volt értelme az
egésznek.

Leszökött a kertbe, fénykévék táncoltak a csillogó havon, a függönyös
ablakok mögött sötét alakok mozogtak, az erkélyen egy pillanatra
megjelent egy fényes, díszes hölgy, lovagjával, aztán eltüntek ismét.
Olyan volt minden, mintha álom lenne és a zene szólt hozzá, távolról
jött, halkan, bolondítóan, álmatagon.

Csillagos volt az éj és Franciska gyors léptekkel szaladt a kastéllyal
szemben a dombtetőre, a glorietthez. Szerette ezt a helyet, ahonnan el
lehetett látni messzire. Minden alkonyatkor feljárt ide, mert olyan szép
volt a távolba nézni, látni a park kopasz fáinak ákombákomait és
messzebb, ragyogó arany ködben, a várost. Csupa kihímezett, csipkés
torony, a tél fátyolába vonva. Ha ott állt, mindig a tavaszra gondolt és
azt kívánta, hogy jöjjön már, frissen, diadalmasan, nevetve, hirtelenül,
nem mint szokott, félve, sápadtan, fázva, sokszor bekukkintva mielőtt
belép.

Igy volt minden alkonyátkor, de ilyen későn még nem járt Franciska a
gloriettnél soha. Most sötét volt a táj, csak a tündérkastély volt
világos, ahol a fejedelmek mulattak.

A bál javában folyt, programm szerint, mint rendesen, egyforma mosollyal
minden arcon. Akkor volt csak előkelő az ünnepély, ha senki sem volt
rosszkedvű és senki sem mulatott igazán. De a látszat álarca mögött
éltek az emberek itt is, szenvedtek és vágyakoztak.

Hardenegg Rudolf gróf helyére vezette táncosnőjét és Pálffy Mária grófnő
hosszan, szomorúan nézett rá:

– Miért nem jön el hozzánk soha? – kérdezte halkan, könyörögve, könnyes
hangon, ahogy szerelmes fiatal lányok tudnak csak kérdezni.

– Nem igen járok sehova, grófnő – felelte Rudolf gróf.

– De hozzánk, hozzánk csak jöhetne? – Kicsit elhallgatott és pirulva
tette hozzá: – Hiszen rokonok is vagyunk.

– Igaza van, nem szép tőlem, hogy nem mentem. Majd kipótolom
legközelebb, amit mulasztottam. De azért meglátogathatná egyszer Fini
nénit.

– Hát szabad, hát elmehetek? Óh be boldog vagyok. Köszönöm. Holnap,
holnap biztosan nála leszek. Délután leszek nála úgy öt óra tájt.

A fiatal leány arca csupa ragyogó napfény lett, Hardenegg meghívása már
reménység volt szerelme számára.

– Fini néni örülni fog nagyon – mondta Hardenegg. – Mulasson jól,
Máriácska.

Otthagyta a mosolygó leányt, megszökött a teremből, lement a kertbe,
hogy Franciskára gondoljon. Mindig rá gondolt, azzal a makacs
kitartással, amellyel csak az elérhetetlent, vagy az elveszettnek hittet
lehet szeretni.

Vonzotta a havas út, beljebb ment a fák közé, hogy meneküljön a fényből,
oda, ahol nem hallja a kacagást, a tánczenét.

Végig sietett a nagy téren a kastély előtt a befagyott szökőkútig, ott
megállt és nézte az éjszakában tündöklő havat. Addig állt, míg a
domboldalon egyszerre megcsikordult egy ág. Erre felkapta fejét, a nesz
irányába figyelt, távolabb is lépett, hogy belássa a feje felett
kanyargó útat.

Magas, fehér nőalak jelent meg előtte és sietett lefelé szapora
léptekkel. Hardenegg Franciskára gondolt épen és az ismeretlen leány
megjelenése olyan volt, mintha valóra váltak volna álmai. Karcsú,
könnyed járású, mint Franciska. Az arcát nem láthatta Hardenegg, pedig a
haját is szerette volna látni egyetlen pillanatra. Bolondos gondolat,
őrült álom, de ha ő lenne mégis? Ahogy a sors egyszer útjába hozta
váratlanul, véletlenül, miért ne hozná másodszor is?

A siető leány a domb lábához ért, egy pillanatra szétnézett, mintha
gondolkoznék, merre menjen. Fehér vizió volt a fehér havon és Hardenegg
elbűvölve, megbabonázva szólt: – Franciska! – A nő nem mozdult, nem
hallotta, nem is hallhatta. Rudolf gróf vagy huszonöt lépésnyire állt
tőle és inkább csak suttogta az imádott nevet. De az ábránd varázsa
fogva tartotta és hangosabban ismételte: – Franciska!

Franciska összerezzent és szaladni kezdett, azt hitte Beauharnais Eugén
szólítja és megijedt attól, akivel pedig találkozni akart.

– Franciska! Franciska! – kiáltotta Hardenegg, de nem futott a leány
után. Saját hangja észretérítette és szégyelte már, hogy elragadta
szenvedélye.

Franciska szaladt, mindig gyorsabban, egy darabon vissza a hegyoldalnak,
aztán el a romok felé. Lélekzete elakadt, nehéz volt a futás a süppedő
hóban, lihegve dőlt egy nagy fához és akkor előtte állt Beauharnais
Eugén. Aki elől menekült, annak a karjába szaladt, mert Eugén nevetve,
ujjongva ölelte át és boldogan súgta fülébe:

– Megvagy hát mégis, megvagy hát végre, tudtam, tudtam biztosan.

Mert Beauharnais is kereste Franciskát vagy legalább is az emlékét.

Ő is a bálban táncolt, megúnta ő is és míg az egyhangú zeneszóra lépkedő
párokat nézte, eszébe jutott Franciska. Különös bájának emléke olyan
volt, mint a tavaszi szél, üde és simogató. Az illatszertől nehéz
levegőben egyszerre elfogta a vágy, friss, mesterkéletlen fiatalsága
után. Maga előtt látta fényes haját, nagy sötét szemét, melyben annyi
akaraterő, szenvedély ragyogott, és ajkán érezte puha, gyámoltalan
száját.

Régen nem gondolt rá! Messze járt! A fontos hírt eljuttatta Párisba,
nővéréhez. Hortense hercegnő, a volt hollandi királyné, híven szolgálta
Napoleon érdekeit és a titok folytatta útját. Napoleon szerencsésen
értesült mindenről, azt is tudta már Eugén.

Boldogan tért hát vissza Bécsbe, a kongresszusra, a mulatságok
förgetegébe, szerelmei körébe, a cárhoz, akinek baráti támogatására,
pártfogására biztosan számított. Különös volt a helyzete, de ő
zűrzavaros életét élvezte, amint lehetett és amint tudta. Azért most is,
hogy eszébe jutott Franciska, mindjárt keresésére indult,
meggondolatlanul, vakmerőn.

Lement a nagy lépcsőn és az előcsarnokból a másik nagy lépcsőn fel, a
Mária Lujza lakosztályához. Egy siető lakájjal találkozott a félhomályos
folyosón, attól kérdezte meg, hogy melyik a mademoiselle Franciska
szobája. A lakáj közömbösen adott útbaigazítást és Eugén merészen
kopogott a megjelölt ajtón. Egyszer kopogott, kétszer kopogott és
választ nem kapva, már a kilincsre tette kezét, mikor egyszerre mellette
állt Montesquiou grófné.

Eugén könnyedén meghajolt és tisztelettel köszönt:

– Jó estét.

– Jó estét, herceg. Kit keres? – kérdezte szigorúan a grófné.

– Mademoiselle Franciskát – felelte nyugodt vidámsággal Eugén.

– Valóban különös gondolat most, éjnek idején.

– Mademoiselle Franciska jó barátnőm és örülne nekem, tudom.

A grófné tiltakozva emelte fel kezét, látszott rajta, hogy reszket a
méltatlankodó haragtól:

– Ön téved, herceg. Megjegyzem, ezt ön épen olyan jól tudja, mint én.
Franciska hallani sem akar önről, miért üldözi hát azt a szegény leányt?

– Grófné, – mondta erre Eugén – én azt hiszem, kegyed téved. Franciska
kisasszony szeret engem.

– Biztos ebben, hercegem? De tegyük fel, hogy szereti, hogy önnek
sikerült elkábítania könnyű bókjaival ezt a leányt, akkor is nem
szégyenlené kihasználni, csúnyán kihasználni múló sikerét?

– A siker lehet múló, grófné, de szép és kecsegtető. Hanem az bizonyos,
hogy kegyed nagyszerűen védelmezi a kis Franciskát.

– Ki más védelmezze őt? Neki senkije sincs, ha ártatlansága nem védi
többé, el van hagyatva örökre. Épen ez az herceg, épen ezért csudálom,
hogy ön ezt a jó, kedves teremtést akarja szerencsétlenné tenni,
szeszélyből, tűnő szeszélyből csupán. Az ön dolga könnyű, Franciska
gyengédségre vágyik, csábítása vonzza és aztán senki sincs, aki számon
kérje sorsát öntől, ha önt nem érdekli többé ez a tönkretett kis élet.
Önre a nagy világ minden gyönyöre mosolyog, ne bántsa hát ezt a leányt.
Nem olyan boldogság meggyilkolni egy fiatal teremtés jövőjét, higyje el
nekem és ha él szívében a nemességnek csak egy morzsája, önnek is csak
keserű szemrehányásokat fog okozni könnyed kalandja. Igen, herceg, önnek
le kell mondania róla, mert nem szereti, de még inkább le kellene
mondania, ha szeretné… Különben is – tette hozzá – Franciska ma elhagyja
Schönbrunnt és nem tér ide vissza soha többé.

Ez a kibúvó hirtelen jutott eszébe, úgy mint a legbiztosabb menedék, de
a hazugságra egyszerre lángba borult az arca.

Eugén elmosolyodott, könnyelmű és mégis nemes szíve azonban megtelt
tisztelettel a fehér hajú hölgy iránt, aki egész életében csak jó volt
és önfeláldozó.

– Grófné, – mondta hódolattal – azt hiszem, kegyednek igaza van. De a
valótlan szó nem illik kegyedhez, még ha jóságból mondja ki, akkor sem.
Legyen nyugodt a grófné, én nem bántottam a kisasszonyt és nem is
akartam… Nem, máskép mondom: és nem is fogom, esküszöm. A kisasszony
nyugodtan élhet továbbra is, nem zaklatom többé. Most pedig engedje meg,
hogy megcsókoljam a kezét. Jó éjszakát, grófné.

– Jó éjt, herceg. Ön jobb, mint gondoltam, jobb és nemesebb.

Beauharnais kicsit megdöbbenve, megilletődve ment le újra a nagy
lépcsőn. Az előcsarnok hármas üvegajtaján át vonzón világított a sok
fehér hó. Lemondott Franciskáról örökre. Talán könnyelmű, elhamarkodott
ígéret volt. Hiába, már késő, és hogy késő, fájdalmasan édes, szomorú
epekedés lepte meg, heves követelő vágya helyett.

A fehéren megbabonázott tündéri éjjel vonzotta őt is, hívta a romokhoz,
ahol utoljára látta a csodálatosan kedves, aranyhajú leányt. Az emlékét
ment keresni és őt magát találta meg, Franciskát, fehéren, reszketve,
épen úgy, mint mikor a találkára jött. Átölelte ismét és az ijedt leány
feje egy pillanatra a vállán pihent. Egy pillanatra, mert Franciska
kibontakozott karjából és megrémülve suttogta:

– Hát nem ön volt? De akkor ki volt?

– Hol, mikor, Franciskám? Nyugodjék meg, én voltam, mindenütt én voltam,
mindig én kerestem és most végre megtaláltam. Adja ide a kezét.

– Nem – felelte határozottan Franciska.

– Ugyan miért nem? Biztosan hideg, biztosan fázik. Megmelengetem, mint a
multkor. Tudja, hogy már egy hónapnál több telt el azóta. Higyje el,
azért van még mindig olyan hideg tél, hogy én melengethessem a kezét. De
igaz, hogy került ide? Különben mindegy, fő hogy itt van. A kezét adja,
no, adja a kezét.

És a herceg a keze után nyúlt és simogatni kezdte gyengéden, halkan, meg
is csókolta sokszor a hideg, reszkető ujjakat, közben pedig beszélt
Franciskához lágyan, mosolygó kedvességgel:

– Haragszik rám, kis Franciska? Nagyon haragszik? Azért haragszik, mert
írtam, vagy mert nem írtam olyan sokáig? No ne haragudjék, nem akarok én
semmit, ma megesküdtem Montesquiou grófnénak, hogy nem kínozom, nem
üldözöm többé.

A grófné nevének hallatára összerezzent Franciska és a herceg átfogta a
vállát.

– Ne féljen, nem történt semmi, nem haragszunk egymásra, nem vesztünk
össze. Én beláttam, hogy neki igaza van, nagy ígéretet tettem, aztán
megbántam egy kicsit, most még jobban bánom, de már késő. Azt hiszem
utoljára beszélünk egymással, Franciska. De mielőtt válnánk, meg kell
mondanom, hogy elutaztam, messzejártam, azért nem hallott rólam hírt
olyan sokáig. Talán még könnyebben megbocsát, ha tudja, hogy Napoleon
érdekében jártam. Csitt, ne szóljon, ne kérdezzen. Többet nem árulhatok
el, ez is sok volt, ezt sem kellett volna mondanom, de azt akarom, hogy
szeretettel gondoljon rám, ne higyje, hogy könnyelmű vagyok, csak
ingatag, rosszra kész… Óh be szép ma este! Olyan az arca, mint egy
virág. Egészen olyan, mint egy virág. Különös, üde tavaszillata van.
Hasonlít az olasz anemonákhoz, a porcellán szirmú, fehér anemonákhoz,
azokhoz a kis menyasszonyokhoz, a hajuk szőke, a ruhájuk hófehér, de
szőke hajukon átvilágít apró, piros szívük. Kegyednek is pirosan világít
a szíve, Franciska kisaszony, az egyetlen színes, égő pont ebben a nagy
fehérségben. Engedje, hogy egy pillanatra melegedjem lángjánál. Mert
úgy-e szeret? és végül én is komolyan szerelmes leszek, egész komolyan,
és épen most, hogy válnunk kell. Úgy-e tudja, hogy igazán válnunk kell?

Franciska megbabonázva, elzsibbadva, szerelmes álomba ringatva hallgatta
a herceget és halk lemondással válaszolt:

– Önnek felesége van és gyermekei, herceg.

– Óh be kedves, istenem, be kedves. Ők nagyon messze vannak most tőlem,
Franciskám, de azért Montesquiou grófnénak mégis igaza van. Kegyed
nagyon aranyos, fehér, ártatlan és épen mert ilyen elragadó, kell
szótfogadnom a grófnénak. Pedig szeret és az enyém lenne, tudom. Úgy-e
szeret?

– Hiszen tudja…

– Franciska, drága kis Franciska.

Eugen karjába kapta, hoszan megcsókolta, aztán hirtelen engedte el,
védekezni akart szerelme ellen. Szenvedélyes, befolyásolható, odaadó,
ingatag lénye ma csupa regényes önfeláldozás volt és a szerep, melyet
játszott, olyan fájón szép.

– Menjen, menjen Franciska, szaladjon, meneküljön előlem, gyorsan,
gyorsan.

Franciska nem mozdult, fiatal testének minden forróságával ragaszkodott
a herceghez, a nyaka köré fonta karját és úgy mondta:

– Szeretlek.

– Épen azért kell válnunk, Franciska.

Lefejtette nyakáról a leány karjait, erős volt és erős tudott maradni.
Az este gyönyörű volt, de a lemondás adta meg keserű, édes báját…

– Jó éjt, Franciska.

– Jó éjt – suttogta Franciska és elszaladt a kastély felé. Szeretlek.
Azt mondta Eugénnek és ez a „szeretlek“ űzte, kergette őt. Először
mondta életében, odaadással mondta és mégis tudta, hogy a vére mondta és
nem a szíve mondta. Futott hát gyorsan, amint csak tudott, menekült maga
elől és az elől a kicsi szó elől, mellyel kiszolgáltatta egész
leányságát.

Beauharnais Eugén utána nézett, míg elnyelte alakját a fehér éjszaka, ez
az érzésekkel játszó, babonás téli éj. Csudálatos éjjel. Tánc, zene,
nevetés, sok megfagyott hó, pislogó csillagok, bársonyos, puha szánkák…

Fáklyafényben tértek vissza a fejedelmek Bécsbe. A zene felhangzott,
nagy köpenyegekbe burkolva surrantak le a lépcsőn a kipirult hölgyek, a
schönbrunni kastély udvaráról csilingelve indult meg a díszes menet és
amint tovatűnt, ragyogó fénysávot hagyott maga mögött, mely átragyogott
még sokáig a havas, zuzmarás fák között.




XXI. FEJEZET.  Vive le Roi! – Vive l’Empereur!

Mennyi vágy és mind hiába, mennyi kívánság és mind haszontalan, gondolta
sokszor Franciska, mikor a csillagokat nézte, az olvadó havat, a sáros
utakat, a schönbrunni park kopasz fáit és várta a tavaszt, amely az idén
nem akart jönni sehogy sem. Kemény tél volt, hosszú, hideg, havas;
március elején újra havazott és nem sütött a nap kikeletet igérőn,
melegen, egyszer sem még.

Franciska minden reggel azzal a reménységgel kelt fel, hogy ma majd
biztosan egyszerre pattan ki minden rügy, minden bimbó, a sok gyenge
levél, minden virág. A bársonyosra simult gyep között pedig kinyílnak a
tavaszi kikericsek, aranyosan sárgán. Türelmetlen lett lassan a
természet nevében, mert nem tudja kifejteni pompáját, lekésik, elmarad,
és elveszít sokat a rövid szép nyár csudáiból. Franciska még mindig
várt, tépelődött, játszott a gondolatokkal, kergette színes ábrándjait,
sokszor hajnalig.

Beauharnais Eugén eltűnt életéből, egy égő pont maradt, az egyetlen élő
valami multjában, egy piros rózsa, amely már kinyilt, de szép maradt,
nem hervadt el, nem hullatta le szirmait és épen azért volt olyan vonzón
gyönyörű. Elhitette magával, hogy szerette a herceget, hogy elvesztette
és hogy ez a veszteség nagyon fájdalmas. Emlékre volt szüksége és ő
megteremtette magának az emléket. Bűbájosan kiszínezte, hogy legyen mit
megsiratnia magányos órák csendjében.

Sok nyugtalanság volt a levegőben, türelmetlenek lettek az emberek.
Valaminek történnie kell! A béke nem lehet rosszabb mint a háború, pedig
ez a zajos mulatságokkal, muzsikaszóval teli béke keservesebb volt a
küzdelmes esztendőknél. Keservesebb volt Bécsre, egész Ausztriára és a
kulcslyukon át leselkedő szegény Magyarországra is. Az elégedetlenség
nőttön-nőtt, Magyarországról szó sem esett a tárgyalásokon, a főurak az
udvar körében mulattak, és itthon reménykedve olvasták a polgárok a
Magyar Kurir jól megcenzurázott híreit. Hát mi sohasem kapunk semmit?
Igen, ha végleg összekülönbözik Metternich a porosz-orosz diplomatákkal
és háború lesz, akkor ismét észreveszi Ferenc császár a szegény,
kihasznált országot, akkor jönnek az ígéretek, az egyetlen ajándék,
melyet valaha kaptunk Ausztriától. Az emberek halkan kérdezgették, ha
találkoztak: Hát sohasem lesz vége a kongresszusnak? Suttogva
tárgyalták, sötét arccal és a rendőrség megkétszerezte figyelmét.

Valaminek történnie kell. És történt valami, jött valaki, akit nem
vártak, akit senki sem várt, vagy csak egynéhányan, de azok annál
forróbb óhajtással.

Március 6-án, alkonyatkor, egy fiatalember érkezett a schönbrunni
kastélyba. A rendőrség tudtával jött, Montesquiou Anatole, az anyját
akarta meglátogatni, akit rég nem látott.

Megilletődve ölelte magához a grófné egyetlen gyermekét:

– Anatole!

Anatole megcsókolta édesanyja arcát, haját, szép fehér kezét és halkan
mondta:

– Híreket hoztam, anyám, Napoleon elhagyta Elba szigetét.

A fehérhajú hölgy megrendülve kapaszkodott fia vállába, hirtelen érte az
öröm, az öröm, melyről nem tudta még, hogy nem lesz-e egy gyorsvégű
tragédia, vagy nem az-e is már ezóta?

– Mon dieu! – suttogta.

– Igen, anyám, még kevesen tudják, csak…

– Csitt, – szólt a grófné, összeszedve egész akaraterejét – majd később
beszélünk róla, fiam, este, ha mindenki alszik.

A fiatalember türelmetlenül ráncolta össze homlokát, de a grófné
szelíden simogatta meg büszke fejét és Anatolenak várnia kellett.

Jelentkezett Mária Lujzánál, megcsókolta kegyesen feléje nyújtott gödrös
kezecskéjét, játszott a kis Napoleonnal, megismerkedett Franciskával,
beszélt neki császárjáról, de mindezt türelmetlenül, mintha drága,
értékes perceket vesztegetne el. Végre este lett.

Anatole az anyja lábánál ült, Franciska helyén és mesélt. Izgatottan,
szaggatott mondatokban. Merész reményekről beszélt inkább, mint
tényekről. Még maga is oly keveset tudott, de ezzel a kevéssel is
sietett ide, mert ha minden úgy lesz, mint óhajtva várják, a
császárnénak és a kis Napoleonnak azonnal indulniuk kell Párisba. Hiszen
ezóta talán már Napoleon ki is kötött a francia partokon.

– És Bécsben még semmit sem tudnak? – kérdezte a grófné.

– Mikor délután érkeztem, még nem sejtettek semmit, mert akkor nem
bocsájtottak volna engem hozzád. Pedig ezt a hírt, ezt a megváltó hírt
én akartam neked először elmondani, jó anyám.

A grófné folyton a fia fejét simogatta:

– Mikor hagyta el a császár Elba szigetét?

– Február 24-én és én azonnal útra keltem hozzád.

– Vajjon mi történt vele azóta?

Anatole szeme ragyogott, úgy hitt Napoleonban, mint ahogy lelkes
fiatalemberek hisznek első, egyetlen, férfi eszményükben.

– Ne féltsd őt, anyám. Párisban várják! Ha partra száll, egész
Franciaország szíve feléje dobban. Hortense királyné a feje a titkos
szövetségnek és ujjongva fogja őt fogadni mindenki. Napoleon visszajön!
A császár visszajön! Örülj hát, anyám!

– Jó fiam, kedves jó fiam, én egyelőre még nagyon aggódom.

– Hát nem vagy boldog?

– Boldog leszek, ha minden úgy sikerül, amint kívánják. Amint én
óhajtom, amint te óhajtod… Vajjon Bécsben mikor fogják megtudni?

– Holnap, legkésőbb holnapután. Vagy talán tudják is már. Az angolok
26-án észrevették szökését. A francia határon ért utól ez a hír. Oh be
szeretném, ha én mondhatnám meg nekik, Metternichnek, a cárnak, Ferenc
császárnak. Most, most rögtön elrohanni és közéjük dobni a bombát, aztán
nem bánom, meghalni. Jer anyám, menjünk, mondjuk el nekik, kiáltsuk ki
egész Bécsben:

– Napoleon visszajött!

– Csitt, Anatole, az istenért csendesen, az egész ház ellenségünk. Ha
itt akarunk maradni, míg ütött a nagy óra, hallgatnunk kell. Nagyon
vigyáznak itt ránk, édes fiam. Nincs barátunk, egyetlen barátunk sincs…

A grófné hirtelen elhallgatott, finom mosoly játszott az ajka körül és
gyengéden mondta:

– Azaz egy barátunk mégis van! Várj fiam!

Felállt, szürke selyemruhája zizegett a folyosón és néhány perc mulva
visszatért Franciskával, vállára tette kezét és a szemébe nézett
hosszan:

– Franciska, Napoleon megszökött Elba szigetéről.

Franciska remegni kezdett, sírt és kacagott, felszabadult minden érzése,
csupa ujjongás lett egész lénye. A hőse, a szerelme hatalmas lesz ismét
és bámulhatja, szeretheti Napoleont, mint régen. A tettek ideje
elérkezett.

– Jöjjön gyermekem, üljön ide hozzánk – szólt a grófné.

Most már hárman ültek a tűz körül a kis szobában, melybe beköltözött egy
ország reménysége és beszéltek örömükről, aggódásukról, a nagy jövőről.

– Vajjon tudják-e már Bécsben? – kérdezte újra meg újra Anatole.

– Menjünk a városba és nézzünk szét – ajánlotta Franciska.

– Majd holnap reggel – mondta a grófné.

Anatole türelmetlenül ugrott fel:

– Nem, nem, most, azonnal. Mademoiselle, úgy-e velem jön? Majd kegyed
kérdezősködik. Nekem vigyáznom kell, engem elfognak, mihelyt gyanut
keltek. Aztán ha együtt találjuk őket, társaságban, a fejedelmeket és
Metternichet, akkor megmondjuk nekik. Mi mondjuk meg, mielőtt mástól
megtudhatnák, hogy lássuk az arcukat, hogy… Úgy-e velem jön,
Mademoiselle?

A Franciska szeme fénylett:

– Jövök, hogyne jönnék.

– Akkor gyerünk, siessünk. Jó éjt, anyám.

A grófné még alig tért magához és a fiatalok már nem voltak ott.

– Anatole, Franciska – szólott aggódva, de ők nem hallották, lihegve
rohantak Bécs felé, gyalog, a hideg éjszakában. Nagy sötét köpenyben
Franciska, a Mária Lujza lakájának egyenruhájában Anatole.

Bejutottak a városba, óvatosan érdeklődtek. A vendéglőkben, kávéházakban
semmit sem tudhattak még, a National-Kaffeehausban, Krammernél, a
Katzenstegen Taroninál csendes volt minden. Vajjon a nagyok tudják-e
már? A Lothringer-sörházban hallották, hogy a cár Bagration hercegnőnél
van, Metternich Sagan Vilhelminánál.

– Schenkenstrasse 54. szám – mondta Franciska.

– Menjünk oda – könyörgött Anatole.

Franciska beleegyezett, mindenbe beleegyezett volna. Ünnep volt neki ez
az éjjel. Eseményekkel teli ismét, amint szerette, regényes, amilyenről
annyit álmodott, és a központjában ő állt, ő és Napoleon. Lehet-e ennél
szebb az élet? Annyi szenvedés után a Beauharnaisért átsírt éjszakák
után, a lemondás után, most megint mosolyogva hívja a sors. Még egyszer
belekapaszkodott a reménybe, még egyszer elhitte, hogy nagyra,
gyönyörűre van hivatva és bátran, elszántan kész lett volna meghalni is.

Kocsiba ültek és úgy vártak a hercegnők kapuja előtt. Éjfél lett, egy
óra. Zeneszó hangzott, a lefüggönyözött, világos ablakok mögött árnyak
mozogtak. Két órakor még senkisem távozott. Anatole izgalma
lecsillapult, Franciska elálmosodott és felváltva mondogatták, menjünk
már. De ha egyikük elsóhajtotta ezt az óhajt, a másik megvetéssel
utasította el: – Ha eddig vártunk, várjunk csak tovább. – És vártak!

Három órakor mozgás támadt a lépcsőházban. Kiugrottak a kocsiból és a
kapuhoz simulva vártak. A kettős lépcső benépesedett, a cár jött le
Bagration hercegnőtől, Metternich Sagan hercegnőtől és utánuk a vendégek
serege.

A lépcső alján megállt Metternich, hogy előre bocsássa a cárt, a cár is
megállt, hogy egy megvető pillantással végigmérje a kancellárt.

Sándor rendezte így, hogy együtt távozzanak, mert szerette az ízlése
szerint kiélezett jeleneteket, melyek hatalmának hízelegtek.

Metternich megkapta a lesujtó pillantást és a cár már menni készült,
mikor hirtelen, váratlanul egy sötét köpenyes, sötét fátyolos nő állt
elébük és hangosan, diadalmasan jelentette:

– Napoleon elhagyta Elba szigetét.

A gyertyák lobogva égtek a néger rabszolgák kezében, a vörös szőnyeges
lépcsőházban csend lett. Megdermedve állt meg mindenki egy pillanatra.

A cár Metternichre nézett, Metternich a cárra. Egyik sem kérdezte,
vajjon nem hazúg-e a hír? Mint mikor az alvó embereket álmukból riasztja
fel a vészkiáltás, hogy a ház ég fejük felett, nem kutatják igaz-e,
hanem kiugrálnak ágyaikból, összekapkodják kincseiket és menekülnek,
mert tűz van, tűz van. A leghalálosabb ellenségek segítik egymást, a
rossz szomszédok kibékülnek és… a cár egy lépést tett előre, aztán
biztos mozdulattal nyújtotta kezét Metternichnek és a kancellár mélyen
meghajolva szorította meg a szövetséges fejedelmi kezet.

– Ezt kár lett volna nem látnunk – jegyezte meg gúnyosan Anatole, míg
kézen fogva Franciskát, menekült vele kocsijukhoz.

– De ki volt a fiatal hölgy? – kérdezte magához térve a cár. – Ki volt?
Én mintha ismerném őt.

– Egy kis pártfogoltam – mondta Metternich. – Schönbrunnból jött, Mária
Lujza Őfelségének egy embere kísérte. Szép buzgóság a kicsike részéről,
de ha igaz a hír, már ezóta biztosan vár otthon engem is.

*

Másnap este nagy ünnepély volt az udvarnál. Ludovika császárné
némajátékot rendezett: „Psyché esküvője“, az volt a címe. A végén
megjelent az egész Olympos. A társaság legszebbjei ültek a felhők
között, mint Vénus, Diana, Minerva. A múzsák csoportosultak Apolló körül
és fiatal leányok táncoltak, színes fátyolszövetekbe burkolva,
virágfűzérek között, az istenek mulatságán.

A fejedelmek nyugodt mosollyal ültek az első sorban, lorgnonjukon át
vizsgálva a hölgyeket, a diplomaták lelkesedve tapsoltak, de mégis
valami érthetetlen nyugtalanság látszott rajtuk, egy titok gyötörte
őket, melyről nem beszéltek, de melyet mindnyájan tudtak már.

Metternich reggel kapta meg a hivatalos jelentést, hogy Napoleon, Európa
ura és foglya, elhagyta Elba szigetét. Firenzéből hozták a hírt, a
konferencián meg is beszélték már az államférfiak és az uralkodók, de
elhatározták, hogy egyelőre hallgatni fognak.

Azonban valaki megszegte a titoktartást mégis, mert már ott suttogták a
nagy újságot a színpadon, a kulisszák mögött, a nézőtéren. Hangosan nem
merte mondani senki sem, de sokan hallották, amint az orosz cár Ferenc
császár fülébe súgta:

– Személyem és háromszázezer főnyi hadseregem felséged rendelkezésére
áll.

Az emberek megborzongtak, de tovább ünnepelték a szereplőket és amint
felhangzott a zene, táncolni kezdett mindenki.

Jósika is ott táncolt, ő még semmit sem sejtett, egy orosz négyest
fejeztek be épen és helyére vezette táncosnőjét.

– Hogy mulatsz, öregem? – szólította meg Bethlen János a kis bárót.

– Pompásan – felelte Jósika. De amint vidáman körülnézett, hirtelen
megfogta barátja karját:

– Nézd, az emberek suttognak, csoportosulnak, vajjon mi történt?

– Különös – jegyezte meg a gróf is.

– Gyere, nézzünk szét – szólt ismét Jósika. – Talán valaki rosszul lett.
Lehet, a császárné. Igazán, nagy is itt a hőség. De nézd, a cár
Metternichchel beszél, akkor komoly dologról lehet szó, valami nagy,
váratlan eseményről.

– Ej, mit törjük rajta a fejünket – mondta Bethlen János. – Khevenmüller
grófné egyedül van. Szaladok szép Ninámhoz. Hát te, mit csinálsz?

– Várom, hogy ráhúzzák, aztán táncolok.

Ebben a percben egy tiszt szaladt el Jósika mellett.

– Tudod már a hírt? – kérdezte sietve.

– Semmit sem tudok.

– Napoleon megszökött és Franciaország felé vitorlázik.

– No, ez gonosz hír – jegyezte meg Jósika.

Kicsit elgondolkozott, aztán megkereste az ezredesét, báró Récseyt.

– Most mi lesz? – kérdezte és a szeme felragyogott – háború, úgy-e?

Az ezredes jót kacagott:

– Messze vagyunk még attól, fiam. Még azt sem tudjuk, merre veszi útját
a szökevény? Némelyek azt mondják Amerikának tart, mások azt, hogy
Olaszországnak. Nem igen hiszem magam sem, hogy francia földre merne
lépni, hallgasd csak kicsit, hogy mit beszélnek a nagyok.

Halkan közeledtek a diplomaták csoportjához, Talleyrand sápadtan, de
látszólag nyugodtan beszélt és mindenki hallhatta, amint megvetően
legyintve kezével, mondta:

– Sohasem tudja elérni Franciaországot. Az angol cirkálókat nem
kerülheti el, kellemetlen kis kalandja ezóta bizonyosan már be is
fejeződött. És ha partra szállna, az első fára kötik fel, mint lázadót,
én bízom a francia nép királyhűségében. Vive le roi!

– Hallod? – kérdezte Récsey.

– Hallom, – felelte Jósika – de ha szükség lesz rá, mi indulunk
legelébb, úgy-e?

– Valószínűleg, fiam.

– Akkor jó, egyelőre tehát nyugodtan tovább táncolhatunk.

Tovább táncoltak és a világtörténelem nemtője nem helyezte ujját
megbotránkozva a Talleyrand szájára, nem hallgattatta el, nem súgta
fülébe:

– Mit beszélsz olyan gőgösen, annyi bizalommal? A császár francia földön
van máris s míg te azt hiszed, hogy a hadsereg lelkesedve kiáltja: „Vive
le Roi“, azt ujjongják, azt ordítják régen: „Vive l’Empereur“.
Táncoljatok tovább, táncoljatok csak, Franciaországban kinyíltak mind az
ibolyák.




XX. FEJEZET.  Mária Lujza levele.

Türelmetlenül várták Schönbrunnban az újabb híreket. Türelmetlenül
várták Bécsben is. Mária Lujza soká sírt bezárkózva szobájába, miután
hírül adták neki férje szökését.

A kongresszuson most tárgyalták az ő ügyét, hogy megkapja-e a maga és
fia számára örökös birtokul Pármát és Piacenzát? Annyit reménykedett és
egyszerre kockán van megint minden. A zsebkendőjét rágta, a ruháját
tépte, aztán a Burgba hajtatott a lieber Papahoz.

Ferenc császár megveregette arcát, megcsókolta, megsimogatta, de semmit
sem mondott.

Az utcán csoportosulás támadt kocsija körül, az emberek elégedetlenül
mormogtak a Napoleon címere, a francia libériák láttára.

Kétségbeesetten tért vissza az ex-császárné Schönbrunnba és aznap
kiirtott házából mindent, a mi Napoleonra emlékeztetett. Sárga-feketére
festették a hintók kerekeit és a Burgból hozatott ruhát inasai számára.

– Istenem! – sóhajtott Franciska.

– Lesz még máskép is – mondta Anatole.

– Csak a császárról jönne már hír – ismételte újra meg újra Montesquiou
grófné.

Öt napig vártak. Bécs megnyugodott, a nagyok tovább mulattak, a polgárok
tovább küzdöttek az élettel. Metternich bált adott és épen az ő bálján
jött meg a vészhír, hogy Napoleon Cannesnál partra szállt. Partra szállt
és a franciák tárt karokkal fogadják. A sok száz gyertya fénye egyszerre
aludt ki, a táncnak hirtelen vége szakadt. A szerelem, a mámor édes
álmából felébredt mindenki. „Háború!“ ezt a borzalmas szót suttogták az
utcán, a Grabenen, a kávéházakban, a nagy szalonok sarkában, mintha az
égő Moszkva lángjai világítanák meg ismét a rémületben eltorzult
arcokat.

És jöttek az újabb hírek. A császár Lyonban van, a császár Páris felé
vonul! XVIII. Lajos menekül! Napoleon ura ismét Franciaországnak!

Mária Lujza levelet kapott Napoleontól, a császár hívta őt, a császár
elfoglalta elvesztett trónját, a király elűzve, a nép lelkesedése
határtalan. Jöjjenek Párisba: – Csak te hiányzol nekem, ma bonne Louise,
te és a kis fiam!

A császárné megijedt, a Burgba szaladt ismét a lieber Papahoz, a lieber
Papa rosszkedvű volt. A bécsi nép pedig feketesárga kocsiját is
körülvette és megostromolta szidalmaival a Napoleon feleségét.

Még akkor is zokogott Mária Lujza, mikor a schönbrunni kastély
feljárójához ért hintója.

Alkonyodott, karos gyertyatartókkal kezükben álltak az inasok a lépcső
alján, francia udvari ruhákban ismét. Montesquiou grófné, Anatole,
Franciska, a kis Napoleon, a titkára Meneval, a komornák, felolvasónők,
egész udvara várta őt.

Mária Lujza leszállt kocsijáról és akkor ujjongva tört ki a lelkesedés:

– Éljen a császárné, éljen a császár, éljen Mária Lujza!

Anatole magasra emelte a kis Napoleont, aki teli torokból kiabálta:

– Vive mon papa, vive maman!

Mária Lujza megállt, mosolygott, örült az ünneplésnek. Asszony volt és
hiú, annyi keserűség után, ennyi odaadás meghatotta.

A kis fia feléje szaladt, kézen fogta:

– Úgy-e, megyünk Párisba, haza a papához? Úgy-e, most mindjárt megyünk?

Mária Lujza pedig csak állt és mosolygott, a sok melegség simogatta
lelkét, nagynak érezte magát, mint egyszer régen a francia trónon.

Percek teltek el így, mámorosan szép percek. Senki sem vette észre, hogy
Neipperg gróf kocsija befordul a schönbrunni kastély udvarára és a gróf
váratlanul, egyszerre ott állt a feljáró előtt.

Végig jártatta szemét a jeleneten, aztán nyugodtan, fölényesen meghajolt
a császárné előtt.

– Felség, én itt csak zavarok, amint látom. Búcsúzom is, felség… örökre
– tette hozzá és újabb meghajlás után távozott.

Mária Lujza megdöbbenve nézett utána, karjával gyámoltalanul kapott a
levegőbe, mintha támaszt keresne, aztán zsebkendőjét arcához szorítva,
eltűnt a lakosztályában.

– Most mi lesz, istenem, mi lesz? – kérdezte Franciska.

– Most a miénk egészen – felelte diadallal Montesquiou grófné.

– El kell készítenünk mindent az útra – mondta Anatole. – Holnap reggel
Bécsbe kell mennünk. Engedélyt kérünk az elmenetelre, anyámnak,
kegyednek, nekem. A császárnét és a kis fiút megszöktetjük, míg nem
gondol velünk a bécsi udvar, a kongresszus.

– Holnap Párisba megyünk – ismételgette a kis Napoleon és boldogan aludt
el.

Mária Lujza szobájában ült és sírt. Montebello hercegnő is bezárkózott,
haragudott ma mindenkire és a császárné tudta, hogy holnap jelentést
tesz Bécsben a történtekről. Elmond mindent a lieber Papanak, az egész
kongresszusnak, ha ugyan már eddig is el nem mondta Neipperg gróf.

Most vége mindennek, nem kapja meg olaszországi birtokait, semmit sem
kap és mehet vissza Napoleonhoz. Megborzongott a gondolatra. A
bizonytalanság érzése a leggyötrőbb volt rá nézve. Lusta természete az
egyforma, derűs nyugalmat szerette. A császárság bukásakor iszonyúan
szenvedett és most megint megpróbáltatások várjanak rá? Nem, nem, soha!

Éjféltájban Montesquiou grófné kopogott ajtaján, Mária Lujza
bebocsájtotta, este ugyan megtiltotta, hogy bárki is zavarja, de boldog
volt, hogy végre megszegik tilalmát.

– Olyan szerencsétlen vagyok, grófné – nyögte panaszosan.

A grófné mosolyogva nézte:

– Felséged szerencsétlen, mikor egy egész ország lelkesedve várja?

– Én nem akarok Párisba menni, nekem nem kell Franciaország, nem kell,
nem kell…

Úgy ismételgette, mint egy makacs gyermek.

– Felséged úgy fog cselekedni, amint jónak látja. De talán mégis meg
kellene gondolnunk, hogy mi lesz akkor, ha más kibúvó nem maradna, mint
visszatérnie a császárhoz.

Mária Lujza letörölte könnyeit és határozottan válaszolt:

– Visszavonhatatlanul, szentül elhatároztam, hogy sohasem térek vissza a
császárhoz.

A grófné mosolygott, biztos volt a dolgában, Neipperg gróf elment,
haragosan távozott, Mária Lujza az övék, csak gyorsan kell cselekedniök.

Lefektette síró úrnőjét és mellette maradt, míg elaludt, szipogva
álmában, mint egy meggyötört, megkínzott kis gyerek. A grófné hosszan
nézte őt és haragosan gondolta el, hogy ez a szőke, puha, illatos kis
nő, mennyire nem érdemli meg a nagyot, a szépet, melyre az élet
kiszemelte.

De mit is várnak tőle, mit remélnek a franciák egy
Habsburg-főhercegnőtől? Ez a semmitmondó, üres kis teremtés legfeljebb
családjához tud ragaszkodni, nagy eszmék nem férnek meg alacsony, széles
homloka mögött és szétálló kék szemét Neipperg grófért sírta vörösre,
utána való szerelmes bánkódásában.

A grófné nem szerette, lenézte úrnőjét és egy pillanatig arra gondolt,
hogy talán jobb lenne itthagyni őt sírni, szipogni, sóhajtozni és
elvinni a kis Napoleont egyedül. De a császár érdeke mást parancsol, a
császár Lujzáját várja és ő el fogja vinni hozzá mindenáron.

A grófné kisurrant a szobából.

– Nos, mit mondott? – kérdezte Franciska, aki izgatottan, dobogó szívvel
várt reá.

– Semmit, azaz nem is tudom, mindegy, Neipperg gróf nem áll utunkban,
Bécstől fél, holnap egész bizonyosan indulunk, legyen nyugodt,
gyermekem. Menjen, pihenjen keveset, nagy dolgok várnak reánk.

– Jó éjszakát, grófné!

A grófné karjába zárta a leányt:

– Aludjék jól, Franciskám.

– Istenem, ki tud most aludni? – Franciska becsomagolta utazótáskáját,
legszükségesebb holmiját gyömöszölte csak bele és a „Járj szerencsésen“
felírás szépen kitömve domborodott szobája sarkában.

A hajnal útrakészen találta barna ruhájában, a bársonymellényke alatt
pedig ott rejtőzött a Napoleon képe, meg a vörös daru. Épen úgy állt
türelmetlenül szobája ablakában, mint néhány hónapja alkonyatkor, mikor
Jósikát várta, hogy elhagyja vele örökre otthonát. Milyen nagy izgalom
volt az akkor és milyen semmi ma már, mennyi esemény választja el életét
attól az alkonyattól. És mégis, ami eddig történt, az mind csekély és
semmitmondó. Mit jelent most már csalódása a nagy világban, mit jelent
szerelmi kalandja, mit a cár, Metternich és Schönbrunn, mikor holnap
indul, meglátni Napoleont? Beszélni fog vele, hallani fogja hangját, egy
köszönő kézszorítást is kap talán, amiért segített visszavinni hozzá a
feleségét és kis fiát. Igen, ő a császár karjába vezeti Mária Lujzát, ha
bele is pusztul az önfeláldozásba.

– A világtörténelemnek vagyunk most segédei – mondta Anatole – és azért
meghalni is érdemes.

Ez tetszett Franciskának, boldognak érezte magát, hiszen csupa élemény
volt körülötte minden, merész tettek és nagy szavak.

Reggel Bécsbe ment Anatole-lal, hogy előkészítsen mindent az útra.
Szüksége volt rá mindenkinek, a grófné reszkető izgalmában alig bírt
cselekedni, Anatolenak vigyáznia kellett és Franciskára bízott minden
szót, minden rendelkezést. Déltájban tértek vissza.

Kopogtattak Montesquiou grófné ajtaján.

– Ki az? – kérdezte a grófné.

– Franciska, Anatole.

Óvatosan nyitott nekik ajtót a grófné:

– Isten hozott, gyerekek. Mi újság?

– Minden rendben van, anyám. Hát itt mi történt?

– Semmi, fiam. A császárné egész délelőtt egyedül volt. Nem fogadott
senkit. Kétségbe van esve, Neipperg gróf elhagyta, Montebello hercegnő
haragszik és a hercegnő kedélyhangulatának mindig nagy befolyása volt a
Mária Lujzáéra. Kétségbeesését kell kihasználnunk, a kis Napoleont
útrakészen visszük elébe és választania kell fia és Bécs között. Az
egész ház a pártunkon van, itt nem állja utunkat senki sem, de ma
okvetlen mennünk kell, míg Bécs nem gyanakszik.

– Hátha máris gyanakszanak? – kérdezte ijedten Franciska. Ő a legjobban
félt, mert ő saját sorsáért küzdött. Elhitette ugyan magával, hogy amit
tesz, merő önfeláldozás, de tulajdonképen úgy érezte, hogy minden csak
érte történik.

A grófné türelmetlenül nézett fel írásairól, melyeket rendezgetett:

– Istenem, gyermekem, hogy kérdezhet ilyesmit? Az ember az életben vagy
nyer, vagy veszít, de a szerencsejátékhoz mindig azzal a reménnyel ülünk
le, hogy nyerni fogunk. Ezt jegyezze meg magának, a sors is csak
kockajáték, Franciska. Készen van az útra?

– Készen, grófné.

– Akkor jó! Most majd bezárjuk a hercegnő lakosztályát, a kulcs nálam
van, ő ma nem mozdul ki onnan, aztán megyek a császárnéhoz. Legyen
kéznél, Franciska, mert segítenie kell csomagolni Őfelsége holmiját.
Tehát szerencse fel, a kockát elvetjük és…

– Nyerünk – mondta Anatole.

– Reménylem, fiam, mert tétünk nagyon magas.

– Az életünk, anyám.

Néma, aggódással teli percek, Anatole a Franciska kezét fogta, úgy
álltak egymás mellett szótlanul. Megkínozta őket már a sok izgalom, az
álmatlan éjjel. Kimerült testük, lelkük, csak nagy reménységük élt
bennük, az volt az erő, amely lábon tartotta, amely élni, cselekedni
késztette. A szemük égett, az ajkuk remegett és mosolyogva fogadtak
volna egy földrengést is.

A grófné lezárta a hercegnő lakosztályát, a kulcsot zsebébe rejtette,
aztán halkan nyitott be a császárné előszobájába. Egy-két lépést tett
előre, szétnézett, hogy nincs-e ott senki, aki bejelentse? A szoba üres
volt, a grófné a következő ajtó felé tartott és akkor halk zizzenés
riasztotta fel. Selyemsuhogás volt, de nem az ő ruhájának hangja, rajta
kívül még valakinek az uszálya játszott a padlón.

Körültekintett, az ablakfüggöny mozdult és Montebello hercegnő állt
előtte gúnyos nevetéssel:

– Bocsánat, grófné, Őfelsége senkit sem fogad.

– A kis Napoleon őfelségétől jövök – suttogta sápadtan a grófné.

– Szíveskedjék várni. Neipperg gróf van Őfelségénél, fontos dologról
tárgyalnak.

– Neipperg gróf?…

– Valóban ő. Miért csudálkozik úgy grófné, és miért van úgy megrémülve?
Várjon, hozatok egy pohár vizet. Üljön le addig is.

Montesquiou grófné megkínzott szegény szívére szorította kezét, aztán
büszkén, nyugodtan felelt:

– Köszönöm, nincs szükségem semmire. Egy fél óra mulva visszatérek.

– Sajnálom, grófné, itt kell maradnia. Épen hivatni akartam. Parancsom
van, felsőbb parancsom.

– Akkor természetesen maradok.

A grófné egy székre roskadt, attól félt, hogy elájul. Szeme a hercegnő
ruhájának sárga selymére tapadt, melyen aranyosan játszottak a téli nap
sugarai. Minden, de minden elveszett. Halántékán apró, hideg
izzadságcseppek gyöngyöztek, a sárga ruháról vörös karikák táncoltak
feléje… most, most leesik a székről, elterül a padlón és nem fog tudni
többé semmiről. Hirtelen összeszedte minden akaraterejét, szédülő fejét
hátra hajtotta egy pillanatra, néhányszor mély lélekzetet vett, aztán
összefonva ölében kezét, várta, hogy rászakadjon mindaz a szomorúság,
amit a sors még tartogat számára.

Neipperg gróf levelet diktált Mária Lujzának és a kisírt szemű császárné
engedelmesen írta úgy, amint a gróf kívánta:

„Drága jó atyám, ebben a pillanatban, amikor egy újabb krízis fenyegeti
Európa nyugalmát és mikor engem is újabb csapás szorongat, amelynek
felhői fenyegetőleg gyülekeznek fejem felett, nem találhatok biztosabb
menedéket és jótékonyabb védelmet, mint azt, melyet magam és fiam
számára atyai gyengédségétől kérek. A legjobb apa karjába menekülök
azzal együtt, aki ezen a világon legközelebb áll szívemhez. Az ön
kezébe, az ön atyai védelmébe teszem le sorsomat, nem helyezhetném
magasztosabb vezetés alá, tudom. Nem ismerek más akaratot, mint az önét.
Legyen oly kegyes és irányítsa a nehéz pillanatban gyengéd
gondoskodással lépteimet. Határtalan alázatosság legyen első hódoló jele
hálámnak és mély ragaszkodásomnak, melyek után tisztelettel eltelve,
maradok jó atyámnak engedelmes leánya,

_Mária Lujza._“

A császárné letette tollát és aggódó kék szemét a gróf arcára szegezte.

– Ha felséged valamit változtatni óhajtana a levélen, úgy csak
kegyeskedjék nyugodtan eleget tenni óhajának – mondta a gróf hidegen.

– Oh nem, köszönöm, nagyon szép levél. A lieber Papa meg lesz elégedve,
azt hiszem.

– Nagyon boldog vagyok, hogy felséged egyetért velem.

– Istenem, én… hogyne értenék egyet… Mondja, haragszik?

Halk, aggódó kérdés volt.

Neipperg gróf finoman elmosolyodott, tartásának ridegsége is megenyhült
kissé és mély, ellenállhatatlanul rezgő hangján mondta:

– Én? Hogy mernék én haragudni felségedre? Felségednek alázatos, hű
lovagja vagyok. Azt hiszem, az, hogy ma eljöttem ismét felségedhez,
végtelen ragaszkodásomnak, tiszteletemnek biztos jele.

– Köszönöm – susogta Mária Lujza.

– Nincs mit köszönnie felségednek, amit felségedért teszek, azt magamért
teszem, mert a boldogságot jelenti számomra.

– Tegnap miért hagyott itt?

A gróf hódolattal csókolta meg a feléje nyújtott gödrös, fehér, kis
kezet, ez a csók válasz volt a duzzogó kérdésre, melyre nem felelhetett,
mert nem mondhatta meg úrnőjének, hogy távozásával bánatot akart okozni
neki és biztos megbánást.

– Annyit sírtam az éjjel, – csicseregte Mária Lujza – egész vörös lett a
szemem, még most is vörös és az orrom is vörös. De most már minden jó.
Montesquiou grófné bejött hozzám és…

Hirtelen elhallgatott, elpirult, eszébe jutott, hogy ha most elárulja a
grófnét, vesztét okozza neki.

– Milyen jó szíve van felségednek – jegyezte meg elismeréssel a gróf. –
De nem kell a grófnét féltenie, nem lesz semmi bántódása. Azonban, azt
hiszem, most már felségednek sem lesz az ellen kifogása, ha az összes
franciák elhagyják udvarát és a kis herceg nevelését is másra bízzuk.

Mária Lujza elsápadt, maga is megijedt a grófné eltávolításától, a
grófné úgy szerette a Napoleon szőke kis fiát és határtalanul jó volt
hozzá:

– Szegény grófné, úgy sajnálom őt, – rebegte könnyes szemmel – de legyen
minden úgy, amint a lieber Papa jónak látja, amint ön akarja.

A császár engedelmes leánya, egy odaadó szerelmes nő nézett könnyes
szemmel a grófra. Nyert ügyük volt!

– Úgy-e, sohasem hagy el engem? – kérdezte halkan, gyengéden Mária
Lujza.

– Soha, amíg felséged is úgy akarja.

A Napoleon felesége felállt, a gróf nyaka köré fonta karját, vállára
hajtotta ostoba, bodros, szőke fejecskéjét és szerelmesen suttogta:

– Nincs is nekem senkim e világon, csak ön egyedül.

– Felség!

Neipperg gróf magához szorította a szép, puha asszonyt és megcsókolta
forrón, hosszan.

Montesquiou grófné soká várt, de nem vette észre a percek mulását, hely,
idő és cselekmények összefolytak egy nagy, tompa kétségbeesésbe.

Végre megjelent a küszöbön Neipperg gróf és meghajolt Montebello
hercegnő felé:

– Kérem, hercegnő, Őfelsége szeretne beszélni kegyeddel.

A sárga selyemruha eltűnt a szomszéd szobában és a gróf áldozatához
lépett:

– Grófné, néhány szavam volna kegyedhez! Vezessem szobájába?

– Nem, köszönöm, meghallgathatom itt is.

– Félek, súlyosan fogja érinteni kegyedet, grófné.

– Engem már nem érinthet súlyosan semmi.

– Az sem, ha a fiáról van szó?

A grófné felállt, az arca még haloványabb lett, szinte eltorzult a
rémülettől:

– A fiam? Mit akarnak tenni a fiammal?

Szóval bűnösebb, mint hittem, gondolta a gróf, de arcán nem látszott
meg, hogy egyáltalán gondol valamit, nyugodt maradt, hidegen és
udvariasan szólt:

– Kedves fiának nem történik semmi bántódása. Amint értesültem, ma
engedélyt kért a rendőrségtől, hogy elhagyhassa Bécset, nos, mi csak azt
kívánjuk, hogy még ma csakugyan távozzék, úgy amint maga is óhajtotta.
Most pedig kérem, grófné, kegyedhez is volna egy kérésem: Ferenc császár
Őfelsége nagyon óhajtaná látni kis unokáját, miután azonban Őfelségét
makacs náthája meggátolja abban, hogy kijöjjön Schönbrunnba, a kis
Ferenc herceget szeretném elvinni hozzá. Előreláthatólag a kis herceg
hosszabb ideig fog a Burgban tartózkodni, azért szíveskedjék intézkedni,
hogy erre való tekintettel csomagoljanak számára. Kegyedet, grófné, nem
fogjuk zaklatni, nem kell elkísérnie a herceget, ha pedig esetleg
honvágya volna Páris után, a császár Őfelsége nem fog akadályt gördíteni
az elé, hogy viszontláthassa szeretett hazáját.

– Köszönöm Őfelsége határtalan kegyességét – felelte gúnyosan a grófné,
büszkeségének épségben maradt utolsó foszlányával. – Engedelmével, gróf,
most távozom, hogy eleget tegyek a császár óhajának.

Bólintott és elhagyta a szobát, végtelen bánatával, amely ezek között a
halványzöld selyem falak között szakadt szegény, meggyötört szívére.
Elvették tőle a kis Napoleont, elvették tőle, az apjától és
Franciaországtól örökre.




XXIII. FEJEZET.  Megvan-e még a vörös daru?

Szabadságon járt otthon Erdélyben Jósika Bethlen Jánossal együtt és
mikor két hét mulva visszatértek Bécsbe, ezredüknek hült helyét
találták.

A fejedelmek megkötötték újból szövetségüket Napoleon ellen,
elhatározták, hogy fegyvert fognak a Bourbonok érdekében és Ferenc
császár útnak indította csapatait a francia határra.

A Colloredo Jeromos gyalogezred elsőnek hagyta el Bécset. Jósikával
levélben közölte ezredese a napot, melyen Linzben fognak pihenni.

A kis kapitánynak sietnie kellett, lázasan csomagolt, másnap hajnalban
indulni készült.

Vidáman fütyörészve rakosgatta kincseit, nem búsúlt, hogy vége a bécsi
életnek, szerette a hadjárat izgalmait, örömmel álmodott hősi
kalandokról és játszott a halál gondolatával.

Kis szobáját feldúlta teljesen, szanaszét hevertek könyvei, ruhái,
száraz virágokon taposott, és kék selyemszalaggal átkötött hajfürt
kandikált ki egy szék lába alól.

Jósika Miklós báró háborúba készült, elpusztította, kiirtotta, holtra
gázolta a multat és új élmények számára készítette elő a jövőt.

Egy aranyos legyező került kezébe. Kié is volt? Már igazán nem tudta.
Leült egy pillanatra, legyezni kezdte magát és tündéri szép bálokon
kereste a könnyű kis jószág tulajdonosnőjét. Hiába, nem találta meg, de
az illatos szellő, melyet a legyező könnyű selyme hozott feléje, nagyon
kedves volt és azért gyors elhatározással belegyömöszölte a legyezőt
csomagjába, hogy mégis vigyen valami emléket is magával Bécsből.
Tábortűz mellett majd újra keresheti ábrándozva szőke vagy barna
tulajdonosnőjét és nyomában járva, végig éli a sok elmult szép báli
éjszakát.

A legény kopogott:

– Kapitány úr kérem.

– Mi kell már megint? – kérdezte Jósika.

– Egy hölgy keresi a kapitány urat.

– Egy hölgy?

Vajjon melyiküknek olyan nehéz az elválás? gondolta vidáman a kis báró.

– Bocsásd be. Mondd, hogy csomagolok, hogy nagy a rendetlenség, de azért
csak jöjjön.

Egy türelmetlen hosszú perc, aztán nyílott az ajtó és a küszöbön ott
állt Müller Franciska, nagy sötét gallérjában, amint Jósika már egyszer
látta útrakészen. A rózsaszínű csokor épúgy volt megkötve álla alatt és
kezében jól ismert kis csomagját szorongatta: „Járj szerencsével.“

– Jó estét, báró úr!

– Franciska!

A viszontlátás váratlan volt és csudálatos. Franciska is érezte ebben a
pillanatban. Míg elszökött Schönbrunnból, míg gyorsan ment Bécs felé,
míg a Grabenen bolyongott céltalanul, míg az Alser-laktanyát kereste,
míg megtalálta Jósikát, gyors elhatározás izgalma űzte tovább,
lépésről-lépésre. Sietett, a könnyelmű tettek mindig sietésre
késztetnek, mert minden pillanatnyi megállásban ott rejtőzik a
meggondolás és a megbánás.

Jósika közelebb lépett a leányhoz:

– Boldog vagyok, hogy újra látom. Jöjjön, üljön le Franciska kisasszony
és mondja el, mi hozta hozzám. No jöjjön, jöjjön.

Elvette utazótáskáját, kézenfogta, egy székhez vezette, lesegítette
válláról köpenyét, megoldotta álla alatt a nagy fekete kalap
szalagcsokrát, de Franciska nem szólt, annyit mondott csak:

– Istenem – aztán kezébe temette arcát és úgy maradt mozdulatlanul.

Jósika meghatottan nézte. Most mit tegyen? Valami olyat akart tenni, ami
jó és kellemes. Végre mentőgondolata támadt, kihúzta csomagjából az
aranyos legyezőt és szótlanul legyezni kezdte vele szép, néma vendégét.

Franciska felnézett, mosolygott:

– Köszönöm, nagyon kedves, jól is esik, olyan melegem lett a futástól.

– Hát honnan szaladt, miért szaladt? Bántotta valaki? Jaj annak, aki
bántotta. Milyen édes, hogy hozzám menekült.

– Igazán önhöz menekültem.

– De hogy és miért? Mondjon el nekem mindent, Franciska. Mi bántja?
Nagyon szeretnék segíteni kegyeden.

Franciska bizalommal, kedvesen nézett Jósika szemébe:

– Nagyon bajos ám rajtam segíteni, azt hiszem, nem is lehet.

– Pedig én mindent megtennék, ami módomban áll, higyje el. Nagyot
vétettem kegyed ellen, nem lett volna szabad elvinnem Óbudáról, tudom.

Franciska fejét rázta:

– Úgysem maradtam volna akkor már otthon.

– Lehet, de jobb lett volna, ha másra vár.

– Kire vártam volna?

– Hardeneggre, Hardenegg nagyon szerette kegyedet.

Franciska megvetően biggyesztette ajkát:

– Szeretett? Azt olyan könnyű mondani.

Jósika megfogta a leány kezét.

– Nem szabad róla így beszélnie, Franciska. A gróf nagyon szenvedett,
mert elvesztette kegyedet. Komolyan szenvedett. Azt hiszem, sohasem
szeretett még senkit és nem is fog talán. Kerestette kegyedet Óbudán, a
nagynénjéhez akarta hozni Bécsbe és végtelenül szomorú volt, mert nem
találta ott többé, még pedig az én hibámból. Itt járt nálam, tőlem kérte
számon és én nem tudtam megmondani, merre jár, mert engem is elhagyott,
kis hűtelen.

Franciskát meghatotta, amit most hallott, megbánás is ébredt szívében és
egy pillanatra megértette, hogy sok mindent elhibázott szegény kis
életében és talán el is rontott örökre. Legyen a feleségem! – ezt
egyedül Hardenegg mondta neki. Szeretem! azt hallotta mástól is.
Szomorúan bólíntott egynéhányszor, de nem akarta, hogy Jósika észrevegye
bánatát, a világért sem akarta és látszólag egykedvűen válaszolt:

– Ami elmult, elmult.

– Igaza van, Franciska, de azért mi most mégis a multról fogunk
beszélni, sok mindennel kell beszámolnia. Kezdje el a gyónást. Hova tűnt
el a pesti bálról?

– Hagyjuk, az már nagyon régen volt. Később elmesélem azt is. Most
engedje, hogy a végén kezdjem. Schönbrunnban éltem azóta nyugodtan,
csendesen, egész addíg, míg Napoleon vissza nem tért, aztán… aztán sok
minden történt, a vége az volt, hogy ma reggel Metternich herceg
barátságosan megizente nekem, hogy hagyjam el Schönbrunnt. Olyan csúnya
volt, a kis Napoleont is elvitték, egyedül hagytak, Montesquiou grófné
bezárkózott a szobájába, nem is láttam azóta. Ott hagytam minden
holmimat, eljöttem, megszöktem, nem bírtam maradni. Ma reggel a Grabenen
megláttam önt messziről, szerettem volna megszólítani, de elvesztettem
szem elől. Hiába kerestem, aztán olyan nehezen tudtam meg, hol lakik, és
soká bolyongtam, míg ide találtam. Nincs barátom, senkit sem ismerek,
mondja meg hát, merre menjek, mit tegyek?

– De édes Franciska, én holnap hajnalban elmegyek Bécsből, messzire, a
háborúba, Napoleon ellen, Linzben érem utól az ezredemet.

– Istenem, hát velem mi lesz?

– Szegényke! – Jósika a leány kezét simogatta, aztán melegen szólt
hozzá: – Nézze, Franciska, menjen el a Hardenegg nagynénjéhez, én
elvezetem hozzá.

Franciska hevesen rázta a fejét:

– Nem, nem, azt nem.

– Miért nem?

– Mert nem lehet, nem szabad.

– Nem szereti Hardenegget?

– Nem tudom, hagyja, erről ne beszéljünk, kérem.

A hangja sírásba fúlt, izgatott volt, fájdalmas emlékek gyötörték és a
sok álmatlan éjszaka kimerítette, elgyengítette egészen.

Jósika nem mert ellenkezni vele:

– Nézze, Franciska, – mondta gyengéden – most fáradt, nagyon fáradt,
látom, jöjjön, feküdjék le szépen.

– Nem, nem.

– De igen, fogadjon szót. Ledől az ágyamra, kicsit alszik, aztán
nyugodtan elhatározzuk a többit. Legyen jó, drága Franciska.

Franciska pihenni vágyott, a kényeztető szavak legyőzték, elgyengítették
akaraterejét és megengedte, hogy Jósika kézenfogva, a hálószobájába
vezesse, egy nagy fehér vánkost tegyen feje alá, megsimogassa homlokát
és betakargassa könnyű paplanával. Kábultan húnyta le szemét, Jósika
lábujjhegyen osont ki, és Franciska néhány perc múlva már mélyen aludt.

A kis báró benézett halkan, óvatosan, aztán leült szemben az álmodó
leánnyal és elhagyott sorsán gondolkozott. Mit tegyen vele, mit tehet
érte? Mit szólna Hardenegg, ha látná? Vajjon a Palatinus-huszárok
elmentek-e már? Azt kellene tudni. Gyors elhatározással nyúlt sapkája
után, felkötötte kardját és sietve hagyta el az Alser-laktanyát.

Nem találta a lakásán Hardenegget, de a legénye azt mondta, hogy
bizonyosan a nagynénjénél van. Már neki is mindene be volt csomagolva és
Jósika sietett, szaladt, nehogy későn érkezzék.

Csakugyan Fini nénitől búcsúzott Hardenegg. Kedves, öreg, loknis
nagynénje álmodozva, szomorúan simogatta fiatal kedvence szőke fejét.

– Szomorú vagyok, hogy elmész fiam, de talán most majd mégis el fogod őt
felejteni. Máriácska tegnap is nálam járt délután, olyan kedves leány.
Mondd, Rudi, még mindig csak azt a hűtlen Franciskát szereted?

– Arany haja volt, Fini néni, könnyed járása, édesen remegő szája, és én
többé sohasem látom talán.

Fini néni nagyot sóhajtott:

– Mein lieber Gott, csak Mária Terézia élne még.

Ha bánata volt, mindig a császárnéját hívta segítségül, mert ő volt a
legbölcsebb, a legjobb.

Olyan csendes volt a búcsú az öreg házban, két némán szenvedő ember
sorsa lélegzett csak a régi falak között. De akkor sarkantyúpengés verte
fel a fehér lépcsők nyugalmát, hangosan jött Jósika, kardját csörtetve,
mint a követelő, betolakodó fiatalság maga. Gyorsan, izgatottan beszélt,
Fini néni fürtjei soha így még szét nem zilálódtak és lihegve, kezét
szívére szorítva, reszketve mondta:

– Hozd el őt hozzám, Rudi, azért csak hozd ide, ha megérdemli még
szerelmedet.

– Tudtam, hogy minden rendbe jön, – újjongott Jósika.

– Édes, jó Fini tanti – köszönte Hardenegg.

*

Franciska soká aludt, fáradtan nyitotta ki szemét, szétnézett, mély álma
után nehéz volt megbarátkoznia az ággyal, a szobával, ahol a valóságra
ébredt. Hirtelen elmult kábultsága, mert tágranyilt tekintete egyszerre
a Hardenegg arcára tapadt, aki mellette ülve, szótlanul nézte őt.
Franciska felugrott, kontyához kapott, arcába hulló haját rendezgette,
lesimította barna ruháját, aztán gyámoltalanul esett le a keze, és nem
mert többé mozdulni sem.

Hardenegg felállt:

– Milyen kedves, Franciska kisasszony, hogy ma is azt a ruhát viseli,
melyben először láttam.

– Miért jött ide, Istenem, miért jött ide? – kérdezte Franciska.

– Haragszik?

– Nem haragszom, csak…

– No csak?

– Szégyenlem magamat.

– Miért?

– Nem tudom.

A beszélgetés megakadt. Ott álltak egymás mellett, egy összetört leány
és egy reménykedő férfi, akinek arcáról lassan tűnt el az öröm.

– Ha nem akarja, hogy itt legyek, elmehetek ismét.

– Igen, azt hiszem, jobb lesz, ha elmegy – mondta Franciska, aztán
kezébe temetve arcát, várta, hogy Hardenegg Rudolf gróf még egyszer és
most már utoljára tűnjék el életéből.

Úgy állt, mint egy letört virág, összetépve, megkínozva. Hardenegg csak
a haját látta, kontyba fésült, különös, szép haját és nem tudott
elmenni. Arra az estére gondolt, mikor Óbudán, a kapualjában a gyertya
remegett kezében. Akkor el kellett hagynia, most már nem hagyja el
többé, megmenti, felemeli, megvigasztalja. Ha az ő szerelmének nincs
gyógyító ereje, akkor minek is volnának nagy érzések a világon?

– Nem hagyom el, Franciska – mondta határozottan. – Nem megyek el, még
ha küldeni akar, akkor sem. Tudom, hogy elhagyatott és szerencsétlen. A
kegyed élete senkinek sem olyan drága, mint énnekem, és nekem jogom van
a kegyed életéhez. Én gondoskodni fogok kegyedről, Franciska. Nekem van
egy nagynéném, Fini tant, úgy szólítom őt. Kedves, fehérhajú, öreg
hölgy. Azt mondta nekem, most, mikor idejöttem, hogy hozd el őt hozzám,
ha megérdemli a szerelmedet. Nekem holnap indulnom kell a csapatommal,
elviszem hát hozzá, ott marad nála, míg én visszatérek. Ha pedig nem
térnék vissza, akkor nála marad addig, míg valaki jön, aki úgy szereti,
mint én szerettem, édes Franciska. Úgy-e eljön velem az én kedves, öreg
tantimhoz?

– Én nem mehetek el önnel.

– Miért nem?

– Mert nem érdemlem meg a szerelmét.

Franciska elfordult, az ablakhoz lépett. Most mindennek vége, gondolta
és várta, hogy Hardenegg elmegy szó nélkül, megvetéssel szívében és
megszabadul gyötrő jóságától.

Hardenegg azonban nem ment, nem ment, mert nem hitt Franciskának és nem
is akart hinni, szerette őt igazán, jónak, szépnek kívánta, de nem
hagyta volna el semmiképen, mert szerencsétlennek látta és elhagyottnak.

– Franciska, szeret valakit?

Olyan szomorúan kérdezte, hogy Franciskának felelnie kellett:

– Nem szeretem már, vagy talán igen, nem tudom.

– Szerette és rossz volt kegyedhez, úgy-e?

Franciska bólintott.

– Nagyon szerette? – féltékeny harag volt most a Hardenegg hangjában.

Franciska feléje fordult, ránézett, de aztán lesütötte a szemét:

– Nem tudom… Miért kínoz, mit akar tőlem? Hagyjon el kérem.

Hardenegg megfogta a Franciska tehetetlenül lecsüngő kezét:

– Nem hagyom el, – mondta határozottan. – Nem hagyom el, míg nem tudtam
meg mindent, míg nem tudom, hogy miért akar szabadulni tőlem. Feleljen
kérem, Franciska, nem gyötröm sok kérdéssel, de válasza az életet
jelenti nekem. Tudom, akármi is történt, a sorsot kell okolnom, nem
kegyedet, mert kegyed jó, finom, büszke és önérzetes. Mondja, miért nem
érdemli meg a szerelmemet?

Franciska keze ökölbe szorult, haragos lett, szenvedélyes, a Hardenegg
jósága kínozta, eltávolította tőle. Ha karjába kapta, ha megcsókolta
volna, ha megfogta volna kezét, hogy elvigye magával, hogy szeresse
kérdés nélkül, az jó lett volna és szép, így csak makaccsá tette
kitartó, finom gyengédsége.

– Mondtam már, hogy mást szerettem, találkoztam vele, megcsókoltam és
megcsókolt, megölelt ő is sokszor. A schönbrunni parkban volt, éjjel, a
romoknál találkoztunk.

Franciska nagyot lélegzett, elhallgatott.

– Sokszor találkoztak? – kérdezte Hardenegg.

– Sokszor, – felelte nyugodtan Franciska, de aztán elszégyelte magát,
piros lett, és halkan tette hozzá: – Nem igaz, csak kétszer. Egyszer
mentem, mert hívott, egyszer meg véletlenül találkoztunk.

Vajjon miért akarja magát rosszá tenni az én szememben? törte fejét
Hardenegg és most már igazán tudni akart mindent.

– Nem mondaná meg, ki volt, akit szeretett, Franciskám?

– Nem.

– Jósika volt?

– Nem.

– A cár?

– Nem.

– De akkor ki?

– Mondtam már, hogy nem mondom meg úgy sem.

Hardenegg nyugodt maradt:

– Jó, hát nem is kérdem.

– Különben, mit bánom én, mért ne tudná, hogy ki volt, Beauharnais
Eugént szerettem, gróf úr – Franciska közelebb lépett Hardenegghez, a
szeme lázasan fénylett. – Nagyon szerettem, a nyakába borultam, azt
akartam, hogy elvigyen magával, az övé akartam lenni, most pedig ide
jöttem Jósikához. Úgy, most már mindent tud. Van még valami óhaja? No
menjen, hagyjon már itt, hagyjon már itt kérem, úgyis megvet, tudom. Ön
gőgös, szigorú, és én… menjen… menjen…

Az előbb még haragudott Hardeneggre, mert olyan kényszerítő súllyal
nehezedett rá nyugodt fölénye, most meg majd megrepedt a szíve, mert
biztosan hitte, hogy elhagyja egy perc mulva, örökre. Leült egy
karosszékbe, arcát zsebkendőjébe temette és sírni kezdett keservesen,
hangtalanul. De Hardenegg most sem ment. Egy igazi férfi tiszta szerelme
mindent megért és mindent kész megbocsájtani. Szép, nagy érzelem, de
veszedelmes is, mert önmagának él, önmagát szolgálja, végtelen gőgjében
mást nem lát, kész eltiporni mindent, ami útjába áll, és teljesen hisz
saját megváltó varázsában.

– Szegény, szegény Franciskám, mennyit szenvedhetett – mondta Hardenegg
egyszerűen, nem részvéttel, hanem végtelen gyöngédséggel.

– Ne sajnáljon kérem, ne, az olyan szomorú – zokogta Franciska.

– Nem sajnálom, Franciska, szeretem. Kegyed nem szeret engem, tudom. Nem
kell felelnie, abból, amit elmondott nekem, látom, érzem. Ha csak egy
kicsit is szeretne, eltitkolt volna előttem mindent, mert féltette volna
remélt boldogságát. Nem szeret, de elűzni sem akart, mert akkor elég
lett volna röviden annyit szólnia, menj, mert mást szeretek, másé
vagyok. De nem szeret mást sem, nem a másé, tehát az enyém, mert az én
szerelmemet nem lehet megölni olyan könnyen. Szeretem Franciska. Soha
még nem mondtam ezt nőnek és nem is fogom, esküszöm, soha. Kegyed az
egyetlen leány számomra a nagy világon és én ezt az egyetlen drága
leányt meg akarom tartani magamnak. Majd egyszer a feleségem lesz, majd
egyszer, ha kegyed is úgy akarja. Most pedig, Franciskám, válnunk kell.
Nagyon fáj a válás, de talán jobb, hogy elválunk egymástól hosszú időre.
Kegyed szomorú, megsebzett, fáradt, pihennie kell, és felednie sok
mindent, amit a gonosz világ mutatott és amitől elborzadt finom, tiszta
lelke. Ha pedig majd visszajövök a háborúból…

Franciska megtörölte hirtelen szemét és a Hardenegg keze után nyúlt:

– Ne, ne, ne mondjon most semmit, majd később, sok idő múlva kérdezze,
amit most akart kérdezni. Most azt hiszi, szeret és kész mindent
elfeledni, megbocsájtani, de talán megbánná hamar. Előbb majd elmondok
én is mindent. Egyszer elmondom, ha újra találkozunk, most nem bírom,
nem lehet.

– Édes, drága – mondta Hardenegg. Két kezébe fogta a Franciska fejét és
a szemébe nézett hosszan: – Az én szerelmem el nem múlik soha, szeretem,
bármi is történt, szeretem, úgy, ahogy most előttem áll és multjával
együtt magaménak akarom a jövőjét.

Franciska lehúnyta a szemét, végtelen nyugalom szállta meg, szinte
bosszantó unalommal nehezedett rá sorsának nagy, egyforma, sima
biztonsága. Hardenegg elragadtatva, boldogan nézte sokáig és leste míg
majd újra megláthatja ragyogó, sötét pillantását. Karosszéke mellé
térdelt és beszélt hozzá ellentmondást nem tűrő, gyengéd, gondoskodó
hangon.

– Belátom, drága angyalom, hogy Fini nénihez nem akar menni, míg engem
nem szeret és amíg nem tud hinni bennem egészen. Nézze, Franciska,
holnap hazamegy Óbudára. Holnap korán reggel, nagyon korán indul,
mielőtt én elhagynám Bécset. Az édesapja szívesen fogadja, nem bír
ellentállni szíve szavának, ha újra látja, tudom. Otthon nyugodtan fog
élni, míg én visszatérek. Lehet, hogy soká nem hall hírt felőlem, de vár
reám és bízik bennem. Úgy-e így lesz, Franciska?

– Minden úgy lesz, ahogy ön kívánja – felelte Franciska. Akaraterejének
vége volt, minden kívánság kihalt szívéből.

– Köszönöm, Franciska. És most még csak egyet kérdek. Mondja, megvan-e
még a vörös daru, a mi madarunk? Megtartotta a kis emléket, melyet
Jósikával küldtem?

Franciska szívére szorította kezét:

– Itt van!

– Mindig viselte?

– Mindig… azaz nem…

– Mikor mást szeretett, akkor nem viselte?

– Akkor nem.

– Milyen jó, milyen szép kegyedtől. Engedje, hogy megcsókoljam,
Franciska.

És Franciska összeszorított, hideg kis száját odanyújtotta Hardenegg
Rudolf grófnak.




XXIV. FEJEZET.  Nem élhetek nélküled.

Franciska az ablaknál ült és hímezett, mindig hímezett, mert nem volt
mást mit tennie, közben elgondolkozott, messzejárt, ha pedig időnként
felnézett, elcsudálkozott, hogy olyan kicsi a szobája és ő be van csukva
négy szűk fal közé, tarka multjával, a sok emberrel, kik emlékezésében
eljöttek hozzá, hogy meglátogassák ábrándjaiban.

Franciska otthon volt Óbudán, mintha soha el sem ment volna. Mikor ott
ült virágos ablakában, ugyanazoknak a bútoroknak lila selymén játszott a
tavaszi nap és aranyos sugarai nézegették magukat a sötét, síma falábak
tükrében. A zongora nyitva, a gitár szalagjai tarkán pihennek a falon és
könyvei sorban állnak a fehér terítős polcokon. Minden úgy, mint régen,
csak valami mélységes csend teszi halottá a szobát, a bútorokat, az
egész házat.

Müller Hiláriusz hallgatva sülyed el nagy karosszékében és némák az órák
is mind, senki sem szól Franciskához.

Hazajött és az öreg ház befogadta, hogy eltemesse emlékeivel.

Szép, napos délelőttön ért haza Franciska. Félve csengetett és kopogott
is hozzá a barna kapun a régi jellel. Náni kinézett, s míg
bebocsájtotta, sűrű könnyek peregtek végig ráncos arcán.

– Náni, öreg Náni – rebegte Franciska.

Náni nem felelt. A könnyei hullottak hervadt keblére, kötényére,
tréfásan pihentek meg orra hegyén, mert nem ért rá letörölni őket,
Franciskát tolta el magától remegő kezével.

Náni ment, Franciska lépkedett utána, az ebédlő ajtó nyikorgott, s az
ablakfüggönyök halkan meglibbentek az enyhe léghuzatban, épen mint
régen.

A kályha mellett, barna kabátban, Hiláriusz mester ült, előrehajolva, és
Franciska édes, otthonos érzéssel, végtelen gyengédséggel szaladt
feléje:

– Apám, kedves jó apám!

Hiláriusz mester felnézett, idegen tekintete alig egy pillanatra pihent
a leánya arcán, aztán hosszú ujjú, csontos, fehér kezével eltolta
magától, szótlanul, mint Náni, de könny nélkül, kihalt arccal.

– Jó atyám, elűzöl, nem maradhatok nálad? – sírta Franciska.

– Itt maradhatsz – mondta röviden Hiláriusz, aztán elfordult tőle
egészen.

Franciska ott maradt. Sírt, könyörgött, beszélni kezdett, mesélni akart,
de apjának fásult tekintete elnémította és a halott házban szótlan,
élőhalott lett ő is. Tudta, hogy apja rosszabbnak képzeli, mint amilyen,
nem bírja elhinni, hogy fehéren, tisztán járta meg az életet és
legfeljebb gondolatban vétkezett, mint minden fiatal leány, míg bele nem
nyugszik, hogy a sors egy egyformán ketyegő csendes óra, amely csak
ritkán muzsikál egyet-egyet.

Régen és most? Régen vidám volt körülötte minden, az apja mesélt, együtt
olvastak, Franciska énekelt, gitározott esténként. Most csendes volt a
zongorája, ha portörlés közben megérintett véletlenül egy billentyűt,
összerezzent, és a váratlan hangra megrázkódtak a néma szobák. Régen, ha
valami szépre gondolt, úgy biztatta magát: majd megjön egyszer! Most
csalódottan hajtotta le fejét és könnyes szemmel búcsúzott tőle: kár,
hogy el nem érem soha!

Elment és visszajött, hozott egy csomó emléket és elvesztette
ifjúkorának összes ábrándjait.

Most már tudta, hogy igen nagyra álmodta az életet, a szerelmet is.
Amire ő várt, azt egy emberben meg nem találhatta; Napoleoné volt a
rajongása, forró, fiatal testének vágya Beauharnais Eugéné, és a jövője,
sorsa, a nyugalma, a vigasza Hardenegg Rudolf gróf. Vajjon visszajön-e?
Ha nem jön, elvész sorsának utolsó reménye, és ha jön, szomorú lesz
akkor is találkozásuk napja, mert minden merész ábránd halálát jelenti
majd a viszontlátás perce. Nagy, végtelen, boldog szerelmek csak az
olyan emberek számára vannak, akik csendesek, nyugodtak, mint Hardenegg
Rudolf gróf, akiknek erős, szilárd a jellemük, biztos férfiasságukban
meg nem zavarja semmi sem, bolondos ábrándok nem gyötrik, készek
megküzdeni ésszel, karral a mindennapokért, de a vágyak ezer
szeszélyének kínját nem ismerik.

A napok teltek, hangtalanul folytak össze Óbudán, nem zavarta meg
múlásukat egyetlen szó, egyetlen kacaj, a történéseknek még árnyéka sem.

A Magyar Kurirt várta Franciska izgatottan. A kapuban állt érkezése
napján, minden héten. Mi lesz Napoleonnal? Megkésetten kapott
bizonytalan híreket csak. Nem beszélt senkivel, nem írt neki senki sem.
Hardenegg sem küldött levelet, Franciska akarta így, hogy ne őrízze a
gróf elhatározását írott szó, ha meg tud bocsájtani, úgy jöjjön vissza,
mikor jöhet, ő vár reá.

– Vár és szeret? – kérdezte Hardenegg.

– Hűséges maradok – felelte Franciska.

Szerelem helyett hűség, boldogság helyett megalkuvás. Hardenegg
belenyugodott ebbe is, ő várt, bízott végtelen szerelmének erejében és
elment legyőzni Napoleont.

Április 7-én kelt a kiáltvány:

„Eszerint még egyszer kiállunk egész Európával együtt a viaskodás
helyére, Napoleon Bonaparte és pártosai ellen. Útra tehát Isten
segedelmével a világ nyugalmáért, a rendért és erkölcsért, a királyért
és hazáért.“

Újra bizonytalan lett az élet, mindenki csak háborúról, győzelemről
beszélt, a magyar fiúk áldozatkészen mentek el meghalni Ferenc császár
trónjáért és az asszonyok tépést csináltak csendes esti órákban.

Franciska nem látott mindebből semmit, ő hímezett, Napoleonra gondolt,
és érte könyörgött az angyali üdvözletről elnevezett templomban, a
Mária-kép előtt:

– Rózsakoronás szűz asszony imádkozzál érette…“

Tulajdonképen mit akart? Maga sem tudta. Napoleonért könyörgött és
Hardenegg, a férfi, kire sorsa várt, szívének hőse ellen harcolt
valahol. Hideg kezét mellére szorította, Napoleon képére, a vörös darura
és forró álmok elérhetetlen vágyában remegett, míg odarakta ibolyáit az
oltár fehér terítőjére mindennap. A császár, merész ábrándok, ibolyák,
kívánságok, tavasz, hasztalan tépelődésben eltöltött türelmetlen órák és
otthon a néma ház!

Keveset aludt Franciska és alig evett, éjjel felriadt álmából dobogó
szívvel és reggel remegő térdekkel kezdett neki az életnek.

Szobája ablakában ült hímzése előtt órákig, Hiláriusz mester meg az
ebédlőben, a kályha mellett, egyformán mindig, mintha végtelen
fájdalmában eltemetve, az örökkévalóságot szenvedné fásultan,
hangtalanúl.

– Apám! – suttogta Franciska kétségbeesetten, szóra biztatva magát, de
hangosan nem merte ismételni soha a régi, kedves nevet.

Milyen szép óra is volt az, amelyben elment Jósikával, akkor is vert a
szíve, akkor is remegett a térde, de reszketésén túl, nagy álmokban, az
élet beteljesedésében hitt. Most már vége! Fáradtan hullott le szép,
aranyos feje, és szája hervadtan keserű lett, mint egy őszi, sápadt
virág.

Ha Hardenegg nem jön vissza, itt pusztul el Óbudán, szomorú
egyhangúságban. Hardenegg az utolsó remény, a kis polgárleány számára a
legragyogóbb életlehetőség, Franciskának a virágos halál.

Az apja háza most kripta, az élet a szép gróffal temető, de napfényes
temető. A régi Franciskát csendesen befektetik egy virágos sírba, ők
pedig élni fognak, hogy öntözzék, ápolják ezt a viruló, zöldelő hantot
és a férje talán soha meg sem sejti majd, hogy halottjuk van.

Eljött a nyár is, a napok sietve teltek egyhangúságban összefolyva, de a
gyorsan letűnt idő végtelen hosszúnak tetszett, mikor már multtá lett, a
jövő pedig kínzó örökkévalóságnak igérkezett.

Az eső mindig esett, Franciska csapzott hajjal jött meg délutánonként a
vecsernyéről, a kályhában június elején is tűz égett, és ott szárítgatta
átázott cipellőjét, melengette fázó kezét.

A Magyar Kurir tele volt panasszal: „A múlt esztendőbeli igen sovány
aratásra és már két esztendei nyomorult, s csaknem semmi szüretre
következett nagy drágasághoz és szükséghez újabb szerencsétlenségek
járulnak. A terméshez kevés reménység vagyon.“

A természet is hadat üzent az embereknek, az emberek meg egymásnak.

A szőlőt virágjában érte a sok eső, ami meg megmaradt, azt a jég
pusztította el. A folyók kiáradtak és elmosták a vetéseket, viharok
tépték le a házak fedelét és a villám egész falurészeket tett tönkre,
míg Napoleon ellen harcolt a szövetkezett Európa.

A zsiványok elszaporodtak, az emberek nem mertek útnak indulni, a
postakocsikat minduntalan kifosztották és a gyilkosságok napirenden
voltak.

Békásy Ferenc táblabíró otthonába este tízkor rontottak be a haramiák,
mikor társaság volt nála, a házat kirabolták és elvették a vendégek
pénzét és ékszereit is.

Remegő félelem vett erőt mindenkin, és az ijedtség, mint egy végtelen,
sötét, váratlan borzalmakkal teli viharfelhő, úgy nehezedett az
országra. A föld nem termett, de buján tenyésztek a borzalmak, melyeket
az a sok évi háború vetett el. És most ismét háború volt!

Háború volt! Franciska pedig csendesen, egyhangúan élt, mint egy bezárt,
leláncolt kis állat. Meggyötörten, de szabadulási vágy nélkül, mert nem
volt hova mennie, nem volt kívánsága és a külső, távoli események
kapcsolták már csak az élethez.

Akkor jött meg a waterlooi csata híre! Franciskához semmi sem ért el az
örömujjongásból, ami a városban kitört. Az új remények, az új öröm
bíztatása nem lelkesítette, ő a Magyar Kurirból csak eszményképének
elsötétülését tudta meg. Bécsben ünnepet tartottak fényes, templomi
pompával, nagy misével, „Te Deum laudamus“ énekléssel. A katonák és a
bástyán lévő ágyúk háromszori szalvét lőttek. De a Te Deum hangjai, az
üdvlövések zaja nem hallatszott el Óbudára, ahol egy elhagyot leány a
nagy császárt siratta.

Képzeletben látta őt Franciska Marengónál és látta a piramisoknál. Látta
Austerlitznél, a jenai csatában, a wagrami mezőn és közben újabb híreket
várt a waterlooi csatáról.

A császár meghalt, mert Franciska egy percig sem gondolt arra, hogy
Napoleon túlélheti végleges, reménytelen bukását.

Imperátor volt, a világ ura, most halott, most vége és az égen eggyel
szaporodtak a csillagok. Franciskához eljárt holtan és eljárt élve,
amint annyiszor álmodott róla régen.

Milyen egyszerű volt fehér lován, szép, napos keze volt, márvány keze,
mint a római hősöknek és erősen metszett arcéle, mint az antik
isteneknek. A mosolya derült volt, a szeme tiszta, mint az elérhetetlen
nyári égbolt és tekintete átlátta mindazt, amit mi csak sejtünk. Keveset
beszélt a császár, eljövendő nagy történésekben élt képzelete és
gondolatait csak tettei árulták el az embereknek.

Ilyen volt és most eltűnt, megsemmisült, mert a világnak már nincs
szüksége istenekre. Fájón, gyönyörű szomorúsággal így élte a történelmet
Franciska, de a Magyar Kurir kiábrándító kegyetlenséggel hozta híreit.

„Napoleon éjjel futott el, drága császári palástja, szekerei, még a
perspektívája is, mellyel a csata napján vizsgálódott, az ellenség
kezébe kerültek. Semmi bagázsiája sem maradt. Drágaságai, kövei,
gyöngyei, a katonák prédájává lettek. Mikor az ellenség utolérte,
Napoleon szekéren folytatta útját visszafelé, amelyből kard nélkül
kiszökvén s egy lóra felkapván, úgy menekedett meg az éjszaka
segedelmével, kalapját a lóra üléskor ejtette el…“

A császár futott, a császár elhagyta kardját, a császár elvesztette
történelmi kalapját, a császár…

Franciska körme a tenyerébe vágódott, mert megcsalták, kirabolták most
már egészen! Kegyetlen diadallal olvasta, hogy a folyók kiáradnak, hogy
július 20-án, éjjel tíz és tizenegy óra között, rettenetes égiháború
volt Bécsben és a Leopold-városban lévő felső hídnál a menykő irtóztató
ropogással leütvén, két férfit és egy asszonyszemélyt megölt.

Pusztuljon is a világ, csapjon le a villám, haljanak ki az emberek,
mikor Napoleon az angolokkal tárgyal, hogy befogadják országukba, mint
csendes embert. A Bellerophon nevű linea-hajó fedélzetén mint Európa
foglya vitorlázik Albion partjai felé, és francia földön elhal az
utolsó: Vive l’Empereur! kiáltás.

„Megjegyzésre méltó, – bölcselkedett a Magyar Kurir, – hogy Bonaparte
Napoleon épen azon órában, amelyben egy hónappal azelőtt, a Niederlandi
határszéleken az ellenségeskedést elkezdette vala, a maga pályafutásának
végső végét érte.“

A császár eldobta kardját, elvesztette kalapját, szeméből kihalt a régi
fény és Bonaparte Napoleon, a hízásnak induló, jó étvágyú, nyugalomra
vágyó magánember, homlokában a meggyérült, megfakult, fekete hajtinccsel
útnak indult Szent Ilona szigetére. „Mert egy sziget sincs talán a világ
tengerén, amely minden szárazföldtől olyan messze volna, mint ez. A
kormányzónak háza, mely Bonapartenak ezentúl lakhelyül fog szolgálni, a
legmagasabb helyen van, ahonnét lehetetlen elszökni. Ezen sziget felett
felhőt sohasem látni; az idő itt örökké szép, a levegő tiszta, itt még
sohasem hallottak dörgést.“

Franciska ölébe ejtette a Magyar Kurirt, kinn szakadt az eső, villámlott
és dörgött, szél rázta az ablakot, és Napoleon nem tudott elpusztulni
ilyen viharokban, hanem elment haldokolni az örök nyárba. Szent Ilona
szigetén örök a nyár, de Óbudára eljött az ősz, a szeptember, az
október, a katonák lassan hazatértek, csak Hardenegg Rudolf grófról nem
jött hír.

Franciska lemondott róla, nem várta már, mindennel leszámolt, csendes
lett és egészen szomorú. Alkonyatkor, mikor az árnyak beköltöztek
szobájába, mikor a derűsre változott ősz fáradt sugarai letüntek az
égen, olyankor Jósikára gondolt, régi reményekre, a szökésre, a nagy
érzésekre, míg fáradt, gúnyos mosolyára ráborult az este.

Azt hitte, már elfásult egészen, amint a gondolatok és töprengések
mindig ölnek, ha nem közölhetjük őket senkivel és a kifejezés varázsa
nem tart ébren.

Egy októberi nap aztán szót kergetett a Franciska néma ajkára és a
bágyadt pompájú délutánon halk sikollyal ugrott fel az ablak mellől:

– A darvak!

Az őszi égen pedig V-betűbe rendezkedve egy darucsapat repült nyugat
felé.

Franciska fáradtan hullott vissza karosszékébe, kezét a vörös daru
képére szorította és tudta, hogy a csudamadár nem volt már közöttük.

A vörös daru, ifjú remények, el nem ért életcélok, be nem teljesült
vágyak tündérképe, mely egyszer tűnik fel a szemhatáron, csalogat,
hivogat és ha utána indulunk, elszáll örökre.

Boldognak lenni csak addig lehet, míg őt kergetjük, de élni lehet
nélküle is.

– Lehet, és én akarok! – Franciska makacsul ismételte mindennap százszor
is.

Gyűlölni kezdte életének kalandos esztendejét, tisztaságra vágyott,
nyugalomra, egy örök, derűs, májusi napra. Szalmakalap, könnyű ruha,
szélcsend, békesség, nagy fák, virágos gyepszőnyegek és egy erős, biztos
szerelem körülötte.

Igy várta vissza Hardenegg Rudolf grófot, most már várta!

Nem várta hiába. Ködös, szomorú novemberi estén, mikor a vontatóhajók
tülkölve úsztak a Dunán, mikor a dércsípte utolsó levelek hullottak a
fákról, mikor a tűz pattogva égett a kályhában és a lámpa szomorú
fényében árnyékok ingtak a falon, egyszerre csengettek a barna kapun.
Franciska ment ajtót nyitni, úgy mint régen, mikor a császár járt náluk.

A zár csikordult, a kaput hirtelen tárta ki a légvonat, a gyertya
elaludt Franciska kezében és nagy köpenyébe burkolva Hardenegg Rudolf
gróf állt a küszöbön.

Minden olyan váratlan volt és mégis annyira természetes, mint mikor az
ember hosszú tévelygések után, a világos, fehér országútra ér. A bozót
megtépte, az eső verte, a forró nap meggyötörte Franciskát és most egy
férfi érte jött, hogy a nyugodt, tiszta úton menjenek együtt az életen
át.

Franciska nem szólt és Hardenegg is némán állott előtte a permetező
ködben. Hajadonfőt volt, balkezével néhányszor végigsimított gondosan
fésült szőke haján, nyugodt pillantású, kék szeme pedig alázatos
várakozással pihent aranyos szerelme arcán. Megbocsátani jött, végtelen
sokat adni, de nagy érzése könyörgő koldussá tette.

Az érzés a tiszta, meleg érzés mindig egyszerű, majdnem banális, de
Franciska most nem mosolygott, mint régen tette volna, hanem Hardenegg
felé nyújtotta kezét. Hardenegg boldogan szorította szívéhez a hideg,
nyugodt, fehér kezet és halkan, remegő hangon köszöntötte életének
egyetlen szerelmét:

– Visszajöttem, mert nem élhetek nélküled!




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A VöRöS DARU ***